Nincs író, aki hitelesebben ábrázolta volna a múlt század első felének többnemzetiségű bácskai világát, mint Gion Nándor, és alig akad olyan regény, amely szebben szólna a szívhez, mint az ő Virágos katonája. Február elsején lett volna nyolcvanéves a Délvidék García Márqueze; az életműről Elek Tibor irodalomtörténésszel, a Gion Nándor írói világa című monográfia írójával beszélgettünk.

Gion Nándor nevét magyar szakos egyetemi hallgatóként nem sokkal az ezredforduló után hallottam életemben először. Miért, hogy sem addig, és talán azóta sem került be igazán a köztudatba?

A szélesebben értett köztudatba nagyon kevés kortárs író kerül be, leginkább csak azok, akik valamilyen médiaszerepléssel vagy politikai aktivitásukkal keltenek figyelmet. Az irodalmi köztudatban Gion mindig is jelen volt: az írótársak, a kritika egy része és a tájékozottabb olvasók nagyra tartották és tartják munkásságát, amelyet a Kossuth-díjat kivéve számtalan elismeréssel jutalmaztak is. Az valóban furcsa, hogy az elmúlt évtizedek prózatörténetéről szóló szakmai diskurzusokban általában nem hangzik el a neve, mint ahogy két, érvényben lévő legújabb irodalomtörténeti szintézisben sem. Ezt azzal vélem magyarázni, hogy a hetvenes évektől kibontakozó, a Gion számára kitüntetett történetmondás szerepét háttérbe szorító prózapoétikai változások, az úgynevezett prózafordulat kritikus és irodalomtörténész hívei és teoretikusai, akik a legnagyobb befolyással voltak az elmúlt évtizedek irodalmi közbeszédének alakítására, nem nagyon tudták beilleszteni az ő prózáját az általuk paradigmaváltásként értett és hirdetett folyamatba. Részben talán csak azért nem, mert korlátozott ismeretekkel rendelkeztek róla, leegyszerűsített Gion-kép élt a tudatukban. Úgy vélem, Gion Nándor művei egyidejűleg különféle olvasásmódok, értelmezői rendszerek irányából felnyithatók, például a valóságreferenciára és történetközpontúságra épülő, az epikai nyelv megismerő funkcióját előtérbe állító olvasat felől éppúgy, mint a metaforikus eljárásokat, hangsúlyozott elbeszéltséget, önreflexív szövegstrukturáltságot, bonyolultabb narrációs eljárásokat preferáló olvasat felől. A novella és a regény műfaj megújításával, átformálásával kapcsolatos formai-szerkezeti-poétikai törekvései pedig amellett, hogy rendkívül izgalmasak, az utóbbi évtizedek számos hasonló eljárásával szinkronban vizsgálhatók.

Gion neoavantgárdként kezdte pályáját az Új Symposion című folyóirat körében, majd fokozatosan kialakította a saját stílusát, gyakran hivatkoznak rá a magyar vagy szűkebben délvidéki García Márquezként. Helytálló ez a szókapcsolat?

Gion maga jellemezte prózáját a dúsított realizmus kifejezéssel. Ezen azt értette, hogy gyakorta elemeli kissé a hétköznapi realitásoktól hőseit és az ő történeteiket. Ahhoz, hogy alakjai a valóságos karakterükön túlmutassanak, többet hordozzanak magukban, némiképp elrajzolja a valóságos alakokat, dúsítja, gazdagítja vagy akár leegyszerűsíti az egykor talán valóban megtörtént eseményeket. Ennek következtében az ő írói világa mindig kicsit a valóság fölé emelt világ. Művészetét indokoltan rokonították Gelléri Andor Endre tündéri realizmusával, mert az igazi elbeszélők, a régi mesemondók méltó örököseként természetes egyszerűséggel, de nagy mesterségbeli tudással előadott történeteiben a hétköznapi helyzeteket, az átlagembereket, a szürke élettényeket is képes volt megszépíteni, a poézis magasába emelni. Gabriel García Márquez mágikus realizmusával párhuzamba állítani a munkásságát azonban csak korlátozott érvénnyel lehet: ahogyan Olasz Sándor is megfogalmazta, a mágikus realizmusra jellemző szövegformálási eljárásokkal Gion visszafogottabban él, a művei által felvetett létértelmezés pedig nem tágítható oly mértékben, mint például a Száz év magányban.

