Menü
Ha megrázom a hógömböt, és látok egy konkrét képet, az gyermeteg, nem gyermeki; túl kell jutni a csillogáson ahhoz, hogy igazán belelássunk az üvegbe – mondja Pattantyús Gergely, egy eltűnőben lévő mesterség kiváltságos képviselője. A Ferenczy Noémi-díjas üvegtervező iparművészt nyári nyugalmának helyszínén, nagyszékelyi házában látogattuk meg.
„Az erdős bekötőúton túl, jobboldalt, a völgy utolsó, fehér tornácos háza” – jó, hogy útba igazított, különben már a falu elején elterelt volna bennünket a múlt századi hangulat.
Nagyszékely varázsa talán épp a régi településszerkezetben rejlik: lefelé, fölfelé végeláthatatlanul, megőrzött rendezettségben utcák és kertek váltják egymást. Mégsem mondhatjuk, hogy megállt volna itt az idő, inkább úgy fogalmaznék, hogy pont megfelelően telik. A falut kedvező fekvése miatt már a honfoglalás előtt lakták, évszázadokkal később megérkeztek a dolgos német telepesek, majd a református sváb családok alapítottak iskolát, építettek templomot, virágzó közösséget. A kitelepítések végére háromezer főről háromszáz lélekre csökkent a lakosság, ma is nagyjából így állunk. Velünk maradt viszont a régi falusi furfang, és a leköltöző értelmiség őrzi a település egyedi jellegét.
Megfelelő hely ez egy magát kihalófélben lévő állatfajként aposztrofáló iparművész számára?
Menedék ez a falu, valóban. Megérkezünk ide június elején, és egészen iskolakezdésig maradunk. Az év további részét Révfülöpön töltjük, de ott már egy jó ideje annyira zajossá vált a nyár, mintha csak a fővárosban lennénk. A balatoni házat még keramikus édesapám vásárolta. Amikor a sokévnyi foci és néptánc hatására porckorongsérvem lett, rájöttem, hogy Budapesten sosem fogok meggyógyulni. Lementem Révfülöpre, és apukámhoz hasonlóan ott ragadtam. Nagyszékely ezt a kezdeti nyugalmat hozza vissza számomra. Hajnalban velünk vannak a gólyák és az őzek, körénk magasodnak az általunk ültetett nyárfák, s bár csak tavalyelőtt vezettük be a vizet – addig a kukoricagóréban volt zuhany –, nagyon élvezzük a környezetet. A feleségem szintén keramikus, igazi paradicsom ez két alkotó ember számára.
A gyerekek is így gondolnak a szünidők állandó helyszínére?
Kiskorukban még élvezik a teret, a tizennégy éves fiam már kevésbé, de nagyvonalúan elfogadta a sorsát. Azt mondják a helybéliek, hogy felnőtt fejjel majd ő is újra megszereti a csöndet. Ennyi idősen a pécsi lakótelepen számomra nem létezett más, mint a foci. Apa terelt az alkotás, az élet pedig a meleg üveggel való munka irányába.
Nomen est omen? A pattantyús kifejezést általában a tűzzel kapcsolatosan emlegetjük.
Ma valóban tüzért jelent a szó, de még jó húsz évvel ezelőtt megismertem egy korábbi jelentését is. Egyszer betévedtem egy József körúti vegyszerboltba, ahol egy kedves, szódásüveg-szemüveges eladóról kiderült, hogy előszeretettel kutatja szavaink eredetét. Miközben írta a számlámat, elmesélte, hogy a pattantyús ember eredetileg az elsütőszerkezeteket kovácsolta, majd mivel ők kezelték az ágyúkat is, a személyük rendkívül értékessé vált a harcokban. Édesapám szerette volna megírni a tüzérség történetét, de végül a családfánk kutatása mellett döntött, és eljutott egészen az 1600-as évekig – így derült ki, hogy székely, örmény, valamint felvidéki águnk is van.
Az ön történetébe hogyan került az üveg, és nem a kerámia?
Kiskamaszként csak a legritkább esetben tudja az ember, nagy korában mi szeretne lenni. Édesapámtól azt hallottam, hogy a művészeti iskola hatalmas élmény. Megtanított rajzolni, az első helyen a kerámiát jelöltem be, de végül üveg szakra vettek fel, ahol örömmel maradtam, miután egy erdélyi mesterembernek hála beleszerettem az üvegfújásba. Gátlásos gyerekként a siker az egyik legcsodálatosabb érzés – olyannyira kiemelt engem a ködös kamaszvilágból, hogy az üveggel való munka az identitásommá vált.
