A Kiss Ottótól választott nyitóvers olvasható úgy is, hogy az egész kötet költészetfelfogására vonatkozik, ugyanis a poézis hatalmát tárja fel. Az Égi tinta minden versszakának elején megismétlődő „A régi versek égi versek, / feltámadnak, mint a holtak” sorok nemcsak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a versek nem halnak el – legfeljebb csak a szerzőik –, hanem arról is, hogy elhangzásuk jelenében a legkülönbözőbb hatásokat képesek kifejteni: altatóként szolgálnak, vagy az eltávozottak alakját idézik fel. Kiss ezzel a költészet ősi, rituá­lis létmódjára irányítja mind­annyiunk figyelmét, és nem csodálkozhatunk azon, hogy a kötet verseinek jó része csatlakozik ehhez a felfogáshoz, például az elmúlás legrégibb irodalmi toposzain keresztül. Idesorolható az ősz és a tél gyakori felbukkanása, vagy azé a szélé, amely elfújja s messzire röpíti szeretteinket. A másik ilyen elem – amely a kötet Versek léten innen és túl alcíméhez kapcsolódik – a fizikai világ és az azon túli szférák közötti átjárás tanúinak számító angyalok. Ők a legkülönbözőbb, kultúrtörténetileg ismert formáikban jelennek meg: Csík Mónika Nyáreste című versében ott van Weöres Sándor angyala, aki lajtorján ereszkedik le hozzánk; Simon Réka Zsuzsannánál az angyalok láthatatlanul teszik jobbá az életünket, és azon susmorognak egymás közt, hogy vajon hiszünk-e bennük; Jász Attilánál pedig előbb a nagymama jelzőjeként, majd egy vágyott, bármikor előhívható segítőként jelenik meg az angyal – olyanként, amilyen a nagyi már nem tud lenni: „[…] legközelebb olyan angyalt szeretnék, / aki bármikor itt lehet, ha szükség van rá, / mint az instant kávé […]”.

A Felhőpárna azonban nemcsak támaszkodik az irodalmi toposzokra, hanem újra is írja őket, amikor a halált átalakulásként közelíti meg, mint Bertóti Johanna Mantra című verse, ahol a vén szalamandra sárkánnyá változik, és már nem az élők között, a földön lakik, hanem az égen repül. Lackfi János meglehetősen groteszk című, Lányok a hullaházban versében pedig a gyerekek csak eljátsszák a halált, azon versenyezve, hogy ki tud jobb halott lenni. Fekete Vince Ugye hogy megje szintén egy, a gyerekekre jellemző tevékenységet helyez a középpontba, azt, amikor elképzelik, milyen is lesz nekik felnőttként. De ellentétben például Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című klasszikusával, Feketénél a felnőttlét középpontjában annak a megtapasztalása áll, hogy mindenki megöregszik és meghal: „És mi is meg fogunk halni. / Én is, és a kisöcsém is. Amikor / lesznek már nekünk is gyermekeink, / és nagyon öregek leszünk.”

A kötetben kiemelt helyet foglalnak el az istenes versek. Találkozunk bennük fohászszerű beszédmóddal, mint Kollár Árpád én apumjában, ahol az atya apura lett cserélve, vagy Kiss Judit Ágnes Esti imájában, ahol nem az atya vagy az apu, hanem az anyuka van a mennyben. Utóbbi „Most este, ha feküdni kell, / Az imát kinek mondjam el?” kérdésén egyszerre érzékelhető a tanácstalanság, vagyis az, hogy kivel imádkozzon a kislány, ha már az anya nincs ott mellette, és a dac is, hogy most ahhoz kell vajon imádkoznia, aki az anyját elragadta tőle. Az Istentől való távolodásra reflektál Markó Béla Kezdetben az Isten című verse is. Már kezdősorai, „Az Isten kezdetben vidám volt, / gyakran mosolygott, ritkán büntetett”, is nyilvánvalóvá teszik, hogy a „kezdetben” nem annak bibliai kontextusára vonatkozik, hiszen az Ószövetség Istene éppen hogy bosszúálló volt, hanem arra, ahogyan az ember elképzeli gyerekkorban az Istent (például mint jóságos bácsit), felnőttként viszont már egyre kevésbé találja meg vele a hangot: „aztán már ritkábban mosolygott, / sokat kérdeztem, keveset felelt, / igaz, hogy egyszer rajtakaptam, / ahogy magában halkan énekelt”.

Feltűnő lehet, hogy a Felhőpárna szerzői milyen szívesen élnek gyerekverseik­ben a nagy nemzeti klasszikusokra utalással. A már említett Nyáreste Weöres-allúziói („borzong is a bodza” [izzik a galagonya], „űrbéli csónakos” [holdbéli csónakos]) mellett találunk rájátszást Pilinszkyre, például a Krusovszky Dénes Nem ment sehovájában ismétlődő „Mióta nagymama elment” sor eszünkbe idézheti a Mire megjössz-t, Fekete Vincétől az Autónk lábnyomai Babits Csak posta voltál-ját („mi is ilyen / nyomok vagyunk csak”), Markó Bélától a Vén­asszonyok nyara pedig Vörösmarty A vén cigányát azzal a sorral, hogy „Táncolj, nyaram! Ne gondolj most a télre”. Ez pedig bizonyítja, hogy a kötet mennyire éretten gondolkodik a gyerekversekről: ha bizonyos metrikák gyerekkorban rögzülnek – és ezt mindannyian tudjuk, akik voltunk olyan szerencsések, hogy Weöres-verseken nőttünk fel –, akkor az iskolai keretek között is érzékenyebben fog hozzáállni a gyerek a magyar költészet nagyjaihoz. A Felhőpárna innen nézve biztosíték is arra, hogy a líraolvasásnak lesz jövője itthon.

Felhőpárna. Szerkesztő: Ayhan Gökhan. Petőfi Kulturális Ügynökség, 2021