Falusi költészetére mindig jellemző volt a privátnak és a publikusnak az egymásba játszása a sokféle – jogi, politikai, szerelmi lírai stb. – beszédmód egyesítése révén, ám ez most azzal is bővült, hogy a versek által felállított lét- és önértelmező narratívákba beékelődnek nagyon konkrét jelenetek. Ezek nem pusztán pillanatnyi megfigyeléseken vagy benyomásokon alapulnak, amelyek időnként megakasztják vagy tagolják a megszólalást, hanem maguk is e megszólalásmód szerves elemeiként kezdenek működni. Például a párkapcsolati dinamikán morfondírozó Radiológia című vers egy elkerült karambollal zárul: „Fékre lépek, kuplungra, övem hátraránt, / utunkon, túloldalára kívánkozva, / egyik láb, másik láb, pompás szarvascsorda / vált ki az erdőből, iramlik, vágtat át.” A szöveget addig jellemző absztrakciók után – a „belső szervek topográfiájától” a „téli Budapest folyadékmegtartó képességéig” – ez a konkrét helyzet poétikailag is egy karambol, a költői képpé válás lerobbanása. Bár retorikailag, a versben a gondolatritmikusan ismétlődő „egyik láb, másik láb” miatt, még magába tudja építeni a megszólalás, a kapcsolatról való beszéd metaforikájának részévé már nem teszi. Másik esete ennek a megakasztva önmagát gerjesztő beszédmódnak, amikor egyfajta dadogás azonosítható a költeményeknél, ami mégis továbblendíti nyelvileg a megszólalást, az egyik szóból kibontva a másikat például a hasonló hangzás révén. Ilyenre látunk példát a Zsolozsmában: „nem adakozik felháborodik a köz / akadozik a nyelv a közvilágítás”. Az idézett passzusban az „adakozás” és az „akadozás” egymásutánisága és a „köz” szó ismétlése a nyelv versben megörökített akadozását valósítja meg, egyszersmind pedig dinamikussá is teszi a megszólalást.

Falusi az így megalkotott versnyelvét a végletekig feszíti, és úgy képes alakítani, hogy költészete továbbra se forduljon vallomásos lírába – ez még akkor sem történik meg, amikor éppenséggel személyes dedikációk keretezik a költeményt (A tetű anatómiája, Leltár), vagy nagyon is kortárs jelenségekre reflektál, mint a Vallomás a testhez című versben. Ez utóbbi keresztülfűzi egymáson az utóbbi évtized magyar lírájában felélénkülő érdeklődést a test iránt és a szintén ekkortól datálható wellnesskultuszt, vagyis az egyre kényszeresebb foglalkozást a testtel, hogy az ne pusztán egészséges legyen, hanem minden szempontból esztétikus is, illetve jó erőnléttel bírjon.

A kötet második felében aztán előkerül Zuglischer Manó, aki „sem hang, sem vér, sem forma, / csak hangalámondás vagy véraláfutás” (Zuglischer és a női büszt). És aki a saját alkotásra biztosít rálátást, mégis leírhatatlanok a vele való történések: „Bárkit megkaphat, mondják, ki bátran odébbáll, / Manó sem ragadt szerencsejátékbarlangba, / apránként kitapogatott lágyékhajlatba, / hol függés és kényelem rokon értelműek” (Zuglischer Manó szerelmes). A Zuglischerről való beszéd tovább sűríti Falusi versnyelvét azzal, hogy Zuglischer – persze fiktív, hiszen tükörképként megalkotott – beszédmódjának a saját versbeszédbe bedolgozását is színre viszik a költemények. Ez pedig két irányba is megnyitja a versek számára a kapcsolódási lehetőséget. Egyrészt így a kortárs költészet működésére tudnak reakciókkal szolgálni: „Mielőtt a tömeg megindulna, / pontban az egyetem nyitásakor, / összébb szorul, s mint massza vagy gyurma, / azzá lesz, ki tulajdon mása volt” (Zuglischer Manó és a szabadság). Másrészt a hagyományhoz tudnak kapcsolódni, például a Zuglischer Manó és a valóság súlytalansága József Attila Két hexameter című szövege köré épül a tisztességesség kérdése mentén, a Zuglischer Manó és a szabadság kezdősorai („És megbújnak a menüzős helyek, / be ne üljön, ki gépen szállt alá”) pedig egyszerre idézik meg Pilinszky Harmadnapon-ját a ritmikával és Radnóti Nem tudhatom-ját a szóhasználattal.

A kötet címében megfigyelhető feszültség a ki- és a be- között nem pusztán abból fakad, hogy kérdéses, része-e a leírt közegnek a megszólaló, illetve részévé válhat-e azáltal, hogy szüntelen elemzi, beemeli beszédébe a környezetét, hanem az ünnepre kimosakodás és kiöltözés és a műtétre bemosakodás és beöltözés fenyegető felcserélhetőségéből is. Mind nyelvileg, amennyiben az orvosi kifejezések – a fehérjeciklustól a metasztázisig – is a költői képalkotás szolgálatába állíthatók, mind tapasztalatilag, ha az operációk helyszínei, a műtő és a színházi tér egyre inkább hasonlítani kezdenek egymásra, amikor a beszélő elvégzi saját élveboncolását az életéről és művészetéről való számadásként.

Falusi Márton: Kiöltözünk és bemosakszunk. Magyar Napló, 2020