Az otthon egy hely. Helyes, ha nem csak fizikai helyre gondolunk. A szívünkben is tudunk helyet készíteni, magunk mellett másoknak is és Neki is. Ő ott van bennünk. Persze az rajtunk múlik, hogy milyen otthona vagyunk épp Neki. Vagy másoknak. Vagy magunknak.
Az én otthonom a kisfiam és a feleségem mellett van. Otthon vagyok még a hivatásomban, egy keresztény, európai és magyar kultúrában és a magyar társadalomban. Érdekes módon a fizikai otthonomhoz most nem kötődöm, mert ebből a szempontból nem vagyok a helyemen. De törekszem rá. Épp most is.
Úgy gondolom, hogy az „otthon vagyok” valósága a fenti aspektusok egyensúlyának drámája. Mi hozzuk létre. Mi küzdünk ezzel. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki egyik síkon sincsen otthon. A küzdelemben és a keresésben is otthon tudunk lenni. Sokan képesek harmóniában élni úgy, hogy nincsenek otthon egy-egy szempontból. Ha szétnézünk, túlnyomórészt ilyen példákat fogunk látni.
Építészként a fizikai, látható otthon létrehozásában segítek azoknak, akik megbíznak bennem, és megbízóim lesznek. Azt vallom, hogy a fizikai otthon sem elsősorban anyagból van, és nem is terekből, vagyis az anyag közrefogta ürességből, hanem helyekből, amelyek az otthon lévők és a vendégek rítusainak helyet adnak, helyet teremtenek. Ez nagyon személyre, családra szabott megközelítés. Hogy „szép” lesz az otthon, az valamiféle következmény.
Túl általános ez a jelen drámájában, ugye? Mesterem egy helyütt így fogalmazott: „A jelennél nincs semmi fontosabb, ha a jövőt nem hisszük másnak, mint ami, ha látjuk rajta szétszakítottságunk korlátait, azaz hogy magunk jövünk magunk elébe.” A nehézséget mindig a változás hozza – amit pedig a jelen hoz. Mi is változunk, fejlődési pályán vagyunk – akkor is, ha esetleg ezt átmenetileg tagadjuk –, és a környezetünk, a világ is változik körülöttünk. Ahogy fejlődünk, egyre komplexebb élethelyzetekkel birkózunk – jó esetben – meg.
A pandémia először is arra kért minket, hogy maradjunk otthon. Ez elviselhetetlenül nehéz lehetett azoknak, akik pillanatnyilag nem pontosan tudták, hogy az miben, kivel és hol van. Joggal bukkant fel a félelem, a biztonságérzet elvesztése, de olykor a reakcióink a legpusztítóbbak. Többen kifejezték az elmúlt időszakban (is), és szeretném én is megfogalmazni azt a rendszerelméletből ismert képet, amely nehezen kivédhető veszélyeket rejt magában. A rendszerek, de leszűkítve az egyén szintjére: bárki elveszítheti a stabilitását, ha a kialakult helyzetben nem képes irányító szerepben maradni, de erre mindenáron törekszik. Ilyenkor egyetlen lehetőség adódik: az egyén – az összeomlást elkerülendő – megpróbálja a helyzetét, a környezetét egy olyan korábbi állapotba visszakényszeríteni, olyan szintre visszaállítani, amelyben még irányítani tudta. Ha ezt mi tesszük, akkor újra otthonosabban érezzük majd magunkat (ami a változókat nézve persze átmenetinek jósolható), de ha a természetesen fejlődő környezetet alkotjuk éppen, és abban vagyunk otthon, akkor akaratunk ellenére, teljesen kiszolgáltatottan veszíthetjük el azt, mert a visszaállított állapotban még ott sem voltunk, vagy esetleg még meg sem születtünk.
Kívánom, hogy félelmeinket uralva vágyjunk, kérjünk, keressünk, találjunk, készítsünk, építsünk, teremtsünk, de ne túrjunk, feszítsünk, romboljunk… otthont.