Menü
1956-ban, tizenöt évesen egy szál aktatáskával indult neki a világnak Marton Bernát, hogy aztán amerikai fiatalok ezreinek tanítsa meg, milyen az igazi boldogság. A néhány éve újra Zircen élő ciszterci szerzetesnél derűsebb ember kevés akad a világon, olyan meg pláne, aki még nyolcvanévesen is egy újabb maratonra készül.
Híresen jó az emlékezőtehetsége. Mi az a pont, ameddig vissza tud menni az időben?
A világra jöttömről természetesen nincsenek emlékeim, de egy kicsit későbbről rengeteg. Budapesten születtem, ahogy a négy testvérem is, én vagyok a legkisebb. A mostani Ménesi, akkor Nagyboldogasszony úton laktunk, a 8-as szám alatt, ahol az édesapánk, aki a Horthy-rendszerben még rendőrtiszthelyettesként dolgozott, volt a házmester. Erről az időszakról már vannak bevillanó képeim, például hogy egyéves korom körül nagyon beteg lettem; ezt később Magda nővérem is megerősítette. Az is pontosan megvan a fejemben, amikor a háború alatt légiriadó volt, és a templomból ki kellett mennünk a szentmise alatt, mert visítottak a szirénák. Nem sokkal később, három-négy éves korom körül elköltöztünk, azt hiszem, a Hamzsabégi út környékére. A konyhánk ablaka a vasútra nézett, és mindennap izgatottan vártam, hogy jöjjön az úgynevezett Muki vonat. Anyám ilyenkor odaültetett a párkányra, a mozdonyvezető pedig ahogy észrevett, nagyot füttyentett nekem.
Idilli képek egy kevésbé idilli világban. Hogyan élték meg az ostromot?
1944–45-ben a Csallóközbe menekültünk, mert a szüleim onnan származtak. Nekem ez is nagyon kedves időszak volt. Egy Nagy Gyula nevű úriember szállásolt el minket, az ő lakásának a biztonságából figyeltük előbb a székely, aztán a német katonák vonulását; néhányat közülük be is szállásoltak mellénk. Jó barátságba kerültem például egy Ferenci Sanyi nevű székellyel, aki remek puliszkát tudott készíteni, és emlékszem egy Csete bácsi nevű öreg bakára is, aki nagyon félt, nem akart meghalni. Egyszer csak a székelyek eltűntek, és németek érkeztek a helyükre. Rendkívül kedvesek voltak velünk, azonkívül tiszták és rendszeretők: szabad idejükben a tojásgránátokat tisztogatták, majd szép sorban kitették őket az ablakpárkányra. Gyermeki életem csúcspontja pedig kétségkívül az volt, amikor az egyik katona, hogy székely vagy német, már nem tudom, hívott, hogy megtanít lőni. Hátramentünk a pajtához, puskatussal lyukat vágott a hóba, maga elé állított, a fegyvert a csövével beledugta a mélyedésbe, és meghúzatta velem a ravaszt. Nagyot durrant, a hó meg az arcomba repült.
Marton Bernát életéről két könyv is született. Az első, Mezsgyekövek-határkövek című művében az Amerikába való menekülés viszontagságait dolgozta fel, a második, Visszapillantások című a szerzetes életrajzi kötete
Hogyan keveredtek aztán vissza a fővárosba?
Kalandos úton; visszagondolva, ez előrevetítette a további bolyongásaimat. A legidősebb testvérünk, Mária udvarlója egy zászlós volt, aki azt mondta, hogy az lesz a legokosabb, ha családilag csatlakozunk a visszavonuló magyar–német hadsereghez, és Ausztrián keresztül Németországba megyünk. Felpakoltunk hát egy lovas kocsira, ami nekem megint roppant érdekes volt, mert egy kockacukros dobozon ültem, és amikor megéheztem, szépen eszegettem belőle. Menet közben egyszer letáboroztunk egy erdőben, éjjel meg jöttek a bombázók, és bár minket vettek célba, a mellettünk levő kis erdőcskét sikerült elpusztítaniuk. Ezt a helyet később pontosan tudtam azonosítani, ez az erdőcske az alsó-ausztriai Zwettlben, éppen az egyik ciszterci kolostorunk mellett van. Amikor sok évvel később Rómában együtt tanultam az onnan érkező fiatalokkal, és beszélgettünk erről, ők is pontosan emlékeztek a magyar menekültek csoportjára és a bombázásra.
