Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
A bor köré élet van felfűzve – ezzel a szemlélettel tekint Márkus Mónika szőlőátoltással foglalkozó kertészmérnök a szakmájára és az élete teréül választott tokaj-hegyaljai vidék közösségére is. Az ötgyermekes édesanya Bodrog-parti otthonának kertjében mesélt hivatásról, értékátadásról és a kötődés fontosságáról.
Neve egybefonódott a szőlőoltással és a közösségszervezéssel. Tokaj-Hegyalján ért össze a két út?
Egy kedves barátomtól azt tanultam, hogy a jó projektekhez elengedhetetlen a pénz és az idő, leginkább azonban az a személy, aki összetartja a szálakat. Itthon ez sokszor nehéz vállalás, mert noha van bennünk egy formáló és megtartó őserő, mindig adódik valami, amitől elkezd szétforgácsolódni. Szerintem közösséget leginkább egy jó cél köré lehet építeni. Itt, a Tokaji borvidék településein természet és kultúra olyan világörökségi értékké fonódott össze, amiért felelősséggel tartozunk. Ha ezért a hatalmas ajándékért bodrogkisfaludi lakosként faluszinten és talán az egész borvidékért is dolgozhatok, az igazán nemes feladat.
Pedig alapvetően városi lány. Már fiatalon is vidékre vágyódott, ezért választotta az egyetemen a mezőgazdaság–kertészet szakot?
Tizennyolc évesen már tudtam, hogy nem a városban van a helyem, ezért választottam a kertet tanulmányaim tárgyául. Az már később tudatosult bennem, hogy a külső környezet mellett az ember lelkivilágán is múlik, hogy tud-e minőségi, értékteli életet élni. Ehhez a kert, a vidék – bár jó kiindulási alap – kultúra nélkül kevés.
Így került előtérbe a szőlészet?
A mezőgazdasági főiskola utolsó évét nyelvtudásomnak hála és az oktatóm biztatására Drezdában tölthettem, végül pedig itt és ott is elvégeztem a kertészmérnöki szakot. Két diplomával a kezemben, hogy használhassam a megtanult szaknyelvet, egy dél-tiroli kutatóintézetben kezdtem gyakornokoskodni. Ott kaptam meg azt a tudást és kutatói szemléletet, amely máig megalapozza a hozzáállásomat a szakmámhoz, és ott vettem részt egy tanfolyamon is, amely a szőlőátoltásról, azaz a fajtaváltásról szólt. Ekkor figyelt fel rám a professzorom, így hamarosan már az oltócsapat munkáját segíthettem.
Hogyan fért bele mindez a napjaiba?
Napközben gyakornokként a kutatóintézetben szorgoskodtam, hajnalban és este pedig kint voltam az oltócsapattal a szőlőben. Hatalmas ajándékként éltem meg, hogy huszonéves fiatalként bejárhattam egész Dél-Tirolt, a trentinói borvidéket, majd a gyakornoki évem után elhívtak Szardíniára is oltani. Nagyon hálás vagyok az engem segítő tiroli szakembereknek. Ez az élmény olyanná vált számomra, mint egy kis fácska, amit azóta is gondozgatok, nevelgetek. A tapasztalat gyümölcse pedig leginkább a Tokaji borvidéken érett be.
Sőt, a tudás olyannyira kihajtott, hogy sokak szerint ma Magyarországon kevesen értenek önnél jobban a szőlőátoltáshoz.
Különösen büszke vagyok erre a szakmai bizalomra. Amikor az ember megérzi és oda is figyel arra, hogy mi az, amibe nap nap után örömmel fektet energiát, akkor minden a helyére kerül. Talán ezért bíznak ennyien a munkámban. Egy borvidéken a szőlő köré élet van felfűzve, az elkészült bornak kultúrája van, amely a megfelelő emberek találkozásával épül, formálódik, értékközpontú szemléletet ad. Ez a felismerés rendkívül inspirálóan hatott rám.
Ha jól tudom, az első hazai szőlőátoltási munkája során viszont nem mindenki bízott abban, hogy az itteni éghajlaton is működni fog a külföldön elsajátított módszer.
