A létezés barbár szépsége – látogatóban Ambrus Lajosnál
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
Menü
Versei egyik központi témája az elmúlás. Gyakorlati értelemben mit gondol erről, hogyan érdemes vagy lehet az elmúlásról, a halálról gondolkodni?
Gyerekkoromban vallásos voltam, aztán volt egy időszak, amikor elszakadtam mindentől, templomba sem jártam. Egy válság térített vissza a hitemhez. Egy magánéleti válság. Utólag látom, hogy mennyit segített a visszanyert hit. De a hit persze nem csak arra való, hogy előkapja az ember, ha bajban van.
A hit mennyiben befolyásolja az írást?
A hit mindenre kedvezően hat, vagy legalábbis kell hogy hasson, ha erős, megalapozott, és ha hagyjuk. Nem tudom, hogy ilyen volt-e, ilyen-e, egyszerűen csak azt éreztem, hogy ismét az lettem, vagy ahhoz hasonló, aki azelőtt voltam. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, továbbra is borzadállyal tölt el, mondjuk, az élet végességének tudata. Ezt a borzadályt csak úgy tudom mérsékelni valamelyest, ha a törvényekkel és parancsolatokkal összhangban teszem a dolgom. A lét végessége, az elmúlás az átlagosnál jobban foglalkoztat, de igenlem az életet, amit már az is bizonyít, hogy többször megnősültem, és gyerekeket nemzettem. Egyházam dogmáival más a helyzet. Azokkal, például a másvilágról szóló tanítással kissé hadilábon állok…
Bár azt írja egy versében, hogy a mennyországnak léteznie kell, máskülönben hová is került volna az édesanyja.
Az igazak számára kell lennie valami ilyesminek, úgy hiszem. Mindamellett egy pillanatig sem kétséges számomra, hogy amit Istenről tudunk, gondolunk, azt mind az ember találta ki.
A verseit olvasva az embernek az az érzése támadhat, hogy a kereszténység mellett a buddhizmus is közel áll önhöz.
Igen. Van is egy követendő példám, Thomas Merton. Műveit elég korán megismertem, már akkor olvastam, amikor Magyarországon még jóformán ismeretlenek voltak. A nyolcvanas években beszereztem minden könyvét. Ő be tudott fogadni minden vallást. Így kellene viszonyulnunk mindegyikhez, hiszen szinte mindnek azonosak a parancsolatai. Amikor a nagyobbik fiammal utoljára az Egyesült Államokba akartam távozni és végleg ott maradni, még az is megfordult a fejemben, hogy odakint szerzetes leszek, és belépek a rendjébe. Ez egyértelműen Mertonnak, főleg a Hétlépcsős hegy című könyvének a hatása.
Mi érintette meg ennyire Mertonban?
A hite leginkább. Olyan, hogy mindenkit megérint így vagy úgy. Ezért is jött az ötvenes években az Egyesült Államokban szinte divatba a szerzetesség. Sokan trappisták akartak lenni a hatására. A szerzetesség persze csak keveseknek való, legtöbben még a próbaidőt sem bírták ki. A rendje kissé meg is neheztelt rá a nagy népszerűsége miatt. A jogdíjakból befolyt nem csekély pénzt mindamellett elfogadta. Van egy írásom az Egy hegy megy című könyvemben, a címe Templom a hegyen. Olyasmit írok benne, hogy mise közben néha azt érzem, ki kell rohannom a templomból. Ez nem érdekes. Nem ezen múlik a dolog. A mise kint zajlik, a szabadban, a világban. Süt a nap, kék az ég, énekelnek a madarak, ez az igazi szertartás, a benti ehhez képest blabla. Nem véletlen, hogy a legkisebb madár, növény is istenbizonyíték. Erre Merton vezetett rá.
A madarakkal amúgy is sokat foglalkozik, sokat írt róluk.
Elbűvöl a szépségük. Az énekük szépsége is, különösen a barátposzátáé. Legalább két verskönyvemben van egyegy madarakkal foglalkozó ciklus. Olyan helyen élek, ahol nem lehet őket nem észrevenni, kert fákkal, közeli erdő. Bár a sivatagban is ott vannak. Mindenhol.
Ha már sivatag: amerika mennyiben változtatta meg a természetszemléletét? Többször is ír arról, hogy amerika egy újfajta térélmény volt.