Onnan fordultak vissza?
Igen. Budapesten aztán kiderült, hogy a lakásunkba nem tudunk visszamenni, mert vagy kibombázták, vagy elfoglalták mások. Így egy ideig Győrben, anyám testvérééknél húztuk meg magunkat, majd egy nagybátyámnak köszönhetően előbb Nagytéténybe, majd Budafokra kerültünk. A Zerge utca 6.-ban, egy L alakú házsorban lakott négy család, mi egy konyhán és két szobán osztoztunk: az egyikben Laci bátyám aludt a feleségével, a másikban meg én a szüleimmel. A másik bátyám akkor már rég nem élt velünk, 1943-ban belépett a zirci ciszterciekhez, és a nővéreim is elköltöztek. Fürdőszobánk persze nem volt, lavórban tisztálkodtunk, és egy vécé akadt hátul a ház összes lakójára. Mégsem éreztem ezt szörnyűnek, mondhatni nagyon boldog gyerekként léteztem itt 1951-től a forradalom kitöréséig. A közeli állami iskolába jártam, és különösen szerettem. Az osztályfőnökünk és egyben az iskola igazgatóhelyettese, a szobrászként is ismert Munkácsy Károly, Budafok későbbi díszpolgára rengeteg dologra motivált minket. Mivel nagyon hitt az ép testben ép lélek igazságában, az ötös tanulókat, köztük engem is, ösztönözte a mozgásra, a sportra. A jó atlétaadottságaimnak köszönhetően így tagja lettem az iskolai tornacsapatnak, úsztam, futottam, síeltem, röplabdáztam. Ezenkívül az iskolai énekkarba és tánccsoportba is jártam. Itt történt az az eset, amit azóta sem értek. Meghívták a csoportunkat Lengyelországba, majd a Szovjetunióba fellépni, de anyám féltés címén egyik útra sem engedett el. Ez annak fényében különösen furcsa, hogy alig két év múlva, az 1956-os forradalom után maga küldött el egy ezeknél sokkal bizonytalanabb utazásra.
Hogy indult ez a nagy kaland, amely végül több szempontból is megváltoztatta az életét? Hiszen ha nincs a forradalom, valószínűleg nem születik meg Marton Bernát szerzetes sem.
Ez pontosan így van. A gimnáziumot a piaristáknál kezdtem, másodikos voltam, amikor kitört a forradalom. Hogy valami mozgolódás van, arról már korán értesültem. Október 23-án, kedden az utolsó óránk fizikalabor volt, a Mikszáth Kálmán téri iskola ablakából pedig el lehetett látni a rádióig, ahol egyre gyűlt a tömeg. Laci bátyám, aki részt vett a tüntetéseken, éjfél után érkezett haza, és megerősítette a harcok tényét. Másnap kíváncsiságból elindultam gyalog a belvárosba, de amikor megláttam a Kálvin téri vértócsákat meg a katonai teherszállítókkal eltorlaszolt tankokat a Szabadság hídnál, inamba szállt a bátorságom, és gyorsan visszafordultam. Jöttek a harcok, Budafokon is folyamatosan hallottuk a lövések hangját és az ágyúdörgést. Majd elérkezett november 4-e, és minden fény kihunyt. Az azt követő napokban már-már éheztünk, emlékszem, anyám valahonnan hallotta, hogy van kenyér a Kossuth Lajos utcában, oda leküldött sorban állni, miközben a MiG-15-ösök még akkor is lőttek ránk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy cudar világ következik.