Amikor hazaérkeztem, négyszáz tőkét kaptam egy sokat tapasztalt szőlész, Hornyák László felügyeletével Tokaj-Hegyalján. A szakmai ambíció mellett hajtott a fiatalos dac is, hogy megmutassam, mit tudok, ő ugyanis azt mondta, sok mindent látott már a vidéken, de olyan oltási technikát, amely üzemi szinten is működik, még bizony nem. Úgy gondolom, hogy az oltás folyamatának ismerete az egyik kulcs, a másik pedig a szőlőhöz való hozzáállás és a szaktudás.
Miben volt más az ön megközelítése?
A tanult Spitaler-módszernek – amely a professzoromról kapta a nevét – az a lényege, hogy az ültetvényen egy év alatt újratelepítés nélkül lecseréljük a fajtát, például hárslevelűből furmint lesz. Az oltás speciális vágási, illesztési, rögzítési eljárást kíván, rendkívül precíz munka, számomra valójában alkotás a természetben. Sőt, mára egyfajta kulturális feltöltődéssé is vált, mivel munka közben hangoskönyvet, podcastot is hallgatok, amire otthon, a gyerekek mellett nincs időm.
Hegyaljához nem csak szakmai sikerek kötik, hiszen párja, Takács Lajos is a vidékről származik.
Először a természetközeli hozzáállás kapcsolt össze minket. Lajos a megismerkedésünk idején még egy kicsi, de az évek során annál jelentősebbé váló birtokot, a Hollóvár pincészetet vezette a Somló hegyen. Abba a présházba költöztem később, majd az első három gyermekünk is oda született. Ekkor már főállásban foglalkoztam szőlőátoltással, és a legtöbb megrendelésem Hegyaljáról érkezett, így a közös utunk is a Tokaji borvidékre vezetett vissza. Lajos hazaérkezhetett, én pedig otthonra találtam, hiszen itt már együtt alakítottuk ki a tereket, a kertet és a munkánkat is.
A nyolcszáz éves település nyolcszáz fős lakossága hogyan fogadta a szőlész-borász család érkezését?
Talán épp azért, mert „kívülről” érkeztünk, hamar megláttam a vidék legnagyobb problémáját. A fiataloknak nincs erős helyi identitásuk, elvágyódnak. Kevés a beköltöző, és többen mennek el. Lehetőség egyre több van, de kellenek a helyiek is, akik élni tudnak vele. A kör csak akkor tud bezáródni, ha az intelligens, tenni akaró fiatalság is jelen van a vidéken. Nem baj, ha máshol gyűjtik össze a szellemi és anyagi tőkéjüket. A cél, hogy hazahozzák, itthon fektessék be, és itt alapítsanak családot. Véleményem szerint ezt akkor tudjuk elérni, ha megerősítjük a kötődésüket a szülőföldjükhöz. A változást célzó munkámat először talán sokan furcsállták a faluban, de ma már megtérülni látszik a befektetett energia.
Miként fogott neki ennek a nagy vállalásnak?
Nem egyedül, hanem az akkor még utcabeli Bodó Judittal, a Bott Pince vezetőjével kezdtünk el együtt gondolkodni, majd dolgozni is a közösséget érintő kérdéseken. Régóta ismertük egymást, rengeteg párhuzam van az életünkben: hasonló a viszonyunk a szőlőhöz, megfordultunk Dél-Tirolban, és ugyanolyan tenni akarás jellemez minket édesanyaként és a szakmánkban is. Egyetértettünk abban is, hogy a saját otthonunk területén jól érezni magunkat kevés. Egy ilyen csodálatos vidéken akkor formálódunk egységgé, ha megismerjük a körülöttünk élőket, odafigyelünk egymásra, és felelősséget is vállalunk egymásért.
Milyen módon vált gyakorlattá az elképzelés?
Az első közös kis program a Reggeli a tölgy alatt elnevezést kapta. A Bodrogkisfalud főterén álló öreg tölgyfa árnyékában helyi termelők portékájából kínáltunk reggelit, és vásárt tartottunk a borvidékre látogató vendégeknek. Aztán a közös nagy program a jótékonysági, „dűlőszelektált” farsangunk megrendezése volt. Ebbe be tudtuk vonni a falu és a környék kamaszait, hiszen az eseményen egy bmx-pálya létrehozására gyűjtöttünk. Ma a pálya jelenti a fiataloknak a találkozóhelyet, a „grundot”. A gyerekeknek megtetszett az általunk hozott pezsgés, így rajtuk keresztül nyitottak felénk a felnőttek is.
