Keresés
Close this search box.

SZÖVEG: PRIEGER ZSOLT
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD

Kiváló humora van, és megállás nélkül teszi a jót. „Ha állandóan azt vadásszuk, hogy nekünk mi a jó, akkor az Istennel nem sokat fogunk találkozni” – jegyzi meg Jácint atya, azaz dr. Hankovszky Béla, akivel sorsszerűen Pilinszky János születésnapján találkozunk az Érdi Tanoda Otthonban, ahol az evangélium szellemében minden rászorulóra jut figyelem, mindenki kap egy-két jó szót, s ahol az atya irányításával nem mellesleg önkéntes munka és oktatás is folyik.

Hogyan kerül egy katolikus teológus az adományokból működő „családsegítőbe”? Vagy pont itt van a helyén egy jó pap? A szegények, a „megalázottak és megszomorítottak” között?

Beer Miklós püspök úr úgy fogalmazott, hogy ilyesmit csak „kalandor papok” tesznek. Mindez nagy kihívás, de ha figyelünk a pápára, akkor magától értetődik. Az a szerencsém, hogy tábori lelkész vagyok, és nem kell egyházközségi munkát végeznem, mint a kollégáknak. Ellátok három helységet – Gyúrót, Tordast és Ráckeresztúrt –, illetve egy apácamonostort Érden, marad hát időm és energiám minderre; de hogyha valaki igazán komolyan veszi az evangéliumot, akkor itt a helye.

Immáron tizenöt éve ver együtt a szíve a környéken élőkével, gondolom, kialakult már egyfajta szimbiózis.

Korábban nem ismertem ezt a vidéket. Azóta szépen nyílnak meg előttem ezek a falvak, városok, és felvillannak sajátosan csodás tulajdonságaik. Az igazi falusi környezetben fekvő  Ráckeresztúron például tizenegy éve olyan karitászmunkát végeznek, hogy azt máshol el sem hinnék. Lenyűgöző, milyen néma csöndben gyűjtenek és támogatják a rászorulókat.

Teszik a jót.

Sőt, úgy teszik, ahogy az Úrjézus mondja: titokban. Aztán ott van Gyúró a maga csodás kicsi templomával, amelyet a közelmúltban kivilágítottunk, sőt freskót is újítottunk fel benne. Itt egy picike, de működő egyházközség van tizenöt-húsz emberrel. Csoda, hogy ennyien vannak egyáltalán, mert sok felekezetre vannak szabdalva. Igen bölcsek, praktikus dolgokra nagyon érzékenyek: szokták is mondani a szomszéd falura vonatkoztatva, hogy Tordason az ész, Gyúrón a pénz. Érdekesség, hogy erre büszkék. De más megvilágításba kerül mindez, ha arra gondolunk, hogy például maguk tartják fenn a templomukat.

"Szép lassan rá kell ébrednünk,
hogy valójában a
hétköznapok is ünnepek."

Tordasra azt is szokták mondani, hogy egyfajta kis Budapest.

Így is van. Tordason könnyedén fel lehetne állítani egy egyetemi tanszéket. Amikor kijönnek a miséről, akkor a téren, a tudós szerzetes Sajnovics János szobra mellett kiváló orvos beszélget a Liszt-díjas zenésszel vagy valamely tudományág neves képviselőjével. Szóval Tordasnak is – amely amolyan értelmiségi alvófalu – megvan a maga hangulata és a szociális hálója. Ha nincs előítéletünk, akkor a különbözőségeikkel együtt nagyon meg lehet szeretni mindegyik falu közösségét.

E hármashoz csatlakozik Érd is, amely előbb volt az életében, mint a többi.

Egy közvetlenül Róma alá tartozó érdi ciszter női kolostorban misézek tizennyolc éve. Ez is különleges hely, kétkezi munkát végző, zsolozsmázó apácákról van szó, akik naponta minimum hat órát imádkoznak. Nagyon befogadóak, még buddhistákkal is találkoztam náluk. Nyitottak, mint az igazi keresztények.

Mi tartja itt, s mi az, ami a szegényekkel, rászorulókkal való foglalkozáshoz vitte?