Ezért, mint egy népmesében, útnak indították a legkisebb gyereket, hogy próbáljon szerencsét inkább a nagyvilágban?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy váratlanul felkínálkozott egy lehetőség. Laci bátyámék úgy határoztak, hogy kihasználva az aknáktól felszabadított osztrák határ adta lehetőségeket, Amerikába mennek, ahol a felesége pittsburghi rokonai fogadták volna be őket. A két kisgyermekük belázasodott, nem mertek elindulni, így esett a választás végül rám, a tizenöt éves öcsikére. Anyám azzal a paranccsal indított útnak, hogy „fiam, eredj, és keresd fel a bátyádat”, aki akkor már jó ideje „amerikás” pap volt, azaz a magyarok alapította dallasi ciszterci közösségben élt. Az utasítás mellé anyám egy kis, tízcentis Szent Antal-porcelánszobrocskát is a kezembe nyomott, azóta is mindig a zsebemben tartom. Amikor már erősen megviselődött, évtizedekkel később, elvittem egy ötvösművész restaurátorhoz, és kiderült, hogy valódi érték: valamikor a 19. század elején készült. Lényeg a lényeg, hogy 1956. november 20-án útnak indultam.
Gond nélkül ment minden?
Természetesen nem. A bátyám iránymutatása szerint lementem a Templom térre, hogy találkozzak azzal a fiatal párral, amely nyugatra kalauzol. Az aktatáskámban némi pénz meg egynapi élelem volt, igazolvány és ruha semmi, a zsebemben meg két kis fecni, egyikre a bátyám amerikai címe, a másikra egy innsbrucki cím volt felírva, ahol ő a kimenetele után teológiát tanult. A téren találtam is egy fiatal házaspárt, és mindenféle kérdés és névváltás nélkül gyorsan mellé szegődtem. Előbb a nyugat felé tartó, már üres élelemszállító teherautókra akartunk felkapaszkodni, de egyik sem állt meg. Ezért a javaslatomra elgyalogoltunk a budafoki vasútállomásra, onnan fehérvári átszállással Szombathelyre utaztunk, majd újra gyalog mentünk a határ felé. November 21-én, éjfél után harmincöt perccel értünk át Ausztriába. A csavar a dologban, hogy nyolc évvel később, véletlenül derült ki, hogy ez a fiatal pár nem az volt, amellyel a bátyám megegyezett, az el sem ment a találkozóra. Vagyis a gondviselés már az első lépéseimnél jelét adta annak, amit később olyan sokszor megtapasztaltam: rendületlenül velem van, őriz engem.
Ausztriából aztán már egyenes volt az út az Egyesült Államokba?
Még mindig nem. Az osztrákoknál egyik táborból a másikba kerültem, aludtam ferences kolostorban, sporttáborban, családoknál. Végül egy borzalmas, zsúfolt grazi gyűjtőhelyre kerültünk, ahol a földre leterített szalmán feküdtünk egymás hegyén-hátán sok százan, ezért elhatároztam, hogy Amerika ide vagy oda, én nem várok tovább semmilyen engedélyre, amilyen gyorsan csak lehet, elmegyek onnan. Így kötöttem ki Svájcban, ahol újból jöttek a menekülttáborok, a kaszárnyák, minket, fiatalabbakat meg próbáltak családoknál elhelyezni. Engem egy híres genfi ügyvéd szemelt ki magának, egy darabig nála is laktam. Ez is nagyon érdekes történet egyébként. Az ügyvéd Zürichben élő szülei korábban szintén befogadtak egy menekültet, egy orosz forradalmárt, akinek a neve Vlagyimir Iljics Uljanov, vagy ahogy a világ ismeri, Lenin volt. A fiuk negyven évvel később pedig éppen egy kommunizmus elől futó fiatalembernek adott menedéket. Már régen Amerikában éltem, amikor az ügyvéd halála után megtudtam róla egy szörnyű dolgot: nem véletlenül bóklászott ott a család nélkül kóborló magyar gyerekek körül, számontartott pedofil volt, börtönbe is került emiatt. Érdekes, de engem mintha tisztelt volna, legalábbis egy ujjal sem nyúlt hozzám soha. Sőt elvitt nyaralni, Palma de Mallorcában töltöttük az 1957-es húsvétot, és beíratott az egyik híres svájci magániskolába, Európa egyik legrégebbi gimnáziumába is. Hogy ezt az egészet ép testtel-lélekkel megúsztam, szintén a sokat emlegetett gondviselés számlájára írható.
