Igazságot rejtő közhely, hogy az utazás az életünknek talán a legerősebb szimbóluma. Még az is szimbolikus, ahogy felgyorsultak az eszközeink. A modern technika azzal, hogy a helyváltoztatás egyre gyorsabb lehetőségeit kínálja, különös tévedésbe ejt. Azt az érzést kelti, hogy amit utazással töltünk, az valójában elvesztegetett idő, és arra kell törekednünk, hogy ezt a veszteséget a lehető legkisebbre szorítsuk, a lehető leggyorsabban eljussunk a kiindulópontunkból a célállomásig. Mintha az életünknek is az volna a célja, hogy minél gyorsabban leéljük. Lehetséges ennél nagyobb tévedés?
A híres magyar világjáró jut eszembe, Kőrösi Csoma Sándor, különös, zseniális ember, minden akadályt legyőző akarattal. Nemrég utánaszámoltam, mennyi idejébe is telt elutazni Tibetbe, ahol a neki rendelt feladat rátalált. Persze, az ő élete is bizonyság a régi igazságra, amely arra tanít, hogy nem te találsz rá a feladatodra, hanem a feladat talál rád. Neked az a dolgod, hogy felkészülten és nyitott lélekkel fogadd ezt a találkozást, se a restség, se a makacsság ne tántorítson el tőle. Sem pedig a sietség, a türelmetlen törekedés valami felé, ami nem is a dolgod.
Kőrösi Csoma sem tibetológus akart lenni, hanem a magyar őshaza felkutatója, a sors azonban azt a feladatot szánta neki, hogy elkészítse az első szakszerű tibeti szótárt. Miután befejezte otthoni és külföldi iskolai tanulmányait, és megtanult tizenhárom nyelvet, 1819. november 28-án Vöröstoronynál elhagyván Magyarországot elindult keletre, hogy a magyarok keleti emlékeit kutassa. Először Bukarestbe ment, onnan 1820. január 1-jén indult tovább, és öt hét alatt Szófián át Konstantinápolyba érkezett. A török fővárosból áthajózott Alexandriába, onnan Szíriába, és április 13-án megérkezett Aleppóba. Egy hónapra rá Moszulban volt, újabb két hónap múlva, július 21-én Bagdadban. Teheránba október 14-én érkezett, itt néhány hónapig perzsául tanult. A következő év tavaszán, 1821. április 18-án jutott el az észak-iráni Meshedbe, ahonnan októberben indult tovább. 1822. január 6-án Kabulba érkezett. Továbbindult Lahorba, Szrinagarba, és végül 1822. május 23-án érkezett meg Ladakhba, tibeti kutatásainak kiindulópontjához.
A Csomakőrös és Ladakh közötti négy és fél ezer kilométernyi távolságot ma öt-hat óra alatt teszi meg a repülő. Csomának szekéren, hajón, lovon, tevén, de legfőképpen gyalog utazva két és fél évébe telt. És ha azt kérdezem, hogy a mai utazó vagy ő töltötte hasznosabban az idejét, aligha kétséges, hogy Csoma mellett kell letennem a voksomat.
Hol vannak már azok az idők, amikor csodával volt határos nyolcvan nap alatt megkerülni a földet! Ha minden repülőtéri hercehurcát beleszámítunk, akkor is bárki képes véghezvinni ezt három nap alatt. És aki így tesz, ki gépen száll fölébe, az mit lát a világból? Repülőtereket és a felhőket odafönt.
Ülök a trolibuszon, ami a járatszámával még ma is őrzi Sztálin emlékét – a zsarnok hetvenedik születésnapjának ünnepére indult el az első, ezért vannak csak 70-től felfelé számozva a járatok –, kényelmesen, csöndesen gurulunk a pesti forgalomban, de még mindig tízszer gyorsabban haladok, mint ha gyalog tenném meg az utat. Pedig a legtöbbet gyalog lát az ember. Talán helyesebb úgy fogalmaznom, hogy legtöbbet gyalog él az ember.
Idős irodalmár barátom mondta egyszer, ráérős délutánon: ti folyton mindenféle időmegtakarító eszközöket használtok. Mondd, hol az a sok idő, amit megspóroltatok? Ha autóba ültök, ha vonatra, repülőre szálltok, hol a gyors utazással megtakarított idő?
Több mint egy évszázad óta a civilizációnknak az a sajátos illúziója, hogy az egyenletesen haladó idő korát hátrahagyva immár gyorsuló időben élünk. A nyolcvanas években nagy sikerű könyvsorozat is megjelent az egyik magyar kiadónál, Gyorsuló idő volt a címe, tudományos ismeretterjesztő műveken át ezt a folyamatot igyekezett bemutatni.
Mintha mára megkopott volna ez az érzés. Jó, persze, látjuk a dolgok felgyorsulásának ezer jelét – de jól van ez így? Nem önmagunkat csapjuk be vele? Hiszen az időt, a valódi, fizikai időt nem lehet felgyorsítani, és talán az életünk ritmusát sem lehet. Vagy ha mégis, nem nyerünk, hanem veszítünk vele.
Hogy még cifrább legyen a paradoxon: a gyors eszköz néha még lassabb is, mint amit lassúnak gondol az ember. Néhány éve Koppenhágában jártam, alig hittem a szememnek, ott szó szerint a fél város biciklivel jár. És nem jófejségből, klímavédelemből, az csak ráadás. Azért bicikliznek, mert a zsúfolt nagyvárosban az a leggyorsabb módja a közlekedésnek. Mellesleg mozognak, nézelődnek is – élnek.
Kereszteződéshez érünk, piros a lámpa, megállunk. Sárgára vált, indulnánk, de zöttyenve megállunk újra, valaki előttünk még átszalad a zebrán. Mondanám neki, amivel belém karolva egyszer rám pirított egy barátom, amikor magam is siettem volna átérni a villogó jelzésnél a túlsó oldalra: soha ne hagyd, hogy a közlekedési lámpák zsaroljanak! Mondanám mindnyájunknak: soha ne hagyd, hogy sietésre zsaroljon a világ! Utazni lassan – ez volt, ez is maradt az embernek való.