Nagyon megváltoztatta, egyrészt a hatalmas tér, kiterjedés, másrészt benne a Délnyugat, a sivatag. Aztán meg az, hogy az Egyesült Államokban egy országon belül megtalálható mindaz, ami különben szét van szórva a világban. Óriáshegység, középhegység, síkság, óceán, különleges flóra, fauna, többféle éghajlat… Ami a sivatagot illeti, a szépsége mellett vonzó a kihívás is, amit jelent. Az, hogy könnyen meg lehet benne halni. El se kell tévedni, kígyó-, skorpiómarás se kell, elég, ha az ember nem iszik meg negyedóránként egy deci vizet, máris dehidratálódik, és vége van. Ha kint vagyok, nem hagyom ki, még nyáron sem, amikor a legveszélyesebb. Tavaly nyáron is, amikor a covidjárvány okozta hosszú szünet után ismét kijutottam Kaliforniába, két hetet töltöttem benne a barátnőmmel, aki igen jól bírta, sőt szintén beleszeretett.
Az ottani tájakban még el lehet tűnni. Európában nincsenek ilyen tájak.
A sivatagban napokig lehet menni anélkül, hogy bár – kivel is találkoznánk. Legfeljebb illegális migránsokkal és drogcsempészekkel futhatunk össze, ami kerülendő, mert megölhetik az embert.
Mi változott meg arrafelé a leginkább a hetvenes évek óta, amikor először járt Amerikában?
Sokáig semmi. A nyolcvanas évek közepétől látszott a változás. Az emberek is változtak, például korábban nem fordult elő olyasmi, hogy rádudálnak valakire az országúton, hogy menjen gyorsabban, vagy hogy egy benzinkúton odajön egy ember, és pénzt kér, pedig nem hajléktalan. Alig lehet már jó minőségű amerikai textilárut venni, az üzletekben szinte kizárólag ázsiai bóvli van. Valami rossz történik az Egyesült Államokban is. Ez a globális mizérián kívül az angolszász szellem és a munkától nem ódzkodó közép- és kelet-európai elem visszaszorulásával, eltűnésével magyarázható. A sivatagban persze a változások nem látszanak, a sivatag változatlan, örök.
Eltűnt az amerikai álom?
Talán nem, de azt az oldalát egyre kevesebben látják, hogy a valóra váltásáért tenni is kell, senkinek nem hull az ölébe. A közép- és kelet-európaiak ezt még tudták, az egykor az amerikai gyárakban, bányákban szinte embertelen munkát végző magyar parasztok és más kisemberek tömegei is.
A kivándorlás egyrészt családilag is érinti az ősei által, másrészt ön is többször kivándorolt, aztán mindig visszajött.
Igen, többszörösen érintett vagyok. Bár legtöbbször csak vándoroltam, ki nélkül. Éppen mostanában számoltam össze, hogy eddig hányszor repültem át az Atlanti-óceánt. Huszonnyolcszor.
Mi űzte el ennyiszer, és mi húzta vissza mindig?
Erre, legalábbis a kérdés második részére, nehéz válaszolni. Mindig jó okom volt arra, hogy meggondoljam magam, és visszajöjjek. De csak addig éreztem így, amíg ismét át nem léptem a magyar határt. Persze nemcsak az elmenés, a haza elhagyása nagy trauma, a migránslét is. Az ember egy nagy megrázkódtatás után, mintegy sérülten, betegen érkezik a választott országba. Ennek megfelelően kellene őt fogadni, foglalkozni vele, bátorítani, segíteni vagy legalább kímélni. Az ötvenhatosokat tárt karokkal fogadták, de később ez már nem volt. Érdektelenség, közöny annál inkább. Minden évben milliók vándorolnak vagy vándorolnának be az országba, és az ember egy ezek közül. Meg kell küzdenie az illetékes hivatallal, új életet kezdenie, közben se pénze, se lakása, jó, ha egy ismerősnél éjszakára meghúzhatja magát. Mindenféle nehézség, akadály felmerül. Talán a legnagyobb az volt, hogy olyan embereknek kellett magyarázni az indítékokat, akiknek fogalmuk sem volt, mit jelent a vasfüggöny mögött élni. Ha nincs megfelelő állóképesség, értő, támogató környezet, hosszú távon nagyon nehéz kibírni a nyomást. És akkor az ember a kívülálló számára akár abszurdnak tetsző okot, önigazolást keres, hogy végső soron miért adja fel. Velem egyszer megtörtént, hogy az otthon maradt Pami kutyám hozott vissza. Aztán tovább bonyolítja a dolgot, hogy az ember magával hozza a régi életét is, ám abból egyelőre az van vele, ami elől menekül, ami otthon beleivódott: sérelmek, rossz tapasztalatok, szorongás, beidegződések. Az is fontos, hol köt ki az ember. Chicago például, vagy úgy általában a nagyváros, rossz hely. Én ott buktam el, noha mint évekkel később értesültem, végül megkaptam a menedékjogot.
