Ezek után kifejtette, hogy a magyar dramaturgia helyzete nem csupán a tartalmi szabályozások miatt siralmas. A színházak égető hiánya és a művek nyomtatásban való megjelentetésének nyűgjei mellett felhívta a figyelmet a közönség igénytelenségére is. Katona a „Nemzeti Dicsekedésben” látta a problémák egyik forrását. Mint írja, „a’ Játékban sem igen nézi azt a’ Magyar, hogy mint van a’ kidolgozás, hanem mint van a’ Morál: ő előtte az a’ szép, a’ mellyben több több jeles-mondások vannak – annyival inkább ha azok Nemzetét érdeklik, teli torokkal, és botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését”. Ennek következménye pedig az, hogy „a’ Jobb ízlésű abban hagyja a’ Játékszínbe való járdogálást, a’ Dörömbözés (mellyet az agyargó Idegen nevetve beszél el Hazájában) lesz az Írónak útmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel tellyes hazai Drámát kell irni” – vonta le a fájó következtetést.
Bírálta továbbá a magyar nemeseket, akik a pénzükön inkább a német színházakat tartották el, mintsem a magyar nyelv ügyét, magyar színházak kiépülését támogatták volna. „…ezerek’ meg ezerek’ feláldózásával Magyar Nemesek tartyák a’ Német Theátromot, kik ha csak esztendei csonkúlásokat a’ Haza és Nyelv-szeretet oltárára tennék, vagy a’ mit ollykor egyes Magyar (fitogatásból) idegen játék-asztalon hágy, ide fordítanák, úgy nem kellenének tanácskozások arra, miként kelljen a’ Nyelvre alamisnálkodni.”
A magyarországi német kultúraszervezés jó példával szolgált, de Katona óva intette a művészeket a kishitűségtől, amely megteremti a provinciális gondolkodású magyar drámaírót és színjátszót, aki „kezdő voltának gyengeségét megesmervén, elhitette magával, hogy Mesterét többé utól nem érheti”. Ez a mentalitás pedig oda vezet, hogy „Nyelvében nem láttya azt a’ Szépet, mellyet láthatna, hanem (a’ kedvessebb Némettel egybevetve) csak a’ Játszók’ hibáit hántorgattya, és elhidegülve rögzik vélekedésébe, hogy csak nem való a’ Magyar erre az életre” – írta.
Posztumusz siker
Annak idején Kazinczy Ferenc még elegendőnek találta, ha a német drámákat lefordítják magyarra, el is készítette 1790-ben Friedrich Ludwig Schröder német átirata alapján a Hamlet első magyar fordítását. Ennek érdekessége, hogy a német verzióhoz hasonlóan eltért a ma ismert és játszott Hamlet-történettől. A dán királyfi ugyanis a mű végén megöli Claudiust, és elfoglalja méltó helyét a trónon. Az ilyesfajta változtatások nem voltak idegenek a kortól, ugyanis nem szerették túlzott tragédiákkal terhelni a közönséget. Katona Bánk bánja már más szellemben íródott: eredeti magyar mű, amellyel szerzője a nemzetet akarta felrázni, de 1820-ban a történelmi téma és a romantikus hevület is kevésnek bizonyult még ehhez – a nemzet nem mozdult.
A sikertelenséget követően felhagyott az írással, és Kecskemét főügyésze lett. Munkáját nagy odaadással végezte, mellette pedig magánpraxist is folytatott, feltehetőleg a túlterheltség vezetett a szívrohamához is. A Bánk bán sikereit már nem érhette meg, 1830-ban bekövetkezett halála után három évvel tartották meg az ősbemutatót Kassán, amely nem örvendett osztatlan elismerésnek. Az 1848. március 15-ei pesti díszelőadás viszont legendássá vált, a forradalom estéjén a darab egybeforrt a reformkor győzelmével. „A Nemzeti Színház március 15-én este 7 órakor a nemzeti lelkesedés szentegyháza lett. A játékrend megváltoztatva, teljes kivilágítás mellett Bánk kurzió ment. A nemzeti intézet tagjai úgy jelennek meg, mint a nemzet polgárai, mindnyájan nemzeti színű kokárdákkal!” – írta a Pesti Hírlap két nappal az események után. Aznap este nem tudták végigjátszani a színészek a darabot, a közönség és a betóduló tömeg nem hagyta nekik, helyette együtt énekelték többek között a Himnuszt és a Szózatot is. Így lett az elfeledett műből a magyar nemzet első számú drámája, amelynek jelentőségét mutatja, hogy a Bach-féle abszolutizmus idején betiltották.
Katona meglátásait igazolta az idő: ahogy az általa felsorolt akadályok elgördültek, úgy talált magára a magyar drámaírás. A színjátszás és a kultúra intézményi hátterének kiépülése, a cenzúra mérséklődése, majd megszűnése, illetve a magyar nyelv tudatos ápolása együttesen indították el a hazai színházi és irodalmi élet fejlődését.