Menü
Hetvenöt éve írta alá Nagy Imre belügyminiszter a svábok kitelepítésének végrehajtásáról szóló rendeletet. A németek kollektív megbélyegzése, az etnikai homogenizálás szándéka megannyi tragédiát szült – a hazai svábokat sújtó kegyetlenségekbe egy solymári család története enged betekintést.
Keményen fogalmazott Kovács Imre parasztpárti politikus a Szabad Szó 1945. április 22-ei számában: „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. Ha végigtekintünk az elpusztított országon, a felrobbantott hidakon, a kiégett Váron, ne feledjük el, hogy ez majdnem teljes egészében az ő bűnük. Ők hozták, ők közvetítették Hitler politikáját Magyarországra, a propaganda ocsmány szólamaiban éppen úgy, mint az ördögi robbantások detonációiban benne van az ő hangjuk is. Német egyenruhába öltöztek. Budapestet a magyarországi svábokból toborzott SS-hadosztályok védték: a svábság Hitlerrel vállalta a sorsközösséget, most osztozzék Hitler sorsában. Mentő körülményeket nem fogadunk el, nincsenek, ne is beszéljünk róla.”
A második világháborút követően Európa-szerte a németeket okolták a háború borzalmaiért, így a magyarországi politikai vezetés már a kommunista hatalomátvétel előtt is „Hitler szálláscsinálóinak” tartotta a hazai svábokat. Európa vezetői etnikailag homogén nemzetállamok kialakításában látták a további konfliktusok elkerülésének zálogát, igyekeztek megszüntetni a vegyes nemzetiségű területeket. A kitelepítésre elfogadott eszközként tekintettek a kontinensen, és megpróbálták szociális kérdések rendezésére is felhasználni. Magyarországon a parasztpárti elképzeléseket tükröző, 1945-ös földreformtervezet már számolt a kitelepített és vagyonuktól megfosztott németek ingatlanjaival.
A kitelepítések végrehajtásához az 1941-es népszámlálás adatait vették alapul, és a kollektív bűnösség elve alapján mindazokat, akik német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallották magukat, akik magyarosított nevüket német hangzásúra változtatták vissza, illetve akik a Volksbundnak vagy bármelyik fegyveres német alakulatnak (SS) a tagjai voltak, Németországba telepítették ki. Ezt később annyiban enyhítették, hogy azok, akik még 1941-ben német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallották magukat, visszatérhettek.
Indulás
Az 1945. december végén született rendeletet, valamint a Nagy Imre jegyezte, 1946. január eleji végrehajtásról szóló utasítást Solymáron áprilisban foganatosították. A kitelepítési kormánybiztos levele elrendelte a jegyzői hivatalban a reggel hét órától este tíz óráig tartó folyamatos szolgálatot, valamint lefoglaltak minden járművet a községben. Az áttelepülők vagyonából 150 mázsa tűzifa és 40 mázsa szalma vásárlását írta elő, előbbit a vonatok fűtésére, utóbbit pedig a kocsikban fekvőhelyek készítésére. Emellett kijárási tilalom lépett érvénybe este nyolc és reggel öt óra között. Minden idegennek el kellett hagynia Solymárt huszonnégy órán belül, a helyiek pedig, amennyiben nem voltak kijelölve kitelepítésre, csak a karhatalmiak engedélyével távozhattak a településről. A kitelepítésre várók egyáltalán nem mozdulhattak a községből, valamint megtiltották számukra, hogy bármit is elszállíttassanak onnan.
Az igazi pánikot az április 11-én közszemlére tett listák okozták, a lakosság tömegesen tódult a községházára, mindenki saját magát vagy szeretteit, ismerőseit kereste a jegyzéken. Rettegtek a solymáriak, hogy elszakítják őket a családjukól, és hogy félelmük nem volt alaptalan, jól mutatja Cservenyi Ferencné született Okeli Erzsébetnek és szüleinek, Okeli Péternek és Okeli Péterné Kurtz Erzsébetnek a története, akiknek a neve ott szerepelt a lajstromon. A frissen házasodott Okeli Erzsébetet meglephette ez a fejlemény, mert férje, Cservenyi Ferenc a magyar hadseregben szolgált a háború alatt, a család pedig azt hitte, hogy ez elegendő indok lesz arra, hogy őt is mentesítsék a kitelepítés alól. Mindenesetre Ferenc igyekezett megmozgatni kapcsolatait annak érdekében, hogy feleségét ne vigyék el, ám kevesebb mint egy hete volt a fellebbezésre.
Pár napjuk maradt a pakolásra, fejenként csupán százkilónyi csomagot vihettek magukkal, húsz kiló élelmet és nyolcvan kiló személyes holmit – ennyit tarthattak meg korábbi életükből. Ládát ácsoltak, amelynek az aljára kerültek a szép ruhák, arra a hétköznapiak, majd pedig az élelmiszer, hiszen nem tudhatták, milyen messzire utaznak. Április 18-án a család felült a rendőrség által kirendelt szekérre, amely a vasútállomásra vitte. A marhavagonoknak hivatalosan délután három órakor kellett útra indulniuk. Az állomáson az egyik helyi fúvószenekar a magyar Himnuszt játszotta, gyászos hangulat uralkodott.
Aznap délelőtt hirdették ki, hogy kiket mentettek fel a kitelepítések alól. Cservenyi Ferencnek egy korábbi tiszt bajtársa révén sikerült elintéznie, hogy felesége felkerüljön a mentesítettek listájára, így Erzsébetet a Solymár melletti Pilisborosjenőnél leszállították a szerelvényről.