Ha másfajta életet élt volna, amelyben nem kényszerül újra és újra a hazája elhagyására, azt milyennek képzeli el?
Most már semmilyennek. Nagyobb baj, hogy akkor sem képzeltem semmilyennek. A szovjet kommunizmus, amelyet hazámra kényszerítettek, kegyetlen és hazug rendszer volt. Nem lehetett benne normális életet élni. Viszont véglegesnek, örök életűnek tetszett. Olyannyira, hogy egyszerűen értelmetlen lett volna mást elképzelni.
Miként élte meg az édesapja, hogy tizennyolc évesen az anyja visszahozta Magyarországra?
Rosszul. Kint a kezembe került egy levele, amelyben rimánkodik kint maradt testvérnénjének, hogy segítsen neki visszamenni, mert itt, Magyarországon nagyon rossz. Azt is felemlegeti, hogy sár van, nagy sár. De nem lehetett visszamenni, nem tudott. Tombolt a nagy gazdasági válság. A nénjének nem volt pénze, se az apjának, a nagyapámnak, aki szintén kint maradt. Nagyanyámnak itthon meg még kevésbé. Még a hajójegy árát sem tudták utólag kifizetni, amelyet megelőlegezett a repatriációs útra a magyar állam. Aztán jött a háború, megnősült, családot alapított. Jött 1956 is, de ezzel a lehetőséggel már nem élt, mert éppen akkor építkezett, és – felteszem – nem akarta otthagyni az éppen elkészült házat. Hogy végleg itt rekedt, rombolta őt, és ezzel egész életében együtt kellett élnie. Talán ezért is volt olyan békétlen, megkeseredett ember.
Gondolta korábban, hogy egyszer visszatér Szajlára, és itt fog élni, miután annyiszor elment innen?
Nem, soha. Kamaszkoromban elkerültem innen. Először gimnázium, betegség, majd egyetem okán. Aztán minél több időt töltöttem távol, Szajla annál távolabb lett tőlem. Különös, hogy a távolból találtam meg újra. Amerika révén: ott találkoztam azokkal a régi értékekkel, amelyek gyerekkoromban még az életünk alapját képezték, de a téeszesítés, a parasztság megszüntetése megsemmisítette őket. Hozzájárult ehhez a hopik, egy földművelő indián nép felfedezése, őstörténetének tanulmányozása is. Az ő életmódjukban, gondolkodásukban, világlátásukban a kulturális genocídium előtti szajlaiakra, néhai magunkra ismertem. Nem valami idilli állapotra, persze, mert nem az volt. Volt a jó mellett rossz, az öröm mellett kín is. Hogy mást ne mondjak, sokat kellett dolgozni. Jómagam már nyolcévesen napszámba jártam az erdőre. Amellett, hogy részt vettem az öt holdacska földünk művelésében. Mit részt vettem? Anyámmal gyakorlatilag mi ketten műveltük, mert apám hivatásos gépkocsivezető volt, és mindig távol.
A régi Szajla ma már nem létezik…
Hogy létezne? Elkezdett megszűnni abban a pillanatban, amikor elvették a földeket, az állatokat, az eszközöket, mindent, és a gazdákból napszámosokat csináltak.
Kis naivitással akár azt is lehetett volna hinni, hogy a rendszerváltás után majd megint minden úgy lesz, mint régen.
A naivitás megvolt bennem, és nem kicsi. Ha nem hittem is, hogy minden. Csak a földet kellett volna visszaadni. Ehhez olyan politikai erő kellett volna, amely ezt bátorítja, segíti. Ilyen azonban nem volt, ennélfogva hiú, gyerekes volt minden reménykedés. Hamar ki is derült, jött a kárpótlási jegy nevű humbug, és el lehetett felejteni az újrakezdést.
