Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Máth Kristóf
Négy generáció őrzi felmenői vonásait és faragja fába saját karakterét. A mohácsi műhely falán függő maszkkollekció valamiféleképpen a Hafner család arcképcsarnoka is. Az egyik leghíresebb maszkfaragó, Kalkán Mátyás leszármazottaival beszélgettünk.
„Egészségedre!” – nyújta oda nekünk a felespoharat köszöntés- és lélekmelegítőképpen Hafner Miklós busómaszkfaragó, mikor belépünk a családi ház hűvös, műhellyé alakított melléképületébe. Abból, hogy fiával, a hétéves Péterrel és édesanyjával, Hafner Miklósné Kalkán Máriával kíváncsian figyelik, ahogy belekortyolunk a kupicába, egyből gyanút foghatnánk. Ám az, hogy épp egy búsócsíny áldozatai lettünk, csak akkor válik világossá, miután nyugtázzuk, hogy a pálinka alig marta a torkunkat: hirtelen rettentően égni kezd a szánk.
„Csilis pálinka, erős paprika ázik benne. Ez is jó lett, de jövőre lesz az igazi, akkor carolina reapert teszek majd bele. A mohácsiak nemigen fogadnak el tőlem már semmit a busójáráson, de a gyanútlan turisták azért meghúzzák a különleges üvegben kínált szérumot” – nevet Miklós, és gyorsan vízzel kínál, édesanyja pedig házi péksüteményt tesz elénk.
Oldott hangulatban nézünk körbe, tulajdonképpen hová is érkeztünk. A fehér falakat különböző méretű és mimikájú maszkok borítják, a gerendáról csavart szarvak tucatjai lógnak, az ablakot függöny helyett apró, csontokra emlékeztető paprikaszárakból fűzött füzérek keretezik, az asztalon készülő álarcok, mellettük katonás rendben vésők sorakoznak. Az asztal alá hullott friss forgács illata betölti a helyiséget.
„Itt nőttem fel, ebben a házban. Ezt a műhelyt hárman használjuk. Anya, az unokaöcsém, Viktor és én. De már négy generáció óta él a tradíció. Édesanyám apja volt a családban az első faragó, az ő műhelye valamivel odébb van. Kalkán Mátyásnak hívták. Ő, illetve Kunovszki János és Késics György, a három K betűs mester voltak koruk legismertebb maszkfaragói. Nagyapám ma is egyfajta viszonyítási pont, sokan emlegetik őt. Akinek tőle van maszkja, büszkélkedik vele. Sőt, az interneten árulnak a neve alatt álarcot, mert tudják, hogy az növeli az értékét” – meséli Miklós, édesanyja pedig régi fényképeket vesz elő. Az egyiken tucatnyi kimunkált, vigyorgó vagy épp vicsorgó maszk mellett subával a fején néz barátságosan a kamerába, a másikon népviseletben dolgozik. „Itt épp a Hiltonban tart bemutató faragást. Életében is nagy respektje volt – idézi fel Mária a régi fotókat lapozgatva. – Nemcsak ismert művész volt, hanem olyan karakter is, akit követtek az emberek. Nemhiába volt ő a főbusó. Ő ült a vezérkocsi bakján az általa készített, ikonikus négyfejű maszkjában. Engem mint kis busót maga mellé vett, noha lányként nem öltözhettem volna be, de neki hála, ott lehettem a férfiak között. Hozzánk mindig csöngetett valaki. Busójárás környékén pláne, mert ő kezelte a busóraktárat is, ahonnan el lehetett hozni a felszerelést. Nem mindenki tudja ugyanis tárolni, ápolni, eleve megvenni az öltözetet, mert a teljes jelmez több mint százezer forint. A maszk alsó hangon negyvenezer. A szarv, a bőr is drága – ráadásul ma már ezeket nem is lehet Magyarországon beszerezni. Erdélyből kell hozatni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy legalább hat-nyolc óra egy maszkot kifaragni.”
Mikor Miklóst kérdezzük nagyapjával közös élményeiről, így felel: „Még csak hétéves voltam, amikor, sajnos még hatvanéves kora előtt, 1987-ben meghalt. De szerencsére van néhány emlékem róla.” „Sőt, dolgoztál is vele a műhelyben” – veti közbe az édesanyja. „Azért azt nem nevezném annak” – feleli a fiú. Mária azonban már meséli is a történetet: „Miki ötéves lehetett. Nem volt otthon senki, aki vigyázni tudott volna rá, ráadásul rettentő nyughatatlan gyerkőc volt. De tudtam, hogy a betegséggel küzdő apám már nem megy sehova. A műhelyében dolgozgatott, amennyire még az erejéből telt, így átküldtem hozzá Mikit.
Mikor visszajöttünk, ő boldogan mesélte, hogy nagyon jól viselte magát a gyerek. Kérdeztem: hát mit csinált vele? Ezt persze horvátul, mert én tiszta sokac vagyok, mi otthon horvátul beszéltünk, csak az iskolában tanultam meg magyarul, csak hát a férjem sváb volt, így a gyerekek már nem beszélik a nyelvet. Na szóval, kérdeztem, mi volt. Kiderült, hogy adott neki egy öreg, kiszuperált maszkot, egy marék szöget meg egy kalapácsot. És akkor a gyerek addig ütögette a szögeket a maszkba, amíg el nem fogyott az összes. Apám meg büszkén nézett az unokájára, és kijelentette: ő lesz az utódja. Belelátta valahogy.”
Hamar kiderül, hogy a mesterség öröklése azért korántsem volt ilyen természetes. Kalkán Mátyás korai halála után sokáig úgy tűnt, a tudás a tanítványai nyomán fennmarad, a családból azonban kivész. Miklós apja nem tanulta meg a mesterséget, anyja pedig hiába nógatta a fiát, hogy fogjon vésőt, kezdetben ellenállt a szülői nyomásnak. „Anya örült volna, ha faragok, és noszogatott, én meg ha erőltetnek valamit, azt csak azért sem csinálom.
Ez sokac dolog. Szóval amikor egy ideje már nem nyaggatott, középiskolás koromban egyszer csak eszembe jutott, hogy faragni kéne. Nem tudom, miért. Talán azért, mert tetszett, mert tudtam, szükség van rá, mert a barátaimmal mindig beöltöztünk. Nem tudom pontosan az okát, de egy nap odaálltam ezzel anya elé. Nem kellett kétszer mondanom, úgy várta, hogy egyszer elhangozzon a számból ez a mondat! Egyből intézkedett. Megkérte Englert Antalt – akinek a papa volt a mestere, és utána másodikként kapta meg a Népművészet Mestere kitüntetést –, hogy tanítson. Egy hónapig mindennap elmentem hozzá. Jólesett, mikor mondta, úgy fogom a vésőt, mint öregapám. Pedig én nem emlékeztem, ő hogy fogta. Ez, úgy látszik, tényleg benne van az emberben. Tudtam, hogy a temperamentumomat tőle örököltem, sőt hasonlítok is rá, de addig nem gondoltam, hogy a mozdulatokban is van egyfajta folytonosság.”
Onnantól ha hétvégente hazajött a középiskolából, faragott. Szerzett egy csocsóasztalt, azt beállította a műhely közepére, és míg a barátai a bábuk mozdulatait, ő a maszkok vonásait finomította, csiszolgatta.
„Hamar jött néhány elismerés, aztán 2012-ben a Népművészet Ifjú Mestere díj, de nem törtettem soha az eredményekért. Nem ezért csinálom, hanem mert ez a tudás valahogy bennem van, és ha ebből születik valami értékes, annak tudok örülni. De attól feláll a hátamon a szőr, ha egy kiállítás miatt muszáj faragnom, vagy ha megmondják, mit készítsek – vallja be Miklós. – Hát igen, megint a sokac vér. Épp ezért megrendelésre nem készítek maszkot. Ajándékba viszont örömmel adok annak, aki megérdemli. Így szabadon alkothatok, a faragás mindig jó érzéssel tölt el, nem csömörlök meg, a maszkok pedig meg vannak becsülve. Így is készítek jó párat minden évben.”
Mint kiderül, édesanyja keze alól ennél jóval több – évi több száz apró, hűtőmágnessé vagy kulcstartóvá alakított maszk és tíz gyerekálarc kerül ki. Pedig ő aztán pláne nem készült erre a pályára. Az ugyanis máig férfimesterségnek számít. Olyannyira, hogy ő az első és máig egyetlen busómaszkfaragó nő. „Ötvenévesen munkanélküli lettem, akkor kezdtem el faragni – emlékszik vissza Mária, miért is fogott először vésőt. – Viktor unokám iskolás lett, és nem hagyott békén, állandóan nyaggatott, hogy »mama, alakítsd át a dédpapa álarcát, mert szeretném hordani«. Mondtam neki, hogy lehetetlent kér, hiszen apám élete utolsó időszakában már csak felnőttmaszkokat faragott. Aztán mikor egyedül voltam, gondolkodtam, hát itt áll üresen a műhely, miért ne próbálnék meg készíteni neki egyet. Mikor senki nem látott, bementem és nekiláttam. Szenvedtem vele egy kicsit, de megcsináltam. Annyiszor figyeltem apukámat, hogy ösztönösen ment a munka. Máig megvan életem első maszkja. Amikor a gyerekeim meglátták, elcsodálkoztak, hogy ha ilyet tudok, miért nem próbálok meg eladásra faragni. Illetve be is adták zsűriztetni, ami a népi iparművészi cím feltétele. Ezt aztán jó pár maszk után, ugyanabban az évben, mikor Miklós elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere elismerést, meg is kaptam.”
A zsűriztetés nehéz dolog, tudjuk meg. Egy élő, ezáltal változó hagyomány esetében nehéz papírra vethető kritériumokat szabni. „Régen például nem voltak szarvak a maszkokon – magyarázza Miklós. – Én úgy tudom, öregapámék hozták úgymond divatba. Aztán mivel szép volt, kellett az embereknek, elterjedt. Vagy mondok egy másik példát. Ma azt szeretik, ha varrjuk a maszkra a bundát, nem szögeljük, mert az az autentikus, pedig a híres Kalkán-maszkok mind szögelve vannak. Nehéz, ha az ember ebbe a kultúrába nő bele, és kívülről mondják meg neki, mi a hiteles. Aki itt él, egyszerűen érzi ezt.” Például mikor valaki egy Darth Vader-fotóval állt a mohácsi mesterek elé, hogy ilyen maszkot szeretne magának, mindenki egy emberként mondott nemet a feladatra.
Azért persze van pár kritérium, amelynek mindenképpen meg kell felelniük a maszkoknak. A mohácsi busómaszkokra jellemzőek az elnagyolt formák, a homlok, orr és száj hármas tagolása, amit kijelölve kalapácsütésről kalapácsütésre kap arcot a fadarab. Egy igazi mester csak kézi szerszámokat használ. A Hafner család például többnyire Kalkán Mátyás eszközeivel dolgozik. Aki pedig igazán az ősök keze nyomát követi, disznóvérrel festi meg a maszkot. Mária nem, de a fia vérrel dolgozik. Ez azért is jó technika, mert idővel barnul be, így ránézésre meg lehet állapítani, milyen régi az álarc. A maszkot azonban nemcsak nézni, hordani is kell, a minőségi darab ezért könnyű és a lehetőségekhez mérten kényelmes, hogy akár egy napig is bírja a mögötte megbújó tulajdonos. „Emellett ha megnézzük, látjuk, hogy egy busó mindig foghíjas. Erre technikailag szükség van. Kell egy pont, ahol a fűrészt be tudom illeszteni a fogsorba, hogy aztán ki tudjam alakítani a kis vájatokat” – árul el egy szakmai titkot a művész.
Az, ha egy mester mindig ugyanoda tervezi a hiányt, védjegy is lehet, akárcsak Miklós esetében. Ezt azonban csak kicsivel később tudjuk meg. A család ugyanis először játékra invitál. Állapítsuk meg, a falon függő maszkokból melyik kinek a kreativitását dicséri – szól a felhívás. Miután látványosan elbukunk a teszten, kapunk egy kis segítséget. „Az enyém és öregapámé nagyon hasonlít. Sokszor az ő sablonjait használom. Illetve olyan is van, amikor megnézem a papa álarcát, és megpróbálom leutánozni, hogy lássam, technikailag képes vagyok-e rá. A mi álarcaink éles, szögletes vonásúak, anya gömbölyűbb formákkal dolgozik” – vezet nyomra Miklós.
A közepes eredménnyel zárt kihívás után a műhely hűvöse elől kimegyünk a kora téli napsütésbe. Az udvaron egy fának támasztott zászlóra leszünk figyelmesek. A kék alapon sárga kérdőjel szinte könyörög, hogy kérdezzünk rá a jelentésre. Ez a sokácok lobogója – tudjuk meg a maszkfaragótól, majd hamar meg is osztja, mit takar a motívum. A magyarázatot azonban nem biztos, hogy tűrné a nyomdafesték, így azt javasoljuk az olvasónak, ha érdekli a megfejtés, kérdezzen meg farsangkor egy mohácsi busót, ő biztosan kaján lelkesedéssel elégíti majd ki a kíváncsiságát.
A Hafner család nem véletlenül kötődik ennyire ehhez a kultúrához. Anyai ágon ameddig visszavezethető, mohácsi sokácok. „A Kalkán név viszont török eredetű, pajzsot jelent. Elképzelhető, hogy a megszállás után maradt itt pár török, majd az elnéptelenedett vidékekre jövő sokacokkal keveredtek, és török–sokac gyökereink vannak. Ezért sincs alapja egyébként annak, hogy a busójárást sokan a törökök kiűzéséhez kötik – mutat rá a maszkfaragó. – Ez kronológiailag sem stimmel. Sokkal régebbi hagyományról van szó, a kereszténység előtti időkre vezethető vissza, de a pontos eredete homályba vész. Az viszont biztos, hogy Portugáliában, Bulgáriában, Horvátországban is van hasonló öltözékben megtartott télbúcsúztató, tavaszköszöntő, termékenységfokozó ünnep, tehát feltételezhető valamiféle közös eredet.”
Ahogy az udvaron beszélgetünk, kiderül, Miklós fiával és feleségével egyébként Ausztriában él, onnan ingázik havonta Mohácsra. „Szeretném, ha Petinek is lenne ide kötődése, hogy mikor majd nagyobb lesz, ő dönthesse el, hol van igazán otthon. Mohácson nekünk megvan mindenünk. Itt a szülőházam, megvan öregapám háza, a szigeten pedig megvásároltam egy régi iskolaépületet, abban a faluban, ahol egykor a dédnagyapám lakott. Az egy kihalófélben lévő külterület, Felsőkanda a neve. Néhány éve, mikor mindenki szabadulni akart az ottani telkektől, elhatároztam, hogy nem engedem el ezt a történetet.
Ha lemondunk az örökségünkről, az egyfajta önfeladás. Így amikor mindenki eladott, én elkezdtem vásárolni. Majd ha egyszer hazajövök, oda szeretnék hazamenni. Az az otthon. Meg hát az iskolával is terveim vannak. Időskorban hihetetlenül fontos a közösség. Ma nem becsüljük meg eléggé az öregeket. Nem a gyerekeket kellene elkényeztetni, hanem az öregekre figyelni, tisztelni a tudásukat, kérdezni, körülvenni őket. A magány megöli a lelket. Én addigra megtanulok rengetegfajta faragást, és azt fogom tanítani az iskolában a fiataloknak. Az lenne a legjobb, ha olyanoknak tudnám továbbadni a tudást – például árváknak –, akik nem kérkedni akarnak vele, hanem akiknek lehetőséget jelentene arra, hogy más, jobb életük legyen. Ehhez még nekem is fejlődnöm kell, mert csak busómaszkfaragásból nem lehet megélni. Nincs egy faragó se, és nem is volt sosem, akinek sikerült volna.”
Ha már múlt és jelen, arról faggatjuk Miklóst, mennyit változott a busójárás az utóbbi évtizedekben. „Rengeteget – feleli. – Sosem lesz olyan, mint előtte volt. Az életben egy az állandó, a változás. Nem is lehet másként, hiszen nem ugyanaz az ember van a maszk alatt, mint öt, tíz vagy száz éve. Arra kell törekedni, hogy az átadás folytonos legyen, és úgy történjen meg, hogy a lényegről szóljon. Mert bár vannak állandó elemek a farsangoláson, mint a dunai átkelés, az ünnep savát-borsát maga a busó adja. Neki kell fejben, szívben ott lennie. Ne csak úgy nézzen ki az ember, mint egy busó, de legyen is az. Ne csak vonuljon, mint egy birka a nyájban, hanem zavarja meg a látogatót. Tavaly egyébként nagyon büszke voltam a fiamra. Bár évek óta öltözik, múltkor már nemcsak beöltözött, de viselte is a jelmezt. Tehát úgy is viselkedett, mint egy busó. Átérezte a busóságot, felnőtt hozzá. Volt egy kis söprűje, azzal indult meg a közönség felé. Persze ott vannak azok, akik átesnek a ló túloldalára, és nem érzik a jó ízlés határait. Nem kell fogdosni a nőket, mert maga a busó, a jelenléte, a mozgása olyan, hogy egy lány előtt elég egy apró gesztus, egy jól megválasztott félmondat, s eléri a hatást. Csak ehhez kell egy olyan kultúra, hogy az ember tudja, hol van a határ. Régen egyébként ez a határ eléggé ki volt tolva, történtek durva dolgok. A mohácsiak ilyenkor törlesztettek egymásnak, voltak nagy verekedések, még halott is feküdt az utcán.”
Miklós tehát nem aggódik a busójárás jövőjéért. „Minden a világon az egyensúlyra törekszik. Mindig van kilengés az egyik irányba, de van visszatérés. Csak a középpontot nem szabad szem elől tévesztenünk. Szerintem most egyértelműen a pozitív tartományban vagyunk. Van körülbelül húsz népi iparművész, aki farag, és legalább kétezer busó búcsúztatja a telet. Sosem volt még ennyi. Egyidőben egyenesen fizetni kellett azért, hogy valaki beöltözzön. A mennyiség és a minőség persze nem ugyanaz. De nem a mennyiséget kell visszavágni, hanem a minőséget kell a mennyiséghez emelni. Szerintem jó úton járunk. Az, hogy a busójárás hungarikum lett, és felvették a szellemi örökségek listájára, bebizonyította: ami Mohácson történik, az országos és világszinten is látszik.
Miközben kint beszélgetünk, kalapácsütések hangja szűrődik ki a műhelyből. Elindulunk a zaj forrása felé. A kis forgószéken Peti üldögél, és elmélyülten dolgozik egy maszkon. Mikor felpillantva meglát bennünket, kissé elégedetlenül mutatja a félig kész álarcot. „Igen, kicsit lapos lesz az egyik oldalt az arca, de nem baj. Nagyapád is azt mondta, nem létezik elrontott maszk. Meg hát az ember arca sem szimmetrikus” – biztatja Miklós a fiát.
Kérdésünkre, vajon a maszkfaragócsalád ötödik generációját tisztelhetjük-e majd pár év múlva Petiben, Miklós így felel: „Szerintem a gyerekemnél ugyanaz lesz, mint nálam. A saját példámon tanultam meg, hogy ha erőltetem, nem fog menni. Ezért nem is fogom erőltetni, csak megadom neki a lehetőséget. Kint is van műhelyem, ahol faragok. Meg ő is farag, de csak amikor kedve van. Szeretném, hogy ha jön, akkor magától jönne, mosolyogva. Ha pedig nem jön, akkor itt lezárul ez a történet, és kész. A boldogsága a cél, ehhez az egész maszkfaragás, busójárás csak eszköz.”
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
