Bár távolról – mint ember és mint író is – mindig szimpatikusnak tűnt, a Káli holtak című regénye megjelenéséig valahogy nem tudtam igazán belehelyezkedni a sajátságos, egyszerre nagyon távolságtartó és mégis kényelmesen ismerős Térey-univerzumba. Az önmagával szép lassan meghasonló budapesti sztárszínész, Csáky Alex és kíméletlen pontossággal megrajzolt környezete vitt közelebb aztán magához Térey Jánoshoz is, most, a Boldogh-ház, Kétmalom utca elolvasása után pedig még inkább csökkent köztünk a távolság.

Foghatnánk ezt persze a szerző váratlan és fájdalmasan korai halálára is – negyvennyolc éves korában kapott in­farktust 2019. június 3-án –, a hasonló esetek ugyanis gyakran ébresztenek a nyilvánvaló hibákra is legyintő, elnéző szeretetet, amibe természetesen egy kis sajnálat is vegyül az itt hagyott családtagok, jelen esetben egy fiatal feleség és két kisfiú iránt. Térey családregénye viszont egyáltalán nem azért jó, mert az írója halott, sőt még csak azért sem, mert minden részlete tökéletes. Az igazsághoz való állhatatos ragaszkodás, az életműből kevésbé következő meglepő személyesség teszi letehetetlenné ezt a hullámzó minőségű szövegtöredékekből álló, befejezetlen kötetet. („A mi családunk múltja egy centivel sem rövidebb, mint, mondjuk, a Hohenzollern-házé. Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”) Amely, ha a sors máshogy osztja a lapokat, feltételezhetően még sokat alakult, csinosodott, tisztult és még tovább is egyenesedett volna.

Családregény, mondom jobb híján, de hívhatnám ugyanilyen jogon önéletírásnak, esetleg fejlődési vagy városregénynek is. Minden együtt és egyik sem. A debreceni rég- és közelmúlt történelmi-építészeti kivesézése, a város szociográfiai jellegű bemutatása, a sok halállal, önsorsrontással és félrecsúszott házasságokkal terhelt Boldogh–Tóth família története és az inkább emberi, mint az írói útkeresés közt ugráló részletekre egyetlenegy alak telepszik rá minduntalan: a boldogtalan, alkalmazkodni képtelen, mihaszna, mindent félbehagyó, pszichotikus apáé, aki „nem a fölemelkedés, hanem a végleges alámerülés jelképe volt és maradt” az írónak. „Kisfiúként sohasem tudod, mitől lesz ideges az apád, mert lényegében bármitől” –  sűrít össze egy mondatban rengeteg apa-fiú viszonyt Térey, s közben akaratlanul is felmentést keres a sajátjának: kulák szülők, a rendszer kisszerű cseszegetései és persze az első gyermek, Anikó értelmetlen halála, aki az anya munkahelye melletti bölcsődében fullad meg féléves korában – csoda, ha bárki ezek után teljesen normális maradt volna. („Késő huszonévesen sikerült megbékélnem apámmal. Talán csak annyi kellett, hogy megszabaduljak a szégyentől, amit addig miatta éreztem.”)