Az irodalmi munkássága nem teremtett iskolát, nem látszanak követői.
Azért már láttam olyan munkát, amelyen felfedezni véltem a hatásomat. Na, és mi van akkor, ha nincs iskola, követő? Mindamellett ha nagyképű vagy vicces akarnék lenni, azt is mondhatnám, azért, mert utánozhatatlan vagyok. Nem vagyok vonzó. Vagy eredeti. Kezdetben eredeti akartam lenni, mindenáron. De később megjött az eszem. Már Máraival értek egyet, aki azt mondja, ne akarjunk mindenáron eredetiek lenni, csak igaznak lenni akarjunk.
Soha nem vett részt igazán az irodalmi életben.
Mi az irodalmi élet? Ha az, hogy állandóan jön-megy az ember, nyüzsög, akkor valóban nem. De ha ennél több, akkor mégis. A hetvenes évek elején kapcsolatban voltam, rendszeresen találkoztam pár, nagyjából velem korú, magát az underground részének tekintő íróval. Rokon törekvésűek voltak, de igazából az kötött össze velük, hogy őket se fogadta be a hivatalosság, és szintén pereméletet éltek. De nem sokáig bírták ezt az állapotot. A zömük hamarosan disszidált, aki pedig nem távozott külföldre, az megalkudott, elhallgatott vagy öngyilkos lett.
A Halászóember című kötete azért meghozta a sikert.
Igen, de a rendszerváltozás után. Bár nyilvánvaló, előbb meg se jelenhetett volna.
A legutóbbi könyvei, a regényei óta már tényleg nem csak a szűkebb irodalmi berkekben ismerik a nevét.
Talán. Tény, hogy a Halászóembert olyanok is olvasták, akik különben nem olvasnak, nemcsak engem, hanem senkit. Szajlán akkoriban a siroki pap, Győző atya misézett vasárnaponként. Úgy kerültem vele közvetlen kapcsolatba, hogy elkértem tőle a szajlai anyakönyveket, kifotóztam egyikből egy oldalt, elküldtem a kiadónak, és abból lett a borító. Lelkes olvasómmá lett. Annyira tetszett neki a könyv, hogy a templomban kihirdette a megjelenését. És minthogy úgy vélte, ilyes – mire a hívek aligha költenének pénzt, rendelt belőle magának egy tucatot, és ingyen osztogatta. Párnak egy nem volt elég. Eljöttek hozzám, és kértek még tőlem, hogy küldhessenek az elszármazott gyerekeiknek, unokáiknak is. A könyvről magáról nem nyilvánítottak véleményt. Egy idős embert, Elek bácsit kivéve, aki megállított az utcán, és azt mondta, „Imi – ma is mindenki így hív a faluban, mint gyerekkoromban –, nagyon jó, hogy megírtad, mert ez már most így megmarad”. És volt olyan is, egy szajlai születésű, de már nem itt élő személy, aki levélben felszólított, hogy szégyelljem magam, hogy rossz színben tüntettem fel a könyvben a nagybátyját. Aztán A rög gyermekei megjelenése után felkerestek idegenek is az ország különböző pontjairól, még évekkel később is. A regénynyel nagyjából ugyanaz volt a helyzet azzal a különbséggel, hogy ők már valódi olvasók voltak, személyes érintettség nélkül. Megszerezték a telefonszámomat, időpontot, bebocsátást, aláírást kértek, és miután a teraszon leültettem őket, és szignáltam valamelyik kötetet, szembedicsértek. Némelyikük mindenféle bejelentés nélkül érkezett a faluba. Valakit megkérdezett az utcán, hol lakom, be se jött, csak a kapu felett a példányát benyújtva nyilvánított pozitív véleményt, miután a csengőt hallva kimentem megnézni, ki az.
A Rög gyermekei regénytrilógiája sikeresnek mondható, sokan olvasták és olvassák, nagy hatást váltott ki, talán azért is, mert a magyar irodalomban a kivándorlást soha nem írták meg ilyen pontosan.