Végül Franciaországon és Spanyolországon keresztül érkezett meg New Yorkba 1957. december 30-án. Várta az amerikai álom?
Egész pontosan nem várt senki. Aznap a megbeszéltek szerint a bátyámnak kellett volna elém jönni a reptérre, izgultam is nagyon, tíz év elteltével megismerem-e egyáltalán. Ő viszont valamiért nem érkezett meg, én meg ott álltam tizenhat évesen a világ egyik legnagyobb városában nulla nyelvismerettel, csak annyit tudtam, hogy a manhattani St. George hotel negyedik emeletén kell lennem négy órakor. Ahogy ott lézengtem tanácstalanul, egy fiatalember odalépett hozzám, és megkérdezte magyarul, hogy segíthet-e. Kitöltötte a belépési papírjaimat, ez az irat ma is megvan, kifizette a taxit előre, és elküldött a szállodába. A slusszpoén, hogy az őrangyalom egy arab férfi képében jelent meg, aki valamikor a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, ezért beszélt jól magyarul. A hotelban aztán már várt a bátyám, és néhány nap múlva New Yorkból Dallasba repültünk. Ott működött és működik ma is a negyvenes években a kimenekített magyar szerzetesek létrehozta dallasi Miasszonyunk ciszterci apátság, ahol ő is lakott.
És a szerzetesek rögtön befogadták maguk közé?
Nem, dehogy. Különféle amerikai családokhoz kerültem. Előbb állami iskolába jártam, majd a jezsuitákhoz, közben megtanultam szépen angolul, és igyekeztem minél hamarabb a saját lábamra állni. Délutánonként fűszerüzletben dolgoztam, így egy idő után ki tudtam venni egy lakást. A fizetésemből még a nagy álmomra, egy 1950-es évjáratú, használt Chevrolet kabrióra is futotta, aminek révén meredeken nőtt a népszerűségem a hölgyek körében. Leérettségiztem, és ösztöndíjat kaptam a dallasi katolikus egyetemre. A testvéremet leszámítva ott találkoztam igazából a ciszterci atyákkal, mert ők is az intézmény alapítói közé tartoztak. Elsőéves koromban határoztam el, hogy magam is belépek a rendbe.
Ezek szerint nem a bátyja példája vezette?
Nem, sőt. Mondta nekem, hogy nagyon örül a döntésemnek, de miatta ne csináljam, mert úgy az egész elhatározásom semmit nem fog érni.
Mi volt az ok, amiért egy kalandos életű, sármos, az amerikai barátnőjével már-már a házasságra készülő, kabriótulajdonos fiatalember hirtelen úgy döntött, hogy az egyháznak szenteli az életét?
Kiskorom óta vallásosan éltem. Az egész családom hithű katolikus volt, és én is eléggé buzogtam e téren, korán elkezdtem például ministrálni. Emellett világéletemben tanár akartam lenni. Az egyetem első évében pedig valahogy fokozatosan elkezdett kikristályosodni bennem, hogy a sima tanárság nekem nem elég, még annál is többet szeretnék: szerzetesként tanítani. És sikerült. Idén hatvan éve, hogy felvettek a rendbe, közel ötven éven át oktattam latint és franciát, ebből tizenöt évig iskolaigazgató is voltam.
Méghozzá Dallas ma is egyik legjobb gimnáziumában, a Cistercian Preparatory Schoolban, amelyet a Saint Louis-i angol bencések iskolájának mintájára a kinti magyar ciszterci szerzetesek alapítottak a klasszikus európai gimnázium és az amerikai igények ötvözeteként. Milyen volt ott az élet?
