Február 22-én ünnepli születésnapját Bodor Ádám író. Bár olyan nagyon azért nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ünnepli, mert alkatilag valószínűleg igen távol áll tőle bármiféle ünneplés.

Bodor Ádám erdélyi – kolozsvári – származású magyar író. Életének első felét Erdélyben élte le, 1982-ben települt át Magyarországra. Erdély nélkül Bodor Ádám nem lenne Bodor Ádám, írásainak sajátos, karakteres atmoszférája mindenestül Erdélyben gyökerezik. Még akkor is, ha konkrétan Erdély soha nem jelenik meg bennük. Bodor világa Kelet-Közép-Európa maga. Bizarr, csodás, irreális vidékei a Kárpát-medence lelki-szellemi kigőzölgéseiből táplálkoznak, s jobban belegondolva nem is annyira bizarrak vagy irreálisak, mint elsőre gondolnánk. Sokszor írják Bodorral kapcsolatban, hogy mágikus realista lenne, García Márquezhez szokták hasonlítani. Aki csak kicsit is ismeri Erdély, Magyarország vagy úgy általában a Kárpát-medence szociális, társadalmi vagy pszichológiai viszonyait, cseppet sem találja mágikusan realistának, amit és ahogyan Bodor ír.

Könyveivel úgy húszéves korom környékén találkoztam először. Első műve, amit olvastam, a mára méltán legendás Sinistra körzet volt. Azonnal beszippantott, rég nem tapasztalt könyvélményként éltem meg. Sőt nem is könyvélményként, sokkal inkább egzisztenciális élményként. Lelkem legmélyéig megérintett. A Sinistra körzet nem is igazán regény, talán a legpontosabb, ha novellafüzérként emlegetjük. Korszakos könyv. Engem azért is tudott olyan erősen fejbe kólintani, mert minden sorát intenzíven átjárja a természet jelenléte. Fenyő- és málnaillatban lebegünk olvasás közben. Ahogy láb- és pálinkaszagban is persze. A Sinistra körzet helyszíne azért nagyjából beazonosítható, ha már mindenképp ezt akarjuk. Erdély egy északi szeglete – és Kárpátalja egy része –, azaz Máramaros az inspirációs forrás. Bodor úgy „erdélyi” író, hogy közben a nyomát sem találjuk nála mindannak, ami az „erdélyi író” sztereotípiájában megjelenik. Amúgy egy külön misét érne meg ennek a sztereotípiának a vizsgálata. Nincs kesergés, nincs Trianon, nincs „mindent vissza”, nincs erkölcsi mérceként idealizált székely, noha mindez nyomjelként, a művek mély áramában valamiként mégis jelen van. Az erdélyiséghez, a kisebbségben élő, többnemzetiségű környezetben szocializálódott emberhez Bodor másképp közelít. Szűkszavú, az irónia gazdag eszköztárával szívesen élő írásai szinte minden esetben multikulturális közegben játszódnak. Már a nevek is, amelyeket használ, erre utalnak: Géza Kökény, Béla Bundasian, Titus Tomoioaga, Mustafa Mukkerman, Géza Hutira, Connie Illafeld, és még hosszan sorolhatnám.

Bodor Ádám számára Erdély nem a fényes magyar múlt elsüllyedt világa, hanem egy történelmi kataklizmák sújtotta táj, ahol örmények, szászok, zsidók, magyarok, románok, ruszinok élnek együtt. Ha hagyják őket. Mert Bodor műveiben bizony már rég nem hagyják. Könyveinek világa sok esetben szinte apokaliptikus – különösen igaz ez legutóbbi regényére, a Verhovina madaraira, amelynek már az alcíme is sokatmondó: Változatok végnapokra. Bodor világában már semmi nem működik a régi, hagyományos normák szerint, mindent átjár a terror, a pusztítás és az anarchia fenyegető jelenléte, bármi bármikor megtörténhet. Emberek tűnnek el nyom nélkül vagy kerülnek elő olyan állapotban, hogy az anyjuk sem ismerne rájuk. Senkiről nem tudni, hogy kicsoda, honnan érkezett, és miben mesterkedik. Ezredesek, pópák, hegyivadászok, brigadérosok, mindenféle sötét és bizonytalan egzisztencia karneváli forgataga. Ennek a világnak az abszurditása olyan mértéket ölt, hogy óhatatlanul varázsos, irreális elemek jelennek meg úton-útfélen. Ha Bodor Ádámot figyelmesen, a kellő belefeledkezéssel olvassuk, rá kell döbbennünk, hogy semmi mágikus vagy szürrealista nincs benne, inkább arról van szó, hogy a valóságot, a kegyetlen, tragikus viszonyokat és állapotokat ábrázolja. Egy olyan valóságot, amelyet a huszadik század felfoghatatlan szörnyűségekben gazdag történelme tett ilyenné. Valahogy úgy, mint Franz Kafka vagy Samuel Beckett esetében. Az ő világuk sem egy-egy túlhajszolt, végletesen érzékeny, csapongó elme szüleménye, hanem a huszadik század emberének szikár, tárgyilagos világtapasztalata.

És persze arról se feledkezzünk meg, hogy mindeközben Bodor Ádám tájleírásainál szebbet elvétve találni a magyar irodalomban. Tudható róla, hogy egész életében szeretett eltűnni a hegyekben, a Radnai-havasokban, a Hargitán vagy a Szent Anna-tó környékén.

Bodor Ádám nagy rejtőzködő, halk, szűkszavú ember. Ami különösen szimpatikussá teszi ebben a permanens ricsajjal átszőtt, ripacskodásra beállított irodalmi életben. Csak akkor ad ki a kezéből egy írást, ha addig csiszolta, hogy a sorain már nem fog az idő. Úgy ragyognak a mondatai, mint a Sinistra körzet elbeszélőjének sítalpnyomai az erdőben: „Egy ilyen páros nyomvonal, ezüstös fényektől selymes pántlika, ha elolvad is, csak nyár elején enyészik el végképp. De van közöttük olyan is, amelyik soha.”