Azt én sem írtam meg, sem így, sem úgy. A 19. század végén, a 20. század elején az Egyesült Államokba irányuló nagy magyar tömegmozgás ugyanis nem kivándorlás, hanem vendégmunkásság volt. Voltak az útra kelők közt kivándorlók is, de a zöm, túlnyomórészt parasztember, azért ment ki, hogy pénzt keressen, és azt hazahozva lendítsen magán és a családján. Ezt akartam megmutatni. A móriczi felfogással meg, amely szerint a módos középparaszt, az úgynevezett zsírosparaszt önző, szegénynyúzó, gonosz szörnyeteg, azért szakítottam, és tettem meg őt, illetőleg a fiát hősömmé, mintegy rehabilitáltam, mert ez egyszerűen nem volt igaz, nem felelt meg a valóságnak. Akadt köztük ilyen is, de ez a fajta parasztember valójában osztályának eleje, motorja, krémje volt.
Gondolta valaha, hogy ilyen terjedelmes regényeket fog írni?
Dehogy gondoltam. A regény eszméje foglalkoztatott, a hívást éreztem. Amerika nekem önmagában is személyes ügyem, és itt volt ez az egész megíratlanul. De nem hittem, hogy erre képes leszek. Csak értekező prózát írtam addig. Valahogy mégis összehoztam.
Ahogy ír, az nem posztmodern, nem ravasz, magyarán nem használ semmiféle olyan elemet, amivel az irodalmi divatok élni szoktak.
Az a nézetem, hogy az irodalom jó ideje többnyire már csak önmagáról, az irodalomról szól. Az ilyen irodalom nem ér semmit. Természetesen írok, kimódoltság nélkül. Ennyi az egész. Példáim, akiktől tanultam: Steinbeck, Fontane, Turgenyev, Kosztolányi. Móricz is, de a regényírás közben igyekeztem rá nem gondolni. Féltem, hogy a paraszti világ megjelenítésében az ő utánzásának hibájába esem.
Mostanában hogyan telnek szajlai napjai?
A reggeli kávé után megcsinálom a nyolc brokátot…
A nyolc brokátot? Mi az?
Az egy torna. Egy tizenkettedik századi kínai hadvezér kötelezte a katonáit, hogy minden reggel végezzék el. Kicsit hasonlít a kungfura, kicsit a tajcsira. Azért hívják brokátnak, pontosabban brokáttekercsnek, mert olyan drága volt a papír, hogy inkább az olcsóbb, arannyal átszőtt selyemre írt. A nyolc meg azért van a nevében, mert nyolc tekercsre fért rá. A gyakorlat után reggelizek, megetetem a kutyáimat, macskámat, majd olvasok vagy írok egy naplóbejegyzést, esetleg kettőt vagy többet. Két éve kezdtem, folyóiratokban adom közre ezeket a kis igényű mikroprózákat Alkonynapló címmel. Mindig elképedek, hogy amit jónak érzek aznap, másnap már nem, és dolgozni kell rajta. Kora délután főzés, ebéd után ledőlés, séta, mosogatás, munka a kertben vagy az udvaron. Vacsora előtt megint brokát, újabban pilátesz is. Az utóbbit rühellem, de szintén jót tesz. Utána olvasás, vagy ha van valami nézhető, tévé. Sokáig fent vagyok, nehezen alszom el.
Mit hoz az ember életébe az öregedés?
Az öregedés dráma. Reménytelen küzdelem a hanyatlással. Vereségsorozat. Nyugalom, béke nincs, de bölcsesség se. Ugyanazokat a hülyeségeket csinálom, mint fiatalon. Állítólag vannak, akik életük végére megokosodnak. Alighanem ők a szentek. Régen a kor tiszteletet érdemelt, ma csak diszkriminációt. Az öregek a világon a legnagyobb kisebbség, egyúttal a leghátrányosabb helyzetű is.
Ha visszagondol az irodalmi munkásságára, a pályára, milyennek látja?
Soha nem gondoltam, hogy pályám lenne.
Úgy értem, sikerült mindent megírni?
Mi a minden? Valójában nem tudom, mit kell, azt meg még kevésbé, hogy mit kellett volna. A körülmények sem kedveztek. Persze a körülmények sosem kedveznek. Mintha az élet egyáltalán nem arra való lenne, hogy írjunk.
Ha Amerikában ragad, mit gondol, író marad?
Nem, biztos, hogy végleg abbahagytam volna. Az igazán meghatározó dolgok gyerekkorban történnek, ezeket és amik belőlük következnek, csak az anyanyelven lehet megírni. Minden egyéb nyelven bizonytalan vagyok, vagy lennék. Angolul csak kíváncsiságból írtam. Továbbmegyek, az anyanyelv se minden. Márai a naplóit magyarul írta, fontosak, de idegenben nem tudott jelentőset alkotni. Hiányzott neki Kassa, Buda, ez az ország.