„A szépírást apukámtól tanultam, ez a kettőnk közös játéka volt. Zseniálisan rajzolt, a családfakutatás során pedig beleszeretett a régi oklevelekbe. Mivel csak acéltollai voltak, egyszer karácsonykor megleptem egy artpennel. Ezzel tökéletesen kidolgozta a cirkalmas, tizenkilencedik századi stílust. Ő tanított engem, aztán én az öcsémet. Érdekes módon néhány éve meguntam az artpent, és visszatértem az acélhegyű tollakhoz. Most épp ilyennel tervezek meghívókat” – meséli az üvegművész
Mondhatjuk, hogy az alkotás hatására hirtelen felnőtt?
Inkább felnőttként kezeltek a tanáraim, mert jó volt, amit produkáltam. A mi szakmánkban ez különösen fontos, az üvegművészet nem tűr el hazudozást. Először még homályos, mi számít jónak, és mi nem, majd szép lassan, ahogyan éreztetik veled a konkrétumokat, te magad is ráérzel a lényegére. Rengeteget tanultam a művésztanáraimtól, technikailag pedig a szakmunkásoktól, az üveggyári üvegfújóktól. Furcsa látni, hogyan tűnik el ez a generáció.
A veszélyben lévő mesterség és életforma nem menthető át úgy, mint a nagyszékelyi falukép?
Évek óta azt szajkózom, hogy nem szabad kivesznie a szakmának, és igyekszem ezért a lehető legtöbbet megtenni: tanítok, bemutatókat tartok, egy pályázat segítségével pedig a fúvástechnika eltűnő gyakorlatát szeretném rögzíteni. Az üvegművészet átmenet a szobrászat és a festészet között. A transzparens üveg azért gyönyörű, mert olyan formát látsz, amin nem csupán átmegy, de törik, ki- és belép, elnyelődik vagy éppen visszaverődik a fény. A fényforrás és a színek játéka közben a látott kép is állandóan változik – ezért nem tud az emberi agy konkrét képben rögzíteni egy üveget. Az üveghez való sokrétű hozzáállás bizonyos értelemben biztosan globalizálódni fog: eltűnőben van az épített kemence, a szaktudás, az anyag igazi értéke. Nagyon sokat tűnődöm mostanában ezen. Meg azon is, egyáltalán hogyan lehetett kitalálni olyasvalamit, mint az üvegművészet.
Mire jutott?
Az alkotás különleges dolog. Terápia, lételem, de ritkán van rá lehetőségünk. A művész lopott idejében alkot, egyébként dolgozik. Évek óta én is csak akkor gyújtom be a kemencét, ha konkrét munkával keresnek meg, a maradék időben tudok a magam örömére készíteni bármit is. Utóbbit meg kell becsülni: ilyenkor van bennem egy érzés, elképzelés, és az a feladatom, hogy rátaláljak a megfelelő irányra. Meglehet, az üvegművészet kialakulásában is a rácsodálkozás élménye játszott szerepet. A technika őshazájában, Föníciában leesett mondjuk egy forró üvegcsepp egy vizes fára, elkezdett fújódni, és akik ezt látták, kísérletezésbe fogtak. Tudunk olyan gyárról is, ahol úgy készült váratlanul síküveg, hogy a kemencéből egyszerűen kifolyt, túlcsorgott az anyag.
Hazánkban mivel kezdődött az üveg megmunkálásának hagyománya?
Mivel az ’üveg’ szavunk iráni-aláni eredetű, honfoglaló őseink biztosan ismerték a technikát, de a vándorló életmódból kifolyólag nem gyakorolták. Üveggyöngyöket, karpereceket, ékszereket gyártottak, ezek felfedezhetők az őshazából származó régészeti sírokban, leletekben is. A Római Birodalom bukása után az üvegfújás kultúrája számos helyen feléledt, s megérkezett a Rajna-vidékre is, ahol kolostorok, officinák birtokolták a tudást. A legrégebbi templomablaküveg-leleteink egyébként Zalavárról származnak, ami egykor a Frank Birodalom központja volt. Egyfelől tehát közrejátszott az ekkor még a művészettel erősen összefonódó szakralitás, másrészt pedig a bányászat és a kialakuló főúri uradalmak járultak hozzá az üveg gyártásának fellendüléséhez.
Huszonegyedik századi alkotóként mennyire tartja fontosnak a transzcendens kapcsolódást?
A transzcendencia az egyetlen értelmes magyarázata annak, hogy miért csinálunk szép üvegtárgyakat önmagukért. Ahol nem fér bele az emberek életformájába, hogy otthonra dísztárgyakat vásároljanak maguknak, ott egyértelműen a funkcionalitás, a tömeggyártott üveg dominál. Holott az üvegben hatalmas lehetőségek rejlenek. „A távolságot, mint üveg golyót, megkapod.” Gondoljunk csak bele, mit jelent ez. Ha megrázom a hógömböt, és látok egy konkrét képet, az gyermeteg, nem gyermeki. Túl kell jutni a csillogáson ahhoz, hogy igazán belelássunk az üvegbe, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a művész már alkotás közben is gyönyörködni tudjon a művében. A kortárs üvegplasztika legnagyobb problémája, hogy mindenáron el akar mondani valamit – ezért hívom a jóléti társadalmak stúdióüvegét konceptualista banális művészetnek. Az értékalkotáshoz tényleg szükség van egy bizonyos kapcsolódásra, különben marad a giccs.