Nagyon jó, és most is az. Az első két osztály 1962-ben indult. Akkor még az Orsolya-rendi apácák épületében tartottuk az órákat, amíg két év alatt fel nem épült a sajátunk. Az első időkben, mivel az amerikai iskolarendszert kevéssé ismertük, elég nehezen ment a munka, de amikor egy új, fiatal igazgatónk lett, emelkedni kezdett a színvonal, és a fegyelmezéssel sincs problémánk évtizedek óta. Igaz, ide nem a problémás, hanem többségében jól szituált, felső középosztálybeli gyerekek járnak. Ez nyilván könnyebbség a tanári karnak, mindamellett nagyok az elvárások velünk szemben: alapvető a magas szintű szakmai felkészültség és a civil pedagógusok számára is a feddhetetlen keresztény életvitel. Ma ott tartunk, hogy ebben a tisztán fiúiskolában háromszázhatvan diákunk van, huszonhárom százalékuk ösztöndíjas, őket tizenhat ciszterci és harminckét civil tanár oktatja, neveli. A tandíjból és az öregdiákok segítsége révén infrastrukturálisan is rengeteget fejlődtünk, felépült például a Természettudományok Háza, az apátsági templom, a könyvtár, a Képzőművészetek Háza. És ami nagyon fontos és hasznos, két sportcsarnokunk és két remek sportpályánk is van.
Ez adta az ihletet arra, hogy ötvenöt évesen elkezdjen futni? Méghozzá nem is akármekkora távokat, hiszen előbb a maratont, majd az ultramaratont is többször teljesítette, gyakran a diákjai kíséretében.
Mindig azt gondoltam magamról, hogy jó atléta vagyok, még ha az általános iskola után a folyamatos munka és tanulás miatt teljesen elmaradt is az életemből a sport. Ötvenöt éves voltam, amikor lemondtam az igazgatóságról, és rájöttem, hogy az íróasztal mögött bizony alaposan eltunyultam, és meg is híztam. Az iskolai futópályán kezdtem róni a köröket, biztos jót nevetett rajtam, aki az első napokban látta, hogy még a száz métert is milyen szenvedve teszem meg. De nem adtam fel, minden egyes nap újra kimentem, és az egyben megtenni képes kilométerek számával párhuzamosan az önbizalmam is egyre nagyobb lett. Két év alatt jutottam el az első maratonig, a texasi Fort Worth-ben futottam le 1998-ban. A célba érkezéskor folytak a könnyeim. Olyan euforikus érzés töltött el, hogy újra és újra meg akartam tapasztalni, persze már növelve a tétet, így jött be a képbe kicsivel később az ultramaraton is.
Ezek szerint a futás olyan, mint az ima: megtisztítja és felszabadítja a lelket?
Akár. De én nem csak ezért szeretem. Több okból futok. Azért, hogy egészséges maradjak. Hogy megismerjem és folyamatosan tágítsam a határaimat. Hogy tanárként példát mutassak a fiataloknak: a szerzetes is ember, nem nézhet lehunyt szemmel az égre.
Idén ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját. Még mindig menne a maraton?
Sajnos köszvényem van, így kénytelen vagyok kihagyni akár hónapokat is. Ha éppen jó állapotban vagyok, a zirci arborétumban szoktam futni öt kilométert. Sajnos idén júniusban, alkonyatkor nekirohantam egy fának, agyrázkódást kaptam, és több öltéssel varrták össze a homlokomat. Ha tavaszra újra tudom építeni a kondimat, azért csak nekiállok megint.
Merthogy egy ideje ismét Magyarországon él, a Zirci Ciszterci Apátság perjeleként. A szíve oly sok év után hazahúzta?
Amikor 1996-ban lemondtam az iskolaigazgatóságról, kértem az elöljáróimat, hogy legalább fél évre engedjenek haza. Ekkor azonban osztályfőnökként még nagy szükség volt rám, így elfogadtam a nyolcéves beosztást, és 2004-ben leérettségiztettem harminc fiatalembert. Utána megint feltettem ugyanezt a kérdést, és hasonló választ kaptam. Kaptam egy immár negyvenkét fős osztályt, amelynek tagjait szintén egytől egyig sikeresen leérettségiztettem. 2012-ben végül csoda történt, az elöljáróm maga ajánlotta fel a hazautat. A zirci apátságban kellett egy friss ember, így boldogan elfogadtam a kolostori perjelséget három évre, majd