Háromszor tértek haza
A szülőket azonban Németországba, Karlsruhe környékére deportálták. Először barakkokban laktak, aztán az elhurcolt majdnem kétezer főt szétszórták, és családokhoz költöztették, Okeliék Jöhlingenben kaptak szállást. Németország romokban hevert, az újjáépítések még éppen csak elkezdődtek. A Magyarországról érkező idegeneket nem látták szívesen a helyiek, kezdetben kifejezetten elutasítók voltak velük, magyar cigányoknak nevezték őket. Okeli Péter géplakatos végzettséggel rendelkezett, értett a gyári munkához, így felkérték, hogy gyűjtsön maga mellé embereket, és indítsák újra a helyi gyárat. Szerencsés helyzetben volt, lehetősége lett volna új életet kezdeni, a képzett munkaerőt mindenhol szívesen látták. Másképp alakult azonban a sorsuk: a család ekkortájt tudta meg, hogy egy szem fiuk, akit korábban kényszerrel soroztak be az SS-be, meghalt a fronton. Ez a sokk ösztönözhette őket arra, hogy elhatározzák, visszatérnek Magyarországra a régi életükhöz. Óriási kockázatot vállaltak ezzel, hiszen már nem számítottak magyar állampolgárnak, nem tudhatták, mi vár rájuk otthon.
Hol gyalogszerrel, hol vasúton, de sikerült hazatérniük a francia–német határ mellől Solymárra, a lányukhoz. Az örömük azonban nem tartott sokáig, a szomszédok felismerték őket, feljelentést tettek, és pár napon belül megjelentek a hatóságok. Okeli Pétert összeverték, és Márianosztrára toloncolták a feleségével együtt. Később ismét vonatra tették őket, amely meg sem állt Németországig. Az Okeli házaspár azonban nem nyugodott bele a helyzetébe, és újra hazaszökött. Ekkor már elővigyázatosabbak voltak, és bujkáltak, a ház melletti szénakazalban aludtak, de a szomszéd észrevette, hogy a lányuk ennivalót visz nekik reggel meg este, így ismételten a hatóságok kezei közé kerültek. A harmadik alkalommal jártak sikerrel, ekkorra leállították a kitelepítéseket, mert az amerikaiak nem találták kielégítőnek annak körülményeit, illetve az adminisztrációjukat is rendkívül leterhelte, így kérvényezni lehetett a Magyarországon tartózkodást.
A kitelepítések a falu lakosságának nagyjából a felét érintették, de így sem állt meg az élet. A megüresedett házakra és földekre pályázók már a kitelepítés lebonyolításának napján szekerekkel sorakoztak Solymár határában. Amelyik ház vagy föld megtetszett nekik, arra benyújthatták az igényüket a községházán.
„Nagy volt a szomorúság faluszerte, mert például a mi utcánkból mindenkinek mennie kellett, mindenkinek vonatra kellett szállnia. Nem maradt az utcánkból senki sem otthon. A megüresedett házak kulcsait le kellett adni a tanácsházán. Voltak a faluban olyanok, akik már azt várták, mikor költözhetnek be a megüresedett házakba” – emlékezett vissza később egy solymári újság hasábjain Cservenyi Ferencné.
Így történhetett meg Cservenyi Ferenccel, hogy éppen a felesége családjának a földjén dolgozott, amikor meglátott egy idegent, aki egy saját nevével ellátott táblát vert be a földbe. Megkérdezte tőle, hogy mit csinál, mire az úgy felelt: ez már az ő földje, hiszen megigényelte, a „büdös svábok pedig jobban teszik, ha eltakarodnak” – mondta. Ekkor Cservenyi megfogta a táblát, kitépte a földből, és elhajította, felesége fogta vissza, hogy ne támadjon rá a férfira.
Újrakezdés
Az Okeli család tulajdonában állt egy ház és mellette egy kis kocsma is, amelyekre hamarosan egy házaspár vetett szemet. Érkezett is az értesítés a községházáról, hogy mivel a tulajdonosokat kitelepítették, a házat és a kocsmát kiutalják. Természetesen Cservenyi Ferenc és felesége tiltakoztak, mire az igényt benyújtó házaspár feljelentette az asszonyt rendszerellenesség miatt. Mindez már a kommunista hatalomátvétel után történt, a népbíróság pedig igen szigorúan járt el az ügyben, bár Erzsébet Rákosi elvtárs nevét sem igazán tudta hova tenni. Elsőre közel tíz évet kapott az akkor kisgyermekes anyuka, de sikerült elérni, hogy csak akkor kellett bevonulnia, amikor gyermeke már elmúlt kétéves.
Végül viszonylag hamar rehabilitálták, nyolc hónapot töltött Márianosztrán. Ekkorra már a szülei is újra letelepedtek az országban, ám a házukat és az ivót nem kapták vissza. Két évvel később rendkívül cinikus módon a kocsmájukat eltulajdonító házaspár felajánlotta nekik, hogy vásárolják vissza azt, de természetesen nem volt rá pénzük. Először egy kis méretű melléképületet béreltek, majd egy istállószerű tákolmányt tudtak vásárolni, ott kezdtek új életet. Cservenyi Ferenc kubikosnak állt, és a közeli kőbányában is dolgozott, illetve fuvarosként keresett pénzt. A felesége nevén lévő földeken – ezeket sikerült megőrizniük – gyümölcsöst alakítottak ki, és az óbudai piacon árulták a solymári politúr cseresznyét. A szorgalmuk révén sikerült elérniük, hogy 1952-re a telken házat tudjanak építeni. Lányuk, Marlokné Cservenyi Magdolna a mai napig ott él.
Köszönjük Marlokné Cservenyi Magdolnának a cikk elkészítésében nyújtott segítségét.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