Nem véletlenül maradt fenn a „miféle szerzet” kifejezésünk. Ugyanis majdnem annyi rend létezik, ahány embertípus. Vannak arisztokratikus és szolgáló, populáris és elzárkózó, tradicionális és modern rendek is. Mindenki megtalálja a magáét. Egy azonban biztos: nem lehet kiretusálni a Szentírásból, hogy Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett, és nem azért, hogy „fényezze magát”. Akkor meg adva van a feladat. Aki látott már hajléktalant, az tudja, hogy koszosak és büdösek. De ha Jézus velük azonosította magát, akkor nekem kutya kötelességem foglalkozni velük, nem is lehet kérdés. Ez nem költészet, ez a valóság. Itt, az otthonban úgy kezdődik a reggel, hogy aki rászorul, idejön péksütiért, mert tudja, hogy reggel a boltból elhozom az előző napról megmaradt pékárut. Akinek nincs mit ennie, az itt kopogtat. Ha már Pilinszky születésnapja van, akkor jusson eszünkbe, amit ő mondott: „Aki több napos éhezés után / kenyérre gondol: valódi kenyérre gondol.” Itt nem lehetsz olyan, mint az ántivilágban az egyszeri plébános, aki a bőröndjeit cipelő hordárnak az állomáson fizetségképpen egy szentképet akart átnyújtani, mire a hordár annyit mondott neki: „Atyám, nekem családom van, enni kell nekik adnom!”

Az Érdi Tanoda Otthon elsődleges célja a hátrányos helyzetű gyerekek és családok támogatása, az együtt tanulás, a szociális gondoskodás, a szabadidős programok szervezése, illetve a szociális készségek kialakítása és elmélyítése.

Mit tud kezdeni az egyház ezzel az attitűddel? Kérdezem ezt az egyházához töretlenül hű paptól, sőt az őrnagy atyától, hogy fokozzuk kicsit a missziótobzódást.

Azért is szeretem nagyon a honvédséget, mert ott tapinthatóan, érezhetően őszintébbek, nyíltabbak az emberek. Éppen arról beszélgettünk ott valamelyik nap, hogy amikor Isten-ellenességgel találkozunk, mindig valami klérussal kapcsolatos negatív tapasztalat áll a háttérben, a mi bűneink, papoké. Ez olyan, mint amikor egy ételtől megundorodunk. Mivel belaktunk belőle, és többet már nem kívánjuk. A lassú visszavezetés működhet csak itt, amelyben a pap fontos eszköz. Azonban az emberek manapság nem nagyon reflektálnak a világra és önmagukra, kicsit elveszítették az érzékenységüket. Ha unalmasnak találják a misét vagy a háziasszony főztjét, az azért van, mert ami jó, az sokszor megszokottá válik, nem elég izgalmas. Szokták mondani, hogy a férfiak jobb szakácsok, mint a nők. Persze, mert nem kell mindennap főzniük; úgy könnyű, akkor lehet csillogni-villogni! Unalmas a mise, ezért inkább nem járunk? De akkor egy lehetőség veszik el, egy esély a spiritualitás megélésére. Ha megszokásból olvassuk, a Szentírás is lehet olyan, mint egy hatalmas homokhegy, pedig van benne néhány gyémánt is, amelyek megtalálása a teljes életünket meghatározhatja. Ám a gyémántot csak úgy lehet megtalálni, ha közben elhordjuk a homokot is. Ugyanez van a liturgiával, az egyházzal és az élettel is. Nincs mindig ünnep, nincs mindig karácsony, szép lassan rá kell ébrednünk, hogy valójában a hétköznapok is ünnepek. Ha állandóan azt vadásszuk, hogy nekünk mi a jó, akkor az Istennel nem sokat fogunk találkozni.

Önt mégis nagyon boldognak látom.

Abszolút az vagyok. Harminc éve szolgálok papként; hogy ebben a boldogságban mennyi a saját munkám és mennyi a kegyelem, majd meglátom odaát. Az élet egyébként is tele van meglepetésekkel és kihívásokkal. Apám katolikus pap volt, aztán pápai engedéllyel megnősült, majd amikor megözvegyült, újra visszatért az egyházi szolgálatba. De nem miatta lettem pap, mert ez elhívás, ami szintén a kegyelem műve. Ha apám példája miatt csinálnám, nem hivatásból, akkor ez a ragaszkodás pár év alatt ki is fulladt volna.

