Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
Nyolc éve otthona a Szentendrei-sziget, ahonnan télen-nyáron biciklivel közlekedik fővárosi hegedűkészítő-műhelyébe. Magyar József, azaz Magyusz nem bánja az ingázást, mint mondja, munkájában és falubeli tevékenységében is a megfelelő hang megtalálására törekszik.
Magyusz a mai napig akkor igazán elégedett, ha időrendi sorrendben bemutathatja megrendelőinek a javítás folyamatait, hiszen a művész nem sűrűn láthatja belülről a hangszerét. Mint mondja, mindig dokumentálja az egyes lépéseket, sőt régen elő is hívatta a fotókat, ha nem volt lehetőség személyes találkozásra a tulajdonossal
Hívja bárki is Józsefnek?
Általános iskolás korom óta nem sűrűn. Nagyon utáltuk, hogy mindenkit a családnevén szólítottak, ezért elkezdtük úgy becézni egymást, mint a Speedy Gonzales sorozat kisegere. Így lettem Magyusz, szegény szomszéd bácsi pedig máig nem érti, miért nem felelek a Jozsóra.
Épp a komptól tartunk horányi otthona felé. Mi indított egy fővárosi hangszerkészítőt a szigeti életformára?
Az előző húsz év. Rengeteget kirándultam errefelé, de legtöbbször csak a tahitótfalui hídról nézegettem Szigetmonostor irányába. Egy nap végül elindultam a környékre, körbe-körbe tekeregtem az utcákon, a parton. Az egész olyan volt, mintha egy spirálba kerültem volna, amelynek bizonyos pontjai mágnesként vonzottak magukhoz. Innentől kezdve az időm nagy részét itt töltöttem, baráti körben áradoztam a vidékről, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy az ajánlásom hatására lassan minden ismerősöm otthonra talált a szigeten.
Saját magát győzködte legtovább?
Egy idő után már én sem tudtam ellenállni az elszigeteltség jóleső érzésének, bár a munkám azóta is a fővároshoz köt. Horány erős újrakezdővidék, a lakói mind épp útban voltak egy másik élethelyzet felé, amikor rátaláltak a természet közelségére, békéjére. Sokáig fontolgattam a költözést, de tulajdonképpen már az első kerékpáros élményem után a sziget lett az életterem. Kezdetben ismerősök házaira vigyáztam, majd szépen belefolytam a helyi programok szervezésébe is. Egy kedves barátom aztán egyszer humorosan megjegyezte, felteszi tétnek a harmincéves ismeretségünket, ha nem látogatok el a szigetmonostori néptánccsoportba. Nos, a barátságunk töretlen, sőt ma már minden napra jut egy helyi program a tánc mellett: énekkar, irodalomterápia, kerámia- és drámakör.
A sziget békéjét viszont minden hétköznap maga mögött hagyja, hogy budapesti műhelyében dolgozhasson. Nem gondolt arra, hogy ideköltöztesse a munkáját is?
Néha kifejezetten berzenkedek bemenni, még akkor is, ha biciklivel teszem meg az utat. Egyetlen bökkenője a történetnek, hogy a hangszerkészítés abszolút társadalmi kötődésű, a kapcsolati hálóm a fővároshoz köt. A pandémia alatt előfordult, hogy a kompnál találkoztunk a vidéken meghúzódó zenészekkel, de ők normál körülmények között estig dolgoznak, nem várhatom el, hogy kizarándokoljanak hozzám. A horányi hangulat miatt persze erősen gondolkodom a szigeti és budapesti munkamegosztásban – a fészeremből remek műhely lenne –, de itt sem tudnék egész nap a gyalupad fölött ülni. Az a legizgalmasabb, amikor érkezik hozzám valaki, akit meg kell ismernem és értenem ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne a hangszerével. Nem tartom magam rossz szakembernek, de idővel rájöttem, a kommunikáció a legnagyobb erősségem.
Mielőtt még erre ráébredt volna, mi vonzotta a hangszerkészítésben?
A gimnáziumi barátaimmal próbálkoztunk a zenéléssel, főként a gitározással, és persze amatőrségünk miatt nem egy hangszert tettünk tönkre. Az egyik srácnak felvetettem, nézzünk már utána, hol lehet a javítás részét is megtanulni a dolognak, mert nem kellene még több gitártól megválnunk. Ő el is indult a hangszerészet irányába, én azonban először adtam egy esélyt a korábbi, történelemtanári álmomnak. Ugyan kiemelkedő volt a teljesítményem, a kötelező szakpár választása elvette a kedvemet, majd a lehetőséget is a továbbjutásra. Így a katonaság után rögtön csatlakoztam a barátomhoz, és nem sokkal később az az énem, aki úgy gondolta, hogy napi hatszor harminc gyereknek fog magyarázni, egész nap fadarabokkal matatott, és rendkívüli módon élvezte.
Bizonyos szinten mégis megmaradt a tanárság az életében, hiszen több nemzedék is önnek köszönheti a hegedűkészítő-mesterség szeretetét. De hogy lett a gitárból hegedű?