Pattantyús Gergelyt jelenleg leginkább a figuratív technikák érdeklik, a legfontosabb célja, hogy elkerülje a banális vagy túl naturális hatást
Hogy látja, sokan gondolkodnak önhöz hasonlóan?
Bizonyítottan nem. A tárgyalkotó emberek persze alapvetően nem fogalmakban gondolkodnak, mint ahogyan a zenészek sem. A képzettségüktől, az adottságaiktól függően az érzéseik, a belső késztetéseik, a munkafolyamatok elegyéből hoznak létre valamit. Én úgy látom, először is jó mesterembernek kell lenni. A huszadik század különböző izmusai – amelyek leginkább a galeristák fölfuttatását szolgálták – a képzőművészetben folyton azt sulykolták, hogy filozófiát kell tenni a tárgyak mögé. Ha viszont mindenáron meg akarunk fogalmazni valamit, óhatatlanul pontatlanok leszünk. Ebbe a hibába sajnos én is sokszor beleesem, ha a szakmáról beszélek, önkéntelenül is a szavaim visznek. Drága Kéri Elemér tanáromra szoktam hivatkozni, az ő előadásaiban megjelenő intelligencia és példaértékű empátia szinte transzcendens élményt nyújtott a hallgatóságnak. Amíg nem jutunk el ilyen magasságokba, addig a legtöbb, amit tehetünk, hogy gondolkodunk.
Hosszú évek óta tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Jó úton halad az utánpótlás?
A szakmára nyitott, szorgalmas diákok ösztönösen megérzik, hogy hasznos, amit megpróbálok átadni nekik. Velük meg is marad a kapcsolat, sőt sokszor kérik, hogy segítsek a további munkájukban. Mivel tizenéves koromtól rajzolom az üveget, mondhatom, hogy mára üvegszerűvé vált a fogalmi gondolkodásom is. Ez egyszerre áldás és átok, hiszen könnyen ki tudom javítani a diákok által számítógépen tervezett, háromdimenziós üveget, viszont a már említett széttartó figyelmem gyakran el is terel az előadások során. Emiatt megértem, ha valaki másképp látja a mesterségünket, és az is előfordulhat, hogy valakivel megszakad a kapcsolat hosszabb-rövidebb időre – általában azért nem örökre. Ne felejtsük el, hogy költséges hivatásról beszélünk: ma már nem fával fűtjük a kemencét, meglehetősen drága egy saját műhely fenntartása. Ettől függetlenül bízom benne, hogy egy ilyen szakmának mindig lesz utánpótlása.
A munkái egyszerre múltidézők és kortársiak: megtalálhatók bennük a paraszti üvegművészet jegyei, de híres a Rippl-Rónai tiszteletére készített kollekciója és egyéb újító alkotásai is. Mi a kulcs mindehhez?
Weöres Sándor szerint az ihlet olyan, mint amikor a hal a víz alatt hozzád ér. Én is ilyen állapotként tudom leírni az alkotást: vagy belekerülök, vagy nem. Picasso úgy rajzolt, hogy húzott egy vonalat, és amikor azt érezte, hibázott, megpróbálta kijavítani, majd komponált valami egészen egyedit. A meleg üveg ezerháromszáz fokon olvad, olyan tempót diktál, amihez muszáj igazodni. Ezért kedvelem a rekonstrukciós mozgássorokat: mint egy krimiben, úgy kutatom, hogyan készülhetett egy-egy tárgy a múltban, és így vagyok a kísérletezéssel is, különösen a figuratív üvegek terén. A munka izgalmát ez a hosszú távú, mégis szakaszos tempójú játékosság adja. Gazdagok sosem voltunk, és nem is leszünk, de szerencsés sors az enyém, nem sok embernek adatik meg az a kiváltság, hogy azzal foglalkozzon, amit szeret. Ezért sem lesz belőlem kesergő művész. No meg azért, mert a feleségem tizennégy éve segíti a kibontakozásomat. Karácsonyra például mindig azt kérem, hogy begyújthassam a kemencét, és olyankor egy-két napot csak magamnak dolgozom, nem megrendelésre. Most egyébként egy különleges keleti terméknek mézesüveget tervezek. Van ebben is kihívás, de a szakma legszebb pillanatait akkor élem meg, amikor nem konkrét terven gondolkodom, hanem egy érzés foglalkoztat, és rá kell találnom a számomra megfelelő mozgássorra. A mai napig találgatják, vajon mi lehet az üveg pontos szerkezete. Jó, nem? Olyan, mint egy örök játék.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
