A balatoni nyaralásról jószerével mindenkinek vannak emlékei. Ezek az emlékek pedig nagyon hasonlók – a víz, a strand, a lángos, a rengeteg ember. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy mindig így volt, legföljebb régen Trabantok és Zsigulik álltak a parkolóban, most meg Suzukik és Fiatok. Ez a vélekedés igaz is meg nem is. Száz évnél is régebb óta virul a strandélet a nagy tó partján, de azért volt idő, amikor a környékbelieken kívül szinte senki nem járt oda.

A 19. századig valójában nem sok figyelem jutott a Balatonnak, csupán a lecsapolása merült fel időről időre. Mária Terézia uralkodása idején egy bizonyos Krieger Sámuel részletes tervet is készített, de a kivitelezésből szerencsére nem lett semmi. Az 1950-es években újra felmerült az őrült terv, de mindnyájunk örömére akkor sem jutott el a megvalósításig.

A Balatont és vidékét a romantika kora felfedezte magának, de még nem annyira magát a tavat, mint inkább a gyógyvizekben gazdag Füredet és a Balaton-felvidék regényes hegyeit, várromjait. A reformkorban valósággal divatba jött a tó környéke, nem véletlen, hogy az első gőzhajót Széchenyi István kezdeményezése nyomán már 1846-ban vízre bocsátották. A szabadságharc bukása után azonban a divat alábbhagyott, a városi népek elmaradtak, a homokos partokat legföljebb tehéncsordák látogatták, hogy igyanak. A millennium körüli évek nagy fellendülése aztán a Balatonhoz is elért, egyes fürdők és nyaralóhelyek, mint Füred, Siófok, Almádi, Kenese, Révfülöp, virágzásnak indultak, de az első két települést kivéve so­káig nem gyökeresedett meg a kor kívánalmainak megfelelő fürdőélet. A nyaralóhelyek legnagyobb része a legszerényebb igényeket is alig elégítette ki, és inkább az alsó középosztály látogatta, az arisztokrácia nemigen.