Hamar rájöttem arra, hogy az alkatrészekkel való bíbelődésen túl nehéz igazán szép, érdemi munkát végezni a gitáron. Viszont létezik egy négyszáz éve ugyanolyan hangszer, amelyet noha próbálnak mindenféle újításokkal elrontani, töretlenül ellenáll nekik. Felnőtt fejjel elkezdtem hát tanulni, bár megfogadtam, emberek előtt sosem játszom rajta. Enélkül azonban nem tudnám megérteni és megértetni a működését másokkal sem. A gyakorlatnak hatalmas ereje van: a tanítványaimnak is is akkor adtam a legtöbbet, amikor már nem a lépcsőfordulóból leselkedve hallgatták a zenészekkel való tárgyalásomat, hanem ők vihették végig a folyamatot.
A régi korok idejére emlékeztet ez a mester-tanítvány felállás.
Amiben én feltétlenül hiszek. Sőt, a tanítás legszebb része, amikor a saját fogásaimat is felül tudom írni azáltal, hogy megpróbálom valakinek elmagyarázni a munkafolyamatokat. A klasszikus elv mentén a nálam felnövekvő minden hangszerkészítő-generációnak fel is ajánlottam egy biztos kezdőtőkét a további, akár külföldi tanuláshoz, vagy pedig lehetőséget adtam arra, hogy nálam dolgozzon. Igyekeztem megmutatni nekik a szakma útvesztőit a kiutakkal együtt. Ma már sajnos nem tudom fenntartani a régi hagyományt, ráadásul hazánkban a hegedűkészítés továbbra sem jár társadalmi megbecsüléssel és biztonsággal. De még így sem panaszkodom. Amikor betér hozzám egy járókelő, hogy huszonöt évvel ezelőtt valamikor csellózott, és megpróbálná megint, akkor tudom, hogy a tiszta örömért játszana újra. Én pedig olyankor vagyok a legboldogabb, ha segíthetek előhívni a várva várt hangot. Mint a lélek nevezetű, apró, fa hengerelem a hegedűben, amely egy meghatározott ponton áll a tetőt és a hátat összekötve. Ennek feszítőerején és elhelyezésén múlik a megfelelő hangzás, így adja a hangszer lelkét.
„Miközben próbáltuk elsajátítani a szakma csínját-bínját, a csoporttársaimmal szórakozásból elkezdtük nézegetni a bedeszkázott pesti üzlethelyiségeket, hátha egyszer a miénk lehet valamelyik. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egyszer elmentünk a VII. kerületi önkormányzat egyik termébe, ahol mindenféle, táska-mobiltelefonnal ücsörgő emberek ültek körülöttünk, és licitáltak. Nem voltunk profik, el sem hittük, amikor koppant a kalapács, és lett egy kis üzletünk. Itt dolgozom ma is, közösen az ötödik tanítványommal”
Ahogy egy falu lakosságából is akkor válik közösség, ha jó emberek tartják össze a folyamatokat. Megfér egymás mellett a tevékeny szigeti lét és az ingázás?
Zsákfalu a miénk, és a kompokon kívül nincs a közelben kijárat. Mondhatnánk, hogy ez a sziget nem ingázóknak való hely, én mégis mindennap elindulok, hogy aztán visszaérhessek. Ugyan tíz éve nem fejeztem be egy hangszert sem a magam örömére, ez az egyik ára, hogy ne szűküljön be a közösségi életem. Nekem a közösség mindennél fontosabb. Bármilyen szigeti programot szervezünk, ott pezseg a szellemi élet, van eszmecsere, ötletelés, és ezekből mindig kipattan valami újdonság, amit együtt megvalósíthatunk. Ha csak azért járnék el kerámiázni hétfőnként, hogy térdig agyagos legyek, mindenféle tárgyi eredmény nélkül, a csapat miatt akkor is élvezném. Ezt az élményt szolgálja nagyban a PirosLábos fesztivál, ahol egy nagy összefogással a Szigetmonostor főutcáján lakók minden évben kinyitják kapuikat, a portákon sorakoznak a kézműves, termelői produktumok, kóstolhatunk, beszélgetünk és zenélünk. Ez az örömünnep idén sajnos elmaradt, mivel a jelenlegi gazdasági helyzetben kicsiny falunk nem tudja kigazdálkodni a nagyságrendekkel és szinte napról napra emelkedő lebonyolítási költségeket.
Mi a megoldás? Vissza a sziget békéjéhez?
A jövőért először is belevetjük magunkat a pályázati rendszerek bugyraiba, de a jelenben ezúttal szűk körben mi, az itt lakók nyitunk majd egymás felé. Rengeteg érdekes és értékes ember él és üdül a környéken, de sokszor egészen keveset tudnak egymásról. Legyen egy olyan napunk, amikor magunk között is megnyílunk, és mesélünk kicsit az életünkről – végtére is nem ez az összetartás hiányzik leginkább a világból?
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
