Menü
Dolgozott sokat, azt mondta, amit gondolt, betartotta az ígéreteit, nem beszélt mellé, a művészkedést meg kifejezetten utálta – emlékszik vissza apjára Makovecz Benjamin. A tíz évvel ezelőtt elhunyt építész ismeretlen arcát néhány éve könyvben – Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imréről – mutatta be legidősebb gyermeke, lapunknak most családi emlékekről, saját sokrétű életpályájáról és az otthonában tartott rókákról is beszélt.
A konyhában ülve a nagy papagájketrec, a könyvek, ásványok és rengeteg egyéb tárgy között is kitűnik egy kis méretű fotó a falon: Makovecz Imre sétál át egy ház előtt, a teljesen hétköznapi pillanatban a világ minden magányossága összesűrűsödik. Honnan a felvétel?
Apám halála után kapta anyám ímélben; azóta sem derült ki, hogy hol és ki készítette. Elég rejtélyes kép, máig megrendít.
Gyakran előkerülnek hasonló dolgok?
Erre nem nagyon tudok válaszolni, mert ha igen, azok a Makovecz Imre Alapítványhoz futnak be. Annak idején úgy határoztunk a testvéreimmel, hogy azt ők ketten vezetik, az építészirodát pedig én viszem tovább. Úgyhogy az alapítvány archívumának bővülését tekintve nem vagyok naprakész.
Grafikus-tanár-műfordítóként miért pont önnek jutott a Makona iroda?
A családból kellett találni valakit, és úgy adódott, hogy erre én voltam a legkevésbé alkalmatlan. Korábban már irányítottam iskolát, rövid ideig még egy közintézményt is. És ahogyan az űrkutatást sem okvetlenül csillagásznak kell igazgatnia, egy építésziroda élére sem szükséges mindenáron építészt állítani; fontosabb valamiféle áttekintőképesség és az emberekre meg persze a gazdasági, szervezeti ügyekre való odafigyelés. Túl nagy bajt mindenesetre nem csináltam.
Azért kellett a családból választani, hogy ne vesszen el a – hívjuk így – Makovecz-szellemiség?
Nem. A Makovecz-szellemiség megőrzi magát, még akkor is, ha sokan már nem emlékeznek rá, vagy csak az érvényesülés lehetőségét látják benne. Persze egy családtag nyilván éberebben őrzi, meg az sem árt, ha az ügyvezető ezt a veretes nevet viseli. Apám halálakor szörnyű állapotban volt az iroda. Az utolsó években sokan kihasználták a betegségét: becsapták, meglopták. Súlyos hiány támadt, szóval nagyon nehéz volt az az első néhány év. Mostanra rendbe jöttünk, a szobákat felújítottuk, szép bútorok vesznek körül, és jó számítógépekkel dolgozunk. Ma már legalábbis a közeljövőtől nem kell tartanunk, és ez nem kevés. Jövő tavaszra tervezem, hogy búcsút mondok ennek a feladatnak.
Belefáradt mégiscsak: vinni tovább a nem egészen maga választotta örökséget?
Apámnak volt egy nagyon kedves története Henry Fordról, aki remek vezető volt. Egyszer állítólag felvett egy főmérnököt az egyik üzemébe, majd fél év múlva hosszú szabadságra küldte, hogy kiderüljön, működnek-e nélküle is a dolgok, azaz alkalmas a vezetésre vagy sem. Mert ha nélküle összeomlik az üzem, akkor nem jól építette fel. Szóval már van egy remek építész fiú, aki képes lesz vezetni is az irodát. Nem kellek már oda.
Bár a történet tőle való, Makovecz Imre mintha a gyakorlatban nem alkalmazta volna ezt az elvet, egyszemélyes intézmény volt, és az maradt a halála után is.
Hatalmas fa volt, nehéz volt körülötte fényhez jutni. Nem mintha szándékosan el akart volna nyomni bárkit, hanem mert a nagysága egyben óriási árnyékot is vetett. Szeretett mindent maga kézben tartani, kontrollálni, a saját, kifogyhatatlannak vélt erejével, lendületével működtetni. Ebben az árnyékban pedig nem nőnek túl magasra a fák.
Legidősebb gyerekként mennyire volt küzdelmes ennek a hatalmas fának az árnyékában felnőni? Lehetett például otthon ellentmondani?
Nagyon ritkán. Kevés sikeres szembeszegülésre emlékszem. Az egyik például, hogy az elviselhetetlen sárgaborsó-főzeléket nem kellett megennem. Annyira utáltam, hogy azt még apám is elfogadta, és felmentést kaptam az „amit eléd raknak, fiam, az az ebéd” szigora alól. Azóta kétszer megkóstoltam a sárgaborsó-főzeléket, egyszer 1978-ban a katonaságnál, egyszer meg 2016-ban Szigligeten, kíváncsiságból, hogy tényleg olyan iszonyatos-e. Hát, tényleg…
Makovecz Benjamin 1957-ben született. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán grafikusművészi oklevelet szerzett. Ábrázoló geometriát tanított előbb az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán, majd a Magyar Iparművészeti Egyetemen, illetve a rövid életű szarvasi Autonóm Művészeti Karon. Közben fotózott, több mint hatszáz nyolcvanas évekbeli budapesti városfotóját őrzi a Fortepan. Műfordítóként magyarra ültette át többek között Arthur Koestler, Paul Johnson, Jacques Barzun műveit.
Két dolgot említ még az apjáról írt könyvében: az egyik, hogy bár a szülei a szentendrei ferencesekhez szerették volna járatni, a József Attila Gimnázium latin tagozatán végezte a középiskolát, a másik, hogy apja szobrásznak szánta, mégis grafikusként végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Ezek voltak a saját szabadságharcai?
Egyik elkerülése sem feltétlenül az én hőstettem. A piaristáktól, illetve a szentendrei ferencesektől a haláláig második anyámként szeretett általános iskolai osztályfőnököm mentett meg, aki érezte, hogy nem lenne nekem való, ezért eljött, és lebeszélte a szüleimet a dologról. A szobrászatnál meg az volt a szerencsém, hogy annak előtanulmánya is a rajzolás és a festés. Mivel hamar kiderült, hogy a rajzhoz van tehetségem és kedvem is, egyszerűen magától másfelé kanyarodott a pályám. És egyáltalán nem arról van szó, hogy apám ezt mindennap felhánytorgatta volna, inkább csak néha tett oldalbabökés-szerű, inkább derűs, mint szemrehányó megjegyzéseket.
Építész sem akart lenni soha?
Nem. Talán azért sem, mert apám soha nem osztotta meg velünk a munkáját, a készülő vagy átadott épületeiről ugyanúgy nem tudtunk, mint arról, ha interjú készült vele valahol, vagy díjat kapott. Utóbbiak szerintem nem is nagyon érdekelték. Én csak azt láttam otthon, hogy sokszor jönnek hozzá emberek, társaságok, és nem söröznek, meccset néznek vagy röhincsélnek, hanem dolgoznak. Vagy beszélgetnek, ami olykor termékenyebb vagy termékenyítőbb is, mint a munka. Telefüstölték a szobát, anyám gombás szendvicseket készített, reggelre néha maradt nekünk, gyerekeknek is. Apám ódzkodott a magasröptű útmutatásoktól és aranyigazságoktól, természetesen élte a mindennapjait: dolgozott sokat, azt mondta, amit gondolt, betartotta az ígéreteit, nem beszélt feleslegesen vagy mellé. A magakellető művészkedést kifejezetten utálta, jellemző példa rá, ahogy rajzolni tanított.
Hogyan?
Mikor látta, hogy tényleg valami rajzolóféle szeretnék lenni, mondjuk grafikus, lerakott elém az asztalra egy kancsót, hogy rajzoljam le. A többedik változatot végre elfogadhatónak találta, és akkor kicsit elfordította a kancsót, és megint le kellett rajzolnom abból a szögből is. Szóval heteken át rajzoltam körbe azt a rohadt kancsót. Nyilván nem volt könnyű tizenvalahány évesen végigcsinálni, de csak leszűrődött belőle a tanulság: hogy a lényeg a munka, az idő és a figyelem. Nem az egyéniségem meg a fennkölt művészet, hanem az a valami, ami keletkezik.
