Bábuk huszadik százada – Anna Margit életmű-kiállításáról
A magyar festészet különutas alkotója volt Anna Margit, akinek művészi evolúciója szorosan összefonódott megrázó élményekben bővelkedő személyes sorsának alakulásával.
Menü
Jugoszláviában sehol nem küldték ki a gyerekeket a híradó alatt – magyarázza Terék Anna, topolyai gyerekként miként lettek hétköznapjai részévé a délszláv háború borzalmai. A rangos díjakkal kitüntetett költővel a túlélői bűntudatról, közösségi és egyéni traumákról, a volt jugoszláv tagállamok fiataljainak maguk számára is érthetetlen közös múltjáról és a rijekai káoszban megtalálható magyarságról beszélgettünk.
Vajdasági magyarként elég hamar, az egyetem megkezdésekor Budapestre költözött. A magyar irodalom anyaországban letelepedő kortárs délvidéki szerzői, például Fenyvesi Ottó és Ladik Katalin mindig emlegetik a jugoszláv időszak alatti szellemi pezsgést, amely rajta hagyta a nyomát egész életművükön. Ön tapasztalt ebből még valamit?
Az én életemben ez a hagyomány csak később lett meghatározó. Amikor gyerek voltam, akkor épp háború volt, így elég kevés könyvet lehetett kapni, csupán néhány folyóirat működött, minimálisra csökkent a kulturális élet támogatása. Régi könyveket olvastunk, abból táplálkozott az ember, ami otthon vagy a kisváros könyvtárában megvolt. Emlékszem arra, hogy hallottam Sziveri János verseit egy színdarabban, és Szabadkán évekig kerestem könyveket tőle, de egyszerűen nem találtam sehol. Amikor Budapestre kerültem, akkor tudtam végre kortárs vajdasági szerzőktől könyveket venni. Topolyán a Forum könyvesbolt papírbolt is volt egyben, házi olvasmányokat árultak, kortárs irodalmat nem. Így amikor már nyugodtabban lehetett átmenni Magyarországra, akkor vásároltunk könyveket, főleg ifjúságiakat vagy klasszikusokat. Nekem az első verseskönyvem a Portugál szonettek volt Elizabeth Barrett Browningtól. Aztán az iskolában is osztottak könyveket, szavalóversenyeken például, a Forum által kiadott régebbi, megmaradt példányokat, persze nem Tolnai Ottót vagy Végel Lászlót, hanem azokat, amik nem annyira fogytak, ezért elajándékozták őket az iskoláknak. Elég érdekes úgy létezni a kortárs magyar irodalomban, hogy egy csomó dolgot csak később tapasztalt meg az ember. De nem csak ezzel késtem meg: például Pesten tanultam meg folyékonyan szerbhorvátul beszélni. A Halott nők megjelenése előtt kezdtem nyitni a volt jugoszláv tagállamok írói felé, és össze is kapcsolódtam velük, hála a különféle irodalmi fesztiváloknak. Ezeken a rendezvényeken kaptam képet arról, hogy milyen lehetett Jugoszláviában a kulturális élet. A kommunikáció nagyon könnyen létrejön ilyenkor, szövegeket cserélünk, én sokat fordítok is tőlük. Ezek a szlovén, horvát, szerb írók az én embereim: van valami közös a múltunkban, s olyan dolgokat is megértenek belőlem, amelyeket a magyar kortársaim nem.
Mennyire tartja a kapcsolatot az otthoni irodalmi csoportosulásokkal, például a Híd vagy a Zetna folyóirattal, esetleg az Újvidéki Egyetem bölcsészkarával?
Újvidékkel még tartom a kapcsolatot, leginkább a Forummal, amely a mai napig a kiadóm. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Vajdaságban is megjelenjen, amit írok, hiszen ott fedezték fel a verseimet, szavalták is őket, és ez hozzájárult ahhoz, hogy eljutottam oda, ahol most vagyok. Ha már én nem tudok otthon lenni, akkor legalább a könyveim legyenek jelen. A Forum mellett a társkiadóm a Kalligram, amely minden máshova eljuttatja a könyveimet.
Terék Anna Vajdasági lakodalom című drámáját a Szabadkai Népszínházban mutatták be Táborosi Margaréta rendezésében
Az igazi áttörést a Halott nők jelentette, és érdekelne, hogy miért épp a balkáni háború traumáját választotta anyagnak, amikor a mi nemzedékünk évente, de legalábbis hétévente biztos, hogy megél egy globális sokkot – az ikertornyok leomlásától a gazdasági világválságon és a migrációs krízisen át az éppen aktuális koronavírus-járványig.
Nekem más az időszámításom: onnan számítom, hogy 1991-ben kitört a háború, és azóta volt néhány nyugis év. A balkáni háborúk vége is összefolyik, a következő emlékem meg az, hogy 1998-ban viszonylag béke van, majd 1999-ben megint bombáznak… Amikor meg vége a bombázásoknak, jön 2000-ben a forradalom. 2003-ban aztán eljöttem Budapestre, és hát akkoriban itt is feszült volt a hangulat. Kezdtem úgy érezni, hogy én bárhova megyek, abban az országban biztos, hogy megkezdődnek az összecsapások. (Nevet)
Végül is miért ezeknek a nőknek a története kívánkozott ki önből?
Kezdetben nagyon mérges voltam, amikor mondogatni kezdték, hogy a Halott nők háborús könyv. Egyáltalán nem a háború a lényeg benne. Az foglalkoztatott, hogy megelőlegezi-e a Jóisten nekünk a poklot az életünkben, illetve megfelelő mennyiségű szenvedéssel biztosítjuk-e a helyünket a mennyországban. És leginkább az érdekelt, hogy mikortól számít halottnak egy ember, le lehet-e élni egy életet úgy, hogy gyakorlatilag halottak vagyunk. Mindezt ismerős, számomra közeli kontextusba tudtam helyezni: otthon mindenki ismer valakit, aki háborús menekült, vagy akinek az apja, a testvére visszajött a háborúból. Ezek számunkra olyan értelemben hétköznapi dolgok, mint a magyarországiaknak a rendszerváltozás. Gyerekkorom óta hallom a történeteket, hogy a katonák hogyan erőszakolták meg a nőket és kínozták a férfiakat, hogy egyesek azon vitáznak, voltak-e a háborúban haláltáborok – persze hogy voltak, Boszniában, ez tény. Ilyen témák között felnőni elég nyugtalanító, de a szülők Jugoszláviában sehol nem küldték ki a gyerekeket a híradó alatt, ergo mindannyian azt néztük, hogy a síró bosnyák kislányok mesélnek az őket ért támadásról, a szarajevóiak meg arról, hogy megy tönkre ott minden. Hiába, hogy valaki nem volt közvetlenül a fronton, az egész háború élő sebként vérzett körülötte. Az egyik irodalmi fesztiválon egy horvát fiúval viccelődtünk is, hogy náluk milyenek voltak a „háborús játékok”, mivel ők közel laktak az egyik frontvonalhoz, kijártak összeszedni a töltényhüvelyeket. Az egyik német vagy osztrák résztvevő közbeszólt: „Srácok, nem bizarr, hogy ti ilyenekkel játszottatok, és röhögtök rajta?” És belegondoltunk abba, hogy a múltunkat nemcsak más, de igazából mi magunk sem értjük.
A halott nők tehát lehetőséget adott ennek is az artikulációjára, egyfajta próteuszi, szerepváltogató játékon keresztül.
