Dunaújvárosi kiállításának megnyitóján Kozák Csaba azt mondta önről: „A festészetet nem szakmának, még csak nem is elsajátítható hivatásnak tekinti, hanem életmódnak, létformának.” Mit jelent ez?
Azt, hogy a festészet számomra folyamatos jelenlét. Nem lehet úgy csinálni, hogy majd hétvégén, szabadidőmben festegetek egy kicsit. Én a festészetnek élek. Azt hiszem, ez a környezeten is látszik, ami körülvesz. Minden ehhez igazodik. Az év minden napja ennek van alárendelve. Így húzom a művészet igáját. Ez egy ilyen szolgálat. Egy életen át tartó szolgálat.
Csak így lehet művésznek lenni: ez az ára?
Nem gondolom. Sokféleképpen lehet. Kérdés, egyáltalán mi vagy ki a művész, s mi a művészet.
Ön szerint mi?
Hogy őszinte legyek, én nem tartom magam képzőművésznek.
Izgalmasan hangzik. Magyarázza meg!
Itt és most például nem vagyok az. Csak akkor vagyok képzőművész, amikor festek, alkotok. Amikor abban a pillanatban, abban az állapotban vagyok, és képes vagyok együtt áramolni a munkafolyamattal. Gyakorlatilag terápiaként használom a festészetet a belső energiáim rendben tartására. Ha nem festhetnék, abba lehet, hogy belehalnék, mert a saját energiáim ellenem fordulnának. Rengeteg dolgot a festés által tudtam feldolgozni önmagamban. Tehát nem mondhatok mást, mint hogy a képzőművészet számomra mindenféleképpen szubjektív történet. Hogy másoknak mit jelent, azzal nem igazán foglalkozom. Néha azon is csodálkozom, másnak miért tetszik, amit csinálok, miért veszik meg az emberek.
Nem akarja megfejteni?
Dehogyisnem. Sokat gondolkodtam rajta. Carl Gustav Jungnak a tudat különböző rétegeiről szóló piramiselmélete szerintem sok mindent megmagyaráz. Eszerint a piramis csúcsán az egó áll, vagyis az az éntudat, amellyel jelen vagyunk a világban. Minél mélyebbre megyünk, annál egyetemesebb tudat alatti rétegekbe jutunk. Személyiségünk olyan, mint a jéghegy: sokkal több van a felszín alatt, mint a hegy csúcsa. Jung elmélete szerint a tudattalan a felszín alatt a végtelenbe tágul. Minél mélyebbre ásunk tehát, annál inkább idő- és kultúrafüggetlen rétegeket fedezünk fel, és egy bizonyos szint után minden emberben azonos kollektív tudattalan információk rejlenek az archetípusok formájában. Az én festészetem pedig épp erről szól: lefúrni a léleknek, a tudatnak ezen mélységeibe, és onnan felemelni, felhozni valamit.
Tehát azért érint meg a műalkotás, mert egyetemes, így a befogadó is magára ismerhet benne?
Igen. Ami egy jó műalkotásban megjelenik, az mindannyiunkban ott van. Csak nem tudjuk megfogalmazni, kimondani, vagy magunktól nem vesszük észre. De ez nem is baj, mert a jó kép mindig nehezen verbalizálható, ahogy a jungi archetípusok is többnyire szimbólumokkal üzennek, nem pedig szavakkal. Amikor festek, a képzőművészet olyan eszközeivel dolgozom, mint a harmónia, az esztétika, az arány, az egyensúly. Mindezt transzcendens egységbe foglalva, de nem konstruálom meg előre a képet. Azt is mondhatnám, nem tudom előre, mi lesz belőle. Időnként beindítom a folyamatot, majd leállítom. Elindítom, megállítom. És így megy végtelenszer az életemben. Ez egy olyan izgalmas folyamat, amit nem tudok elengedni. Ezért életmód számomra a festészet. Amikor festek, mindig saját magamba lépek be, egyre mélyebbre ások, és időnként olyan dolgok jönnek fel, amelyeknek van valamiféle üzenetük.
Akkor úgy is fogalmazhatnánk: művész az, aki le tud menni a tudattalan mély rétegeibe és onnan felhozni valamit?
Határozottan. De mindenképp kapcsolatot tud teremteni.
Csak a lélek mélységeiről van szó? Képei között találni több olyat is, ami épp ellenkezőleg, mintha éteri magasságokba emelkedne, hogy onnan tekintsen le.
Lehetséges. Volt egy ilyen korszak valóban, amikor mintha várostérképek vagy nyomtatott áramkörök jelentek volna meg a képeimen.
„Mindig is élt bennem a vágy a tisztán festői festészet művelése, a transzcendens hangulatok, tudatállapotok képi megjelenítése iránt” – vallja önéletrajzában. Ez lehet a magasság?
Nézze, transzcendencia nélkül szerintem eleve nincs jó képzőművészet, csak üres, semmitmondó és pusztán dekorációs célt szolgáló alkotások. Említettem már, hogy a festészet nekem terápia. Azt mondanám, hogy egy idő után már fölé tudtam szállni, és nemcsak belülről, hanem felülről tekinteni a dolgokra. Sokat szelídültek a képeim az évek során. Nincsenek már olyan nagy indulatok. Sokkal átgondoltabbak, meditatívabbak, ahogyan én is. Hisz azok a dolgok, amelyek korábban érdekeltek, már nem foglalkoztatnak.