Márkus Mónika a közösségi programok mellett a Typojam és a Hét dűlő hét Tokaj grafikai alkotótáborok szervezőjeként is az örökölt értékekért és azok képviselőiért dolgozott. Ezek eredménye többek között a Mag. című kiadvány, amely közvetlen, fiatalos stílusban és egyedi technikával mutatja be a borvidék különleges varázsát
Tehát nem a szülők vitték a gyerekeket, hanem fordítva?
A gyerekek amit szeretnek, azt egyszerűen hagyják befolyni az életükbe. Nem gondolkodnak azon, hogy ez most jó vagy rossz, ha örömforrásként élik meg, nyitottan állnak hozzá. Hat év alatt hat farsangot szerveztünk, mesés családi hétvégéket mind a helyi, mind az idelátogató borkedvelő családok számára. Minden rendezvényünket kísérte a Reggeli a tölgy alatt. A kamaszok a legnagyobb segítségünkké váltak, mert érezték, hogy érdemes dolgozni a kitűzött célokért. A programokon felszolgáltak, pakoltak, takarítottak, ha kellett, reggeltől estig velünk dolgoztak. Munkájukat megbecsülés és figyelem kísérte. Ráébredtek arra, hogy van olyan felnőtt, aki az ő igényeikkel őszintén szeretne foglalkozni. Abban pedig már csak bízni tudunk, hogy mindez a kötődésüket is erősíti.
A saját gyermekeinek már természetessé vált ez a kötődés?
A legnagyobb gyermekünk évek óta érdeklődik a kertészkedés és a szőlőoltás iránt, tavaly például almafákat oltottunk együtt. Az almásunkban húsz év múlva is ott fog állni az a fa, amit az anyukájával oltott. Szerintem ez elég erős kapocs. Egyébként mind az öt gyermekünkön látszik, hogy a természethez közel nő fel. A kertben az állataink között játszanak, rengeteg vadnövényt ismernek, ha végigsétálunk a gáton, tudják, mit ehetnek, mit nem, ha evezni akarnak, kisétálnak a Bodroghoz. Persze nem mondhatom nekik, hogy mindenképp maradjanak itt, csupán annyit tehetek, hogy átadom nekik ezeket az értékeket, a kezükbe adom a lehetőséget. Semmiképp sem szeretném, hogy a szőlővel kapcsolatos örökséget egyfajta nyomásként éljék meg. Boldog leszek, ha az ő életükbe is hozhat valami különleges pluszt a szőlő, de ha mégsem, a terület, amit Lajossal művelünk, pont akkora, amekkorát még el tudok engedni.
Lát példát arra, hogy azokat a bodrogkisfaludi kamaszokat, akik a tölgyfa alatt idővel fiatal felnőttekké cseperedtek, itt tartják az említett értékek, sőt ők adják tovább őket?
Hála Istennek, ma már ők is igyekeznek helyben megszólítani a mostani fiatalokat, épp egyesületet alapítanak, ami nagy öröm, mert úgy érzem, ez már nem az én feladatom.
Átadja a szervezői munkát, és marad a szőlő?
Inkább végre összeérnek a szétfutó szálak. Az életemben az anyaságé a főszerep, de hamarosan újra aktívabb lehetek a szakmámban. Ősszel elkezdem a doktori képzést, amelyben a tokaji termőhelyeket kutatom majd. A falubeli tevékenységünk sok tapasztalatot hozott, és megérett bennem a gondolat, hogy borvidéki szintre kiterjesztve vajon hogyan működhet eredményesen a világörökségi értékátadás a gyerekeknek. Bejegyzés alatt áll az Élő Tokaj-Hegyalja Alapítvány, ami ezt gondozni fogja az én kuratóriumi vezetésemmel. Tudom, hogy nem érthetek mindenhez, de bízom benne, hogy megtalálom azokat az embereket, akik magukénak érzik ezt a célt, és szívesen dolgoznak velem. Így közvetve, lámpásként segíthetem a fiatalok hegyaljai kötődését.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
