Az önmeghaladás itt kezdődött, amikor Erőss Zsolttal találkoztam, s az ő személye és hatása kísért végig ezen a hosszú expedíción, amely halála után is tartott. Az a jó, hogy ezeket a lépéseket Isten mindig apránként adja. Először csak a Großglocknert, Ausztria legmagasabb csúcsát másztuk meg közösen. Aztán jött a többi hegy, és nem egészen egy év múlva már a Himalája. Az expedíció. A hegy magasabb, a hó mélyebb, a gleccserhasadék szélesebb volt, mint az Alpokban. Minden egyes akadálynál hol kevesebb, hol több erő kellett, hogy elhiggyem: ez is menni fog. Felmászok, továbbmegyek, átugrom. Akkor még nem sejtettem, hogy lehet annál nagyobb küzdelem is, mint megmászni egy nyolcezrest vagy akár két nyolcezrest egy expedíció alatt.
Hét évvel ezelőtt elvesztettem a férjemet, és ezzel minden addiginál nehezebb feladat előtt álltam: két kisgyerekkel egyedül maradva nem összeomlani. Ahogy az expedíciókon, itt se maradtam egyedül. Ahogy a hegyen Zsolt mutatta az irányt, és terelt a helyes út felé, úgy állt mellettem a gyászban Tapolyai Emőke pszichológus, és segített a feldolgozásban. Ez pedig nem más, mint megélni a fájdalom és a veszteség fokait, menni pontról pontra, épp, mint a hegyen. Egyik „táborhelytől” a másikig egyre bejáratottabb módon.
A hegymászásnál magam választottam a kihívást, a gyász viszont nem választás kérdése volt. Nem én akartam változni, a gyász alapjaimban rengetett meg. Az identitásom egy részét elvesztettem. Már nem voltam feleség, és tudtam, Zsolt halálával a hegymászó énem is még nagyobb távolságba került.
Minden, amit addig gondoltam az életről és Istenről, semmissé lett. El kellett fogadnom, hogy Zsolt nem jön vissza, és ezen semmi nem változtat. Se más vádolása, se önmagam vádolása, se Isten vádolása.
A hegymászó a csúcson van a legmesszebb az élettől, mert a hegyen nincs élet. Az összeomlásban sincs élet. Ott maradni halál, akárcsak a hegyen maradni. Úgy gondolom, hogy elfogadni azt, ami van, amin nem tudunk változtatni, annak a kulcsa, hogy képesek vagyunk-e meghaladni önmagunkat.