Ez jeleníti meg azt a fajta szenvedést, amely akkoriban foglalkoztatott. Szenvedtem, de nem tudtam megfogalmazni, kimondani, hogy miért. Befejeztem az egyetemet, haza kellett költöznöm, mert lejárt a tartózkodási vízumom, munkát persze egyik országban sem kaptam, és azt éreztem, sehova sem tartozom: innen mennem kell, ott meg nem várnak. Úgy éreztem magam, mintha halott lennék, de még a hamvaim sem kellenek senkinek – utólag visszagondolva nem csodálkozom, hogy ebből az állapotomból olyan könyv lett, mint a Halott nők. Nem is beszélve arról a túlélői bűntudatról, amely már egészen kis koromban kialakult, leginkább Szarajevó kapcsán. Nem Vukovár vagy Szentlászló kapcsán, Szarajevóról valahogy több információm volt, talán azért, mert akkor már nagyobb gyerek voltam. A háború sújtotta települések lakói örülnek, ha szereznek valahonnan paradicsompalántát, nálunk meg ott terem a paradicsom a hátsó kertben, és amikor anyám kimegy leszedni, akkor senki nem lövi le. Ráadásul nekem volt egyfajta „testvériségérzésem” is, hogy az én embereimet lövik le az én embereim. Ennyi erővel kitörhetett volna Újvidéken is a háború, és nagyon sokan azt is gondoltuk akkor, hogy miután leszámolnak egy nemzettel, majd még eggyel és egy harmadikkal is, akkor végül ki marad. Hát mi, magyarok. Persze nem volt ennyire veszélyes a helyzet. Inkább politikai villongások voltak, mint Šešelj vajda mondása, hogy minden magyar kap egy szendvicset, és induljanak meg Budapest felé, a horvátok meg Zágráb felé, de ők két szendvicset kapnak, mert mégiscsak szlávok. Amikor káosz van, háborús helyzet, természetes, hogy az ember olyan dologba kapaszkodik, ami adottság: a nemzetiségébe. Persze magyarként éreztük, hogy nemcsak kevesebben, de kevesebbek vagyunk, mint a többség, és amikor átjövünk az anyaországba, az szédítő érzés, mert továbbra is tartjuk a kisebbségi viselkedésünket. Nagyon sok időbe telt megszokni, hogy itt a többséghez tartozom.
A Duna utcán még abszolút lehetett érezni ezt a kisebbségi léttel való birkózást, de manapság is lecsapódik a költészetében? Azért is kérdezem, mert nemrég azt nyilatkozta egy interjúban, hogy elengedte az identitásokon való rágódást.
Igen, nem rágódom ezen tovább. (Nevet) Szeretem mondani, hogy vajdasági vagyok, mert ez magyarázat is arra, miért vagyok ennyire furcsa. Hogy a magyarországi nőkhöz képest mennyire hangos vagyok, néha mennyire vállalhatatlanul élénk, mennyivel temperamentumosabb, mint ők. Otthon mindenki ilyen, itt viszont nagyon érzem a különbséget. Volt is bajom, például az udvarlási szokások is eltérnek itt, a fiúk máshogy viszonyulnak a nőkhöz, mint otthon. Én a legjobban külföldön szoktam magam magyarnak érezni, különösképpen Rijekában, ami ugye valaha magyar volt, de én ismerem a jugoszláv hagyományát is. Ott van egy olyasfajta káosz, amelyben megtalálom a magyarságomat.
Nem kerülik el AZ ELISMERÉSEK: Sziveri János-, Csáth Géza- és Füst Milán-díj, Térey János-ösztöndíj. A nemrég megjelent Háttal a Napnak az év végi listák élmezőnyében. Hogy éli meg ezt a sikerszériát?
Soha nem láttam értelmét a nagy promóciónak. Voltak, akik mondták, hogy kétévente kellene kiadnom egy könyvet, mert máskülönben nem fognak rám emlékezni, de ha kétévente írnék könyvet, abban semmi emlékezetes nem lenne, akkor inkább felejtsenek el. Nem tudom versenyként felfogni ezt a pályát: az ember élvezetből írjon, mert benne van az a késztetés, hogy írnia kell. A szöveg pedig vagy megtalálja a maga útját, vagy nem. Onnantól, hogy megírtam valamit, el kell engednem: ha szidják, nem engem szidnak, ha dicsérik, akkor nem engem dicsérnek, hanem egy produktumot, amelyet létrehoztam.
A Háttal a napnak-ot a kritika a remek gondolatritmusáért, a komplex szerkezetéért és a jól kidolgozott lírai hangért méltatja. Bevallom, annyira kerek az egész, annyira minden a helyén van a legutolsó kapcsolóelemig, hogy bennem fel sem merült: erősen személyes élményeken alapul a kötet. Hogy élte meg azt, hogy az édesapjával kapcsolatos gyászmunkát rejtő szöveg is leválik majd önről?
Egy évvel apa halála után kezdtem el írni, a kemény gyászon ekkor már túlestem. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy ha elveszíted azt, aki mellett felnőttél, visszajön az összes emléked; mintha leállna az idő, és egyszerre történne minden. Jó ideig semmivel sem tudtam foglalkozni, csak sorba vettem a közös emlékeinket. Amikor elkészült a kötet első változata, több ember is azt mondta, hogy szép meg minden, csak olyan sterilek ezek a szövegek, más is írt már ilyeneket a gyászról, mintha még hiányozna belőle valami, nem lenne valami kimondva, szóval még gondolkodjak rajta. Tudtam persze, hogy mi nincs kimondva: az alkoholizmus. A családban ez mindig tabu volt, nem lehetett elmondani másnak, mert úgy voltunk vele, hogy biztos nem is látszik – nem valószínű, hogy egy kisvárosban ezt senki nem veszi észre. A pszichológia szakon aztán a problémáim, elakadásaim feldolgozása során el kellett kezdenem beszélni apu alkoholizmusáról. Sokáig féltem, hogy ha erről elkezdek írni, az Topolyán hogyan fog lecsapódni. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a szüleimet. Volt nyomás rajtam, hogy ne szemrehányás legyen belőle, ne legyenek félreérthetők a versek, hogy bemutassam, volt ebben jó és rossz is. Hogy apu nem gonosz módon tönkretett, hanem egy betegségben szenvedett, amitől mi is szenvedtünk. Amikor elkezdtem a kötetből publikálni, nagyon figyeltem arra, hogy olyan folyóiratokban tegyem, melyek nem kaphatók a Vajdaságban, és a netre sem teszik fel a számaikat, nehogy anyám véletlenül is lássa a durvább verseket. Aztán finoman elkezdtem neki adagolni a dolgot. Sírt. Amikor elolvasta a verseket, mondta, hogy ezek tényleg nem sértők vagy gyalázkodók, hanem sikerült megmutatni mind a két oldalt, hogy volt egy élő ember, akit szerettünk, csak volt neki egy betegsége, ami meg nagyon elviselhetetlen volt. Amikor tisztába kerültem egy-egy ilyen részlettel, azt megírtam, de nem mondanám, hogy az írásnak terápiás hatása volt – egy pszichológusnak egyébként is kell dolgoznia magán folyamatosan.
A magyar festészet különutas alkotója volt Anna Margit, akinek művészi evolúciója szorosan összefonódott megrázó élményekben bővelkedő személyes sorsának alakulásával.
Klasszikus magyar és amerikai rajzfilmfigurák jelennek meg a budapesti utcák falaira kiragasztott paste-up graffitiken, amelyeket a máig névtelenségbe burkolózó street art alkotó, 0036mark készít a múlt évtized vége óta.
Kobza Vajk erőlködés nélkül teremt minden képzeletet megragadó saját univerumot, mely semmi máshoz nem hasonlítható. Legújabb albuma, a Csillanás olyan emlékeket, érzéseket, történeteket hív elő, melyekről a zajba fulladó világunkban már egészen elfeledkeztünk.
Húsz évvel ezelőtt jelent meg az Ismerős Acok Egy a hazánk című lemeze, mely azóta is mérföldkőnek tekinthető – szélsőséges gondolatoktól mentesen, ma is érvényes és használható módon buzdít a határokon átívelő hidak építésére. Érdemes újrahallgatni.
A kortárs irodalmi élet nagy adósságot törlesztett azzal, hogy a 2003-as összegyűjtött versek után két évtizeddel Szécsi Margit lírai életművéből ismét kapunk egy válogatást Bicskám és szívem kinyitva címmel.
Bár az író legújabb könyvét olvasva többször is elfoghat minket a kétség, hogy a történetben megtaláljuk-e az igazságot, nyugodjunk meg, meg fogjuk – Vida Gábor ugyanis olyan erős írói talentummal építi a történeteit, hogy a végére minden kerek egésszé válik majd.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