Szegények között él, őket szolgálja. Ezért is kérdezem: miben kell nyitnia az egyháznak? Kell-e egyáltalán nyitnia? Sokakban úgyis munkál a kegyelem, hogy nem járnak templomba.

Biztos, hogy munkál! Ábrahám zsidó sem volt, mégis ő a hit atyja. Hiszek abban, hogy az Isten mindenkit tud üdvözíteni, és ehhez még templomba sem kell feltétlenül járnia, de hogy kit hogyan üdvözít, az tényleg az ő titka, senki sem tudja pontosan a koordinátákat. Jézus azt mondta, hogy aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, de azt nem mondta, hogy aki nem keresztelkedik meg, az elkárhozik.

Karl Rahner is beszél az anonim keresztényekről.

Igaza is van. És ez vonatkozik a más vallásúakra is. Amikor elmegyek a Jehova Tanúi imaháza előtt Martonvásáron, akkor mindig arra gondolok: erkölcsileg ők messze felettünk vannak, mert sokkal jobban ragaszkodnak a hitük bizonyos – általunk persze nem feltétlenül jónak tartott – sarokpontjaihoz, mint mi. Amiről meg vannak győződve, azért sokkal többet hajlandók szenvedni, mint mi, és ez tisztelni való. Mi hamarabb túl tesszük magunkat a stiklijeinken, mert azt mondjuk: majd meggyónjuk. Most, a vírus alatt sokan dalolva, sőt talán örömmel vették tudomásul, hogy a vasárnapot vasalás közbeni misehallgatással is meg lehet szentelni.

Mégis mi az, amit az ember az egyháztól kap, és aminek a legjobban örülnie kell ezek közül?

A jámborság, a vallásosság a Szentlélek ajándéka. Egy vallásos férfi egész egyszerűen szép. Hajnali misén jó látni azt a pár férfiembert, aki nem sokbeszédű rajongással, hanem mélyen égő tűzzel – ahogy mondani szokták manapság – teszi oda magát. Vallásosnak lenni jó, mert jó kimutatni hűségünket, szeretetünket Isten és egymás felé. József Attila mondja: „Alkotni vagyunk, nem dicsérni. / Gyerekeink sem azért vannak, / Hogy tiszteljenek bennünket / […] Mos mégis, megfáradván / Dicséretedből keresünk új merítünk erőt”. Nem az Istennek van szüksége a dicséretre, tehát nem „lefizetjük” az Istent, ha misén vagyunk, csak egyszerűen megtesszük azt, ami rajtunk múlik. Az imádság az igazságosság rendjébe tartozik, aminek alapján megadjuk mindenkinek, ami jár: az Istennek az imádást, a családunknak meg azt, hogy könyörgünk értük. Egy apának vagy egy anyának nem csak az a feladata, hogy enni adjon a gyereknek. „Megadtam mindent a gyerekemnek” – szokták mondani, csak éppen sose imádkoztak érte. Akkor meg mégis hogyan adtak volna meg mindent?

Az ön családja az érdi rászorulók, a szegények, a cigánysoron élők meg az a pár ember a hajnali misén?

Így is lehet mondani, igen. Reggel mindig azokért imádkozom, akiket nekem adott és rám bízott az Isten. Nekem nem az afrikai éhezőkért kell aggódnom, mert nekem is van saját éhezőm, vele kell törődnöm.

Pacifista keresztény és tábori lelkészként katonatiszt egyszerre. Nincs itt ellentmondás?

A legpacifistábbak mindig a katonák. Huntington írja, hogy a katona igazából mindig háborúellenes, mert tudja jól, hogy a háborúra sosem lehet igazán felkészülni. Akinek fegyvere van, annak kell a legfegyelmezettebbnek lennie. Mi, tábori lelkészek nem politikai tisztek vagyunk, mint a régi világban. Mi a jó hírt, az evangéliumot visszük el a katonáknak. Volt már, hogy meg akarták áldatni velem a „százéves kardot” meg a hasonlókat, de ilyenkor mindig mondom, hogy fegyvert sosem áldok meg, mindig a viselőjét. A fegyvernek nincs köze Istennek. Az emberhez viszont annál inkább.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!