Az életmű központi témája az identitás kérdésköre – a saját magáéval, családjáéval Trianon és a kisebbségi lét árnyai közt hogyan birkózott meg? Mondhatjuk, hogy ő volt a bácskai vidék múlt századának leghitelesebb krónikása?

Nem biztos, hogy jó irányból közelítjük meg az életművet, ha központi témájaként az identitást jelöljük meg, s – részben az előbb említettek miatt – talán akkor sem, ha történetileg hiteles krónikást keresünk a létrehozójában. Az identitáskérdéseknél és a történelmi, társadalmi problémák valósághű ábrázolásánál szerintem jobban foglalkoztatták őt az adott korok embereinek magatartás-lehetőségei, értékválasztásai. A társadalom törvényszerűségeinek vagy visszásságainak bemutatásánál sokkal inkább törekedett a humanitás törvényszerűségeinek s így akár visszásságainak élményszerű, esetenként felfénylő bemutatására. Kétségtelen, hogy művei többnyire az aktuális társadalmi valóság iránti nagyfokú érzékenységről tanúskodnak, de ez természetes egy ilyen kiváló prózaíró esetében, aki gyakorta történelmi sorsfordító időkbe helyezi a hőseit. Mindemellett regényeiben a valóság iránti elkötelezettség a népi mesemondók szabadságával és szárnyaló fantáziájával társul. S mivel magyar író volt, természetes, hogy magyar nézőpontú az az ábrázolás, amely a bácskai többnemzetiségű világot a maga bonyolultságában, megosztottságában, folytonos változásában mutatja meg. Erényére legyen mondva, hogy miközben az életmű értelmezhetetlen a 20. századi délvidéki magyarság történelmi sorsának számbavétele nélkül, esztétikai és ideológiai értelemben távol áll mindenféle kisebbségi provincializmustól.

Ön a monográfiájában hangsúlyozza azt is, hogy „Gion írói világa példatára lehetne mindazoknak, akiket a gyermekirodalom és a felnőttirodalom közötti átjárások érdekelnek”. Ez hogy értendő?

Gion műveiben – különösen pályája első felében – gyakran hangsúlyos a gyermeki, kamaszkori nézőpont jelenléte, több írásában a szerző valahol az ifjúsági és a felnőttirodalom határán egyensúlyoz. Ezekben az alkotásokban a felnőttek sokszor embertelenül kegyetlen, nyomorúságos és tragikus világát a gyermeki jelenlét és szemlélet képes humanizálni, óvatosan mondom: megszépíteni. Az úgynevezett ifjúsági regényei még magát a műfajt is kikezdik, valahogy úgy, ahogy Weöres Sándor bizonyos versei a gyerekverseit. A legjobb ifjúsági regényei – A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért, Az angyali vigasság – az életmű szerves, jellegadó részeiként a felnőttekhez is szólnak, újjáteremtve az egykor megvolt teljességet, harmóniát, fenntartva az örök értékek iránti vágyat, de olyan módon, hogy ugyanezek a felnőttkor felé közeledő ifjúság számára is befogadható, érthető és átélhető élménnyé válnak. Mindezt személyesen is tanúsíthatom, mert amikor a kiskamasz gyermekeimnek olvastam föl A kárókatonákat, amely nekem is az egyik kedvencem, nagyon élvezték. S amikor kicsit később már maguk olvasták az inkább felnőttekhez szóló Virágos katonát, amelynek jó részében azonban kamasznézőpont érvényesül, azt is nagyon szerették.

Ez utóbbit tekinthetjük a fő műnek is?

A Virágos katonával induló regényfolyam, a Latroknak is játszott tetralógia a 20. század első felén átívelve mutatja be, az első két kötetben a jelképes ábrázolás révén általános érvényűen, már-már mitikus sugallattal egy többnemzetiségű, magyar, sváb, szerb, cigány, zsidó bácskai falu, később kicsinyke mezőváros lakóinak életét, boldogságkeresését, a megmaradásért folytatott küzdelmük közben adódó magatartás-lehetőségeit. A tetralógia egésze – még akkor is, ha a Rózsaméz utáni Ez a nap a miénk és főként az Aranyat talált esztétikai szempontból már vitathatóbb értékű, mint az első két kötet – nagyon jelentős alkotás. A novellafüzér-szerű regények közül az Ezen az oldalon, Az angyali vigasság, az Izsakhár, az ifjúsági regények közül A kárókatonákon kívül a Sortűz egy fekete bivalyért című művet ajánlanám mindenkinek elolvasásra.