Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád, fejér jános
Zsámbéki fiatalokból álló etnobeatzenekar – így jellemzi magát az Aurevoir. A népzenei hangzás mellett középkori és reneszánsz dallamokhoz, versekhez is bátran nyúló együttes egyik énekesével, Fejér Mihállyal a családi otthonukban beszélgettünk, amely nemcsak az ő szülőháza, hanem a zenekar bölcsője is.
A pince fotólaborból átalakított próbaterem telis-tele hangszerrel, de az egész házból árad a művészet. Ilyen közegben felnőve szinte természetes, hogy az ember alkotó lesz?
Megszámolni sem tudom, hány zenekar született a családi házunk pincéjében. Nekem nincsenek is konkrét emlékeim arról, hogyan fűződött bele a művészet az életembe, mert egyszerűen abban nőttem fel, hogy körülöttem mindig csinál valaki valamit. Az anyai nagyapám igazi polihisztor volt. Mérnökember, feltaláló, népzenész, szobrász, kiváló horgász, és édesapa családjában is sok a művész. Ő maga fotós, emellett fúvós hangszereken játszik, és remekül énekel, csakúgy, mint az anyukám. Nem véletlen talán, hogy mind a hat gyerekük valamilyen módon alkotó lett.
A zene volt a legmeghatározóbb művészeti ág otthon?
Az biztos, hogy mindig jelen volt. Állandóan szólt a zene. A gyerekkori legózások összekötődnek a fejemben Cseh Tamás, a The Rolling Stones, a The Doors és a The Beatles dalaival. A népzene érdekes módon akkor még nem volt annyira jelen, azt a bátyámék hozták be a családba. Ők kezdtek el táncházakat szervezni Perbálon. Én már korábban is énekeltem, de a komolyabb zenélés nálam a gimnáziumban kezdődött.
„Mindannyian erősen lokálpatrióták vagyunk. Nekem itt élnek a szüleim, akik a szó legnemesebb értelmében családi fészket teremtettek ide. A pincében voltak az első próbák, a Faház sörözőben az első koncertek, az itteni rendezvények szavaztak először bizalmat nekünk. A testvéreim mind a közelben élnek, mi is a szomszéd faluban vettünk telket. Amikor megszülettem, ez falucska volt, mostanra már várossá nőtte ki magát, de a faluérzés megmaradt. Büszke vagyok rá, hogy ilyen környezetből, a tyúkól mellől jövök, és éppen most kezdem építeni a saját tyúkólunkat is” – vall a helyhez fűződő viszonyáról a zenész
A komolyabb zenélés mit jelentett?
Gimnáziumban egyszer csak megszállt az ihlet, és felhívtam az utcabéli Szűcs Viktort, gyerekkori cimborámat – a mostani dobosunkat –, hogy azonnal jöjjön át, mert most rögtön kell egy zenekar. Pár perc múlva megérkezett, és mialatt bepakoltuk a kertbe a tüzelőt, megalakultunk. Így született meg az első zenekaraink egyike, amiből később – némi átalakulás után – kinőtte magát a Tricky Toys. Ebben már benne volt a gitáros Orosz Kristóf és a gitáros-énekes Agócs Márton is, akikkel most is együtt zenélünk. A Tricky Toys kemény magja tulajdonképpen az Aurevoir. kemény magja.
A Tricky Toysra is az Aurevoir. népzenei stílusa volt jellemző?
Á, nyomokban sem. Fellépéseink viszont már voltak, például a zsámbéki Faház sörözőben, amelyekre meglepő módon el is jöttek az emberek. De csúfos vége lett a szépreményű zenekarnak: nagy összeveszések közepette kölcsönösen kirugdostuk egymást. A családom és a barátnőm – ma már feleségem – is fellélegzett, hogy véget értek a zűrös, doboktól, gitárokról és vitáktól hangos idők.
Nem lehetett túl sokáig csend.
A zenének nem lehetett megálljt parancsolni. Elkezdtem az éneklés mellett gitározni, amit mára mandolinra cseréltem. Ekkoriban történt, hogy Agócs Marci átjött egy palack olcsó rozéval és egy üveg szódával. Én nem igazán kedvelem a bort, a rozét pláne, a rossz bort kifejezetten nem, a fröccsöt meg még annyira se. De valamiért a nagyjából 250 forintos nedű nagyon finomnak tűnt, ez pedig oda vezetett, hogy alapítottunk egy kétszemélyes akusztikus zenekart minimális népzenei beütéssel. Kifejezetten élveztem ezt az időszakot. A békés hangzást és a békés viszonyt.
Hogyan bővült mégis nyolctagú zenekarrá a duó?
Éreztük, hogy amit így tudunk, az hosszú távon nem lesz elég, ezért kizárólag, szigorúan egyetlen buli erejéig bevettünk pár embert. Elkezdtünk próbálni, már népzenei hangzású dalokat készíteni, aztán ahogy közeledett a koncertdátum, egyre sürgetőbb lett a név kérdése. Valaki leírta az Aurevoir. szót. Ez mindenkinek tetszett, bár nem tudtuk megindokolni a választást. De úgy gondoltuk, nem is gond, ha nincs nagy filozófiai mélysége, az meg pláne nem, hogy ez elköszönés, hiszen úgyis nemsokára feloszlunk, aztán majd új néven új zenekart alapítunk. Mégsem így lett. A kitűzött buli, a Bem moziban tartott, 2015-ös Budapest Open Mic Nights ugyanis fordulópontnak bizonyult. Sokkal jobban bejött a közönségnek a koncert, mint bármi, amit addig műveltünk. Éreztük, hogy noha választottunk egy nem mindenki szerint jó nevet, ezt már így kell folytatnunk. Ott alakult meg az Aurevoir. A zenekar azóta kisebb változásokkal, az említett négy tag mellett az öcsémmel, a tangóharmonikán játszó Fejér Ágostonnal, a basszusgitáros Gelencsér Gáborunkkal, Katona Bálint hegedűsünkkel és a méltán világhíres Cseke Dániel szaxofonistával járja a maga kalandos útját.
Ez a fordulópont változtatott azon, ahogy a zenekarra tekintettek? Érezték, hogy ami eddig hobbi volt, azt komolyan kell venni, annak innentől tétje van?
Valójában a mai napig nem vesszük magunkat teljesen komolyan.
„Az egyik legjobb dolog ebben a zenekarban, hogy stíluskötetlen. A népzenei hangzás mellett jöhet a tangó, a középkori dal, a rapbetét, a kortárs vagy a kétszáz éves vers. A versfeldolgozás fontos vonal nálunk, mert ha valami jó, akkor azt nem szabad véka alá rejteni. Nemcsak az a célunk, hogy a saját gondolat- és érzésvilágunkat megmutassuk, hanem az is, hogy azt, amit előttünk már nagyon sokan nálunk ezerszer jobban megcsináltak, terjesszük, és annak együtt örüljünk” – mondja Fejér Mihály
Hogyhogy?
Már kiderült számunkra, hogy az az első csapda, amikor elhiszed, hogy ebből lesz valami nagyon komoly, ezért elkezded az életed fontosabb részeit függővé tenni a zenekartól, amivel óriási terhet pakolsz a többiekre. Ez feszültséghez, majd számonkéréshez vezet, ami veszekedést szül, és ott találod magad, hogy gyakorlatilag nulla kilométernél fel is oszlott a zenekar. Ez a megszűnés tuti receptje. Azt azonban az ominózus bulin láttuk, hogy jókor jó helyen vagyunk, beletaláltunk valamibe, amit nagyon meg kell fognunk.
Mit sikerült megragadnia az Aurevoir.-nak, ami a sikerét hozza?
Ez több elemből áll. Az első a népzene. A különböző népek különböző temperamentumúak. Az egyik országban nyugodtabbak az emberek, a másikban nagyobb lángon égnek. Szerintem a dallamok ugyanígy beléjük vannak kódolva. A közel-keleti fülnek az esik jól, ha félhangos cifra hangsorokat hall, mi, magyarok akkor érezzük magunkat otthonosan, ha a népzenénkben fellelhető pentaton dallamokat játszanak nekünk.
Akkor nem csupán annyi, hogy ebbe nőttünk bele, ezt szoktuk meg, hanem van egyfajta magyar néplélek?
Úgy gondolom, igen. Már tudjuk, hogy létezik transzgenerációs öröklődés. A családi békétlenséget vagy boldogságot is magunkban tudjuk hordozni generációkon át, a zenét, a művészetet szerintem nemkülönben. Sokszor nevetve mondják, hogy művészcsaládból származom, pedig ebben tényleg van valami. Az én gyerekem, bár sosem látott dobolni, bármiből ütőt csinál, két-három évesen ritmus folyik ki a kezéből. Ezt inkább örökölte, mint látta.
Ez tehát az egyik eleme annak, hogy az emberek szeretik, amit csinálnak. Mi a másik?
Lássuk be, hogy az autentikus magyar népzene a legtöbb mai fiatalnak nehezen emészthető. Ha könnyen emészthető lenne, az szólna a rádiókból. Én a mai napig sok részével nem tudok mit kezdeni, bár remélhetőleg meg fogok érni rá. Vannak, akik szinte az egésszel nem tudnak mit kezdeni, de még ők is érzik, hogy ezek a dallamok hozzájuk tartoznak. Amikor eljönnek a koncertünkre, és a színpadon egy hasonló zenekart látnak, mint amit megszoktak, és a népzene egy kis részével fogyasztható formában találkoznak, akkor a távolságtartásuk csökken vagy megszűnik. Ez a másik, amire szerintem ráéreztünk.
Nem kerül veszélybe az autenticitás?
Vigyázva kell ehhez a műfajhoz nyúlni. Vannak olyan népzenei feldolgozások, amelyek szerintem inkább már ártanak. Hiszen ha egy gyerekkel meg akarod szerettetni a forrásvizet, az nem úgy fog megtörténni, hogy mindig málnaszörpöt öntesz bele. Fogyaszthatóvá lehet tenni, de végső soron azt kell felkínálni, amit adni akarsz. Ezzel azért a népzenénél lehet játszani, hiszen az nem élet-halál kérdése. Vannak azonban olyan dolgok, amiket csak úgy lehet átnyújtani a másiknak, hogy nézd, ilyen a tiszta forrásvíz. Kell vagy nem?
Például?
Szerintem a hit mondjuk ilyen. A krisztusi tanítást nem lehet úgy megosztani, hogy csak a számodra kellemes részeket emeled ki belőle. Azt a nehezen befogadható elemeivel együtt, cukrozás nélkül kell átadni, különben el tud vinni a sűrűbe.
„A felsőházból – így hívjuk a hat testvérből a három idősebbet – mindenki művészettel foglalkozik. Máté bátyám szobrász és népzenész, az ő szellemi terméke a zsámbéki Fékomadta hagyományőrző fesztivál, János fotós, Simon az ország legügyesebb kezű gitárosainak egyike. Az alsóházból Julcsi óvónő és alkalmazott fotográfus, emellett kiválóan fest és rajzol, ő készítette például a zenekar Kicsi borsó című dalához készült klip képeit. Én és Ágoston az Aurevoir.-t boldogítjuk” – meséli az énekes
Nem fél, hogy a népzenei hangzás miatt az Aurevoir. rétegzene marad?
Nem félek, mert tudom, hogy így lesz. Nincs gond azzal, hogy az undergroundban mászkálgatunk, mert nem cél az, hogy a teljes lakosságot kiszolgáló produkció szülessen, hanem hogy azok az emberek, akik meghallgatnak minket, épülni tudjanak a zenénkből.
Szembetűnő, milyen közvetlenül, szinte baráti hangnemben beszélnek a közönségükkel akár a közösségi médiában, akár a koncerteken vagy azok után.
Nálunk tudatosan irtva van a sztárkodás, már amennyire van mire sztárkodni. Elértük azt a korszakot, hogy mindenki látszani szeretne, mindenki annak látszik, aminek szeretne, és mindenki nagyon próbál valamilyennek látszani. Pont ezért már nem érdekli az embereket a póz, az önpolírozás. Az érdekli, ha láthatja, hogy nekünk is vannak nehézségeink, meg van törve a kocsink hátulja, kiszakadt a turkálóban vett nadrágunk, hogy semmivel nem vagyunk különbek, mint bárki más. Na, ennek a megmutatására nagy hangsúlyt is helyezünk. Muszáj széttörni a túl magasra épült falakat a közönség és a fellépő között. Ez talán még a népzene és a versek terjesztésénél – ami a másik fontos célunk – is lényegesebb. Aki eljön a koncertre, úgyis látja, hogy mi fent állunk a színpadon. Ezt kár elhazudni, de nem szabad túlgondolni. Felmegyünk a színpadra, elzenéljük, amit érzünk, megtapsolnak minket, de a távolságnak ezzel a tapssal véget kell érnie. Mert ha én lenézek a tömegbe, akkor azt látom, hogy ott tapsol nekünk egy kiváló történelemtanár, egy prémiumszobrász, egy szuper séf és sofőr, vagy ha épp nem tűnik ki semmiben, akkor is ott van egy ember. Senki nem ér többet azért, mert tapsolnak neki.
Mi kell ahhoz, hogy jól működjön egy ilyen soktagú zenekar?
Elsősorban az egó teljes lerombolása. Abban a pillanatban, hogy valakinek fejébe száll a dicsőség, rögtön gyűlnek a viharfelhők a zenekar fölé. Az én-enyém-belém-nekem gondolatiság nagyon mérgező tud lenni. Például bárki hozza a dalötletet a zenekarba, az akkortól, hogy bekerült az Aurevoir.-kohóba, közös. Ugyanígy ki kell irtani a ki ér többet a zenekarban kérdésnek még az írmagját is. A vállveregetés mindenkinek egyformán szól. Persze van, akinek látványosabb a szerepe, de ez nem jelenti, hogy fontosabb. A gépeknél sem azon múlik, hogy melyik fogaskerékre mekkora szükség van, hogy az mekkora. Ami még elengedhetetlen, az a végtelen türelem. Nemcsak a zenekar tagjai, hanem a családtagok részéről is. Méltatlanul kevés szó esik róluk, pedig le a kalappal minden előadó-feleség és -gyerek előtt. Határtalan a hálám irántuk.
Az Aurevoir. életében szinte egyszerre történt meg, hogy a zenekar jelentős együttessé nőtte ki magát, és a tagok is felnőtté, sőt családos emberré váltak. Hogy lehet megtartani az egyensúlyt akkor, amikor ennyi minden érik be egyszerre?
Már a fél zenekar házas, többeknél épp úton van a gyermek, én két kisgyermek apukája vagyok. De jól mutatja ennek az életmódnak a kihívásait, hogy a legtöbb előadóművésznek nincs sok gyereke és holtomiglan-holtodiglan házassága. Elképesztően tudatosnak kell lenni, hogy mit helyez előre az ember, és mi áldozható fel. Pedig mi még kis zenekar vagyunk, és így is nehéz, hogy van bennem egy belső kényszer, hogy hozzátegyek valami jót a világhoz, alkossak, zenéljek, de ezzel otthon mindenkinek feladatot adok.
A zene is leköveti az együttes tagjainak életében bekövetkező változásokat?
Nemcsak felnövünk, de remélem, fejlődünk is. A korai számaink – mint a Mocsár című dalunk – a maguk őrültségével, vad szerelmes tinédzserhangulatával remekül tükrözik, milyen volt a gondolatvilágunk a húszas éveink elején. Az új lemezünkön, amelyet augusztusban mutatunk be, azért bőségesen lehet érezni, hogy felnőttek lettünk, megházasodunk, gyerekeink születnek, házat építünk, munkahelyi problémákat oldunk meg, vagy épp régi barátokat próbálunk felkeresni. Van bennünk egyfajta megnyugvás. Erről nem hazudhatunk sem önmagunknak, sem a közönségünknek. Ha akarnánk, sem tudnánk hitelesen megalkotni egy Mocsár 2.0 című számot, mert nem ez jön az életünkben. Remélem, hogy akik szeretik, amit csinálunk, azért szeretik, mert igyekszünk őszinték lenni a platformjainkon, a színpadon és a zenénkben is.
Említette az Aurevoir.-kohót. Hogy készülnek ott a dalok?
„A szív bőségéből szól a száj!” De azért nem ilyen egyszerű. Ahogy Pilinszky fogalmaz: az alkotás végtelenül passzív és végtelenül aktív folyamat. Végtelenül passzív, mert vársz, de közben végtelenül aktívan kell figyelned a pillanatra, amikor jön a jól ismert ihlet. Számomra ez az alkotás legnehezebb része. Az ember simán el tudja nyomni a figyelmét az apukája, a felesége, az ég vagy akár az alkotás felé. A tompaságból kiszakadva azonban a szemünk elé kerülhetnek olyan foszlányok, amelyeket el lehet csípni. Ám hiába az ötlet, mielőtt még betennéd a nagy közösbe, ahol mindenki hozzáteszi a részét, meg kell kérdezned magadtól, hogy amit írtál, hozzátesz-e valamit a világhoz, vagy esetleg elvesz belőle.
Ezt mi alapján dönti el?
Az üzenet alapján, amit közvetít. Ahogy egyre többen – főleg fiatalok – követnek minket, egyre inkább érezzük ennek a felelősségét. Az első telt házas A38-koncertünk után le is ültünk erről beszélgetni a zenekarral. Láttuk, hogy bármit teszünk, a közönség óriási ovációval fogadja. Tehát minden példamutatás volt. Fel kellett tennünk a kérdést, mit akarunk mutatni. Például: szabad-e alkoholt inni a színpadon, ha igen, milyen formában? A számok, amiket játszunk, mit állítanak az életről? Az alkotás hatalom, ezért óriási felelősség. Nem olyan dalokat szeretnénk írni, amelyeket este elfogyasztanak és reggel elfelejtenek, hanem olyanokat, amelyek igazak, időtállók, és jogosan szereznek helyet maguknak a világban.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