Miután a főiskolát elvégezte, a rajz mellé hamarosan jött a tanítás, az ábrázoló geometria. Közben fotózott, húsz éve pedig kitűnő műfordítóként, mások mellett Arthur Koestler fordítójaként is emlegetik. Apai minta a szerteágazó érdeklődés is?
Inkább természetes vonzalom, ami nagyon jó, mert mindig azzal foglalkozhatok, amihez tényleg kedvem van. Még a gimnáziumban találtam rá Eratoszthenészre, aki az egyik legelképesztőbb ember volt a világtörténelemben. A kortársai Bétának hívták arra utalva, hogy rengeteg dologgal foglalkozott, és semmiben nem ő volt a legjobb, de mindenben a második volt. Ez megrendített. Ma már persze nem lehet az ember mindenből a második, mert túl sok a minden, és túl sok az első – meg a második is –, de hogy minden érdekeljen, az még mindig lehetséges.
És miért pont Arthur Koestler?
Szeretett barátom, Csányi Vilmos – akivel közös könyvünk is megjelent A kentaur természetrajza címmel – hívta fel a figyelmem rá Bécsben, egy fantasztikus, angol könyveket áruló könyvesboltban. Odajött hozzám az Alvajárókkal, és azt mondta, hogy mindenképpen olvassam el. Elolvastam, és megfordult velem a világ. Aztán arra gondoltam, hogy lefordítom, hátha valamelyik nagyobb kiadó vevő lesz rá. Így is történt, az Európa megjelentette, három hét alatt az összes példány elfogyott. A siker hatására megkerestek aztán más kiadók is, már tizenkét Koestler-mű jelent meg az én fordításomban. És minél több időt töltök el Koestlerrel, egyre biztosabb vagyok abban, hogy tényleg óriás. Úgy érzem, hogy néhány meghatározó dologban hasonlítok rá. Egy helyen úgy fogalmazott, hogy „a folyamatos felháborodottság állapotában élek” – ebben például biztosan egyezünk. Világéletemben nagyon rosszul bírtam a hazugságot, az aljasságot és az igazságtalanságot; mindig az az érzésem, hogy menni kell karddal neki a világnak, és aprítani a gonoszt.
Mivel azt nyilván nem lehet, mi marad menekülőútnak?
Zárványt kell képezni. Mi is ezt tesszük a feleségemmel – ő igazi grafikus –, rengeteget dolgozunk, szeretjük az állatainkat, biciklizünk a hegyen, és őrizzük a barátságainkat.
Két rókájuk is van, ők most, a látogatásunk alatt szemérmesen kuksolnak az emeleten. Elég szokatlan háziállatok.
A róka gyönyörű, érdekes és titokzatos. Megmagyarázhatatlan vonzalom élt irántuk először bennem, aztán a feleségem is elvarázsolódott. Szeretnénk sakált, sörényes farkast és oposszumot is. Meggyőződésem, hogy minden állatot, még a fehér cápát is meg lehet szelídíteni.
És az embert?
Soha. Pláne ha olyan politikai konfliktusmezőben él, mint mi itt évtizedek óta. Apám alakja sem volt soha leválasztható a politikáról, emiatt sokan még a halála után tíz évvel sem tudják elfogulatlanul megítélni az örökségét. Ő a mai napig mitikus figura, az egyik oldalnak félisten, a másiknak vérszomjas démon. Pedig egyiknek sincs sejtelme sem arról, hogy ki volt Makovecz Imre, és nem is érdekli őket igazán. Mindenki csak a saját szánalmas kis mitológiáját akarja megtestesíteni benne. Egyéb okok mellett ezért is írtam meg a Száztizenegy lábjegyzetet.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