Meddig írja még az Alkonynaplót?
Amíg élek, amíg tudok írni. De hamarosan meg kell állnom. A kiadóm szeretné megjelentetni. Nekem meg az az érdekem, hogy minél több bejegyzés legyen, hogy minél többől tudjak válogatni.
Ha ma kimegy a tájba, milyennek látja?
Nagyon nem szeretem látni. Amikor visszaköltöztem, azt gondoltam, milyen jó lesz majd itt. De ezt a tájat már jobb nem látni. Ahol szántóföldek voltak, ott ma csak dudva és bozót van. A szálerdők helyén tarvágások, szemét. Óriási a pusztítás mindenhol. A hegyek, völgyek ugyanazok, de ami rajtuk, bennük van, beleértve a falut is, az idegen. A topográfia nem változott. Ha arra gondolok, mi volt itt, és mi van most, rosszullét környékez.
Mit, kit olvas manapság?
Azt, amit már olvastam. Vagyis újraolvasok. Gyerekkoromban sokat olvastam, de nem szerettem a leírásokat, csak a párbeszédes részek érdekeltek. A rendes olvasás a gimnázium táján kezdődött. Nálunk otthon nem nagyon voltak könyvek, később pedig magam nem gyűjtöttem. Úgy voltam a könyvvel, hogy az valami személyes tárgy, mint egy bicska, karóra vagy fénykép, amit nem lehet kölcsönadni, eladni, halál esetén valakire hagyni, ezért jobb, ha nincs a tulajdonunkban. Ez csacsiság volt. Így történt, hogy öregségemre kevés könyvem van. Főként alapművekben szenvedek hiányt. A hazai közkönyvtárak rosszak, a legtöbb helyen nincs beszerzés, még a klasszikusok sincsenek meg. Főként azokat olvasom, olvasnám. Mi mást? A posztmodern untat. A játék a mondatokkal, az idősíkokkal stb. Kedvencem Virág Benedek, Tompa Mihály, Török Gyula, Komjáthy Jenő, Czóbel Minka, Gozsdu Elek, Dukai Takách Judit, Tömörkény István, Petelei István, Szini Gyula, Lovik Károly is. Kismestereknek mondják őket, ami butaság. Csak mesterek vannak, és ők is azok.
Ötven vagy száz év múlva mi lesz itt, milyennek képzeli?
Ami engem illet, én itt már nem leszek, nem annyi idő, de lehet, hogy egy év, egy hónap vagy egy nap múlva sem. Hogy mi vár a falura, a határra, az nem foglalkoztat, mert ennél rosszabb már nem lehet. Azt viszont szeretném tudni, mi lesz, lett Márk és Matyi fiammal, Akira kutyámmal, Okoska macskámmal, a házammal, a kertemmel, a könyveimmel, a Weöres-kézirataimmal, a tavaly termőre fordult diófámmal és azzal a régi házunk alapjából származó kődarabbal, amelyet évtizedekig őrizgettem.
Zene a szöveghez - látogatóban Oravecz Imrénél | Magyar Krónika
Oravecz Imre írót szajlai otthonában látogattuk meg tavaly decemberben. Ahogy korábban Ambrus Lajost, úgy őt is megkértük, hogy írjon össze néhányat kedvenc zenéi közül.
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
András Ferenc filmművésszel kővágóörsi házában beszélgettük boldog gyerekkorról, nyüzsgő fiatalságról és az egyszerre kezdő- és végpont Balaton-felvidékről.
A világhírű animációs rendező Simpson családról, Frank Zappáról, Los Angeles-i életről és magyar filmes stílusról mesélt
Szöveg: Farkas Anita Fotó: Muray Gábor Ha azt mondjuk, minden ember élete kész regény, Kondor László fotóművészé ezerszeresen az. Amikor 1956-ban, alig tizenhat évesen elhagyta
“A színész zsámbéki otthonában beszélgettünk a saját útról, amelyet elbukások árán is követni kell, az öngyógyításról, amely a megfelelési vágy elengedésén alapul, valamint arról is, hogyan lehet egy tündérkertet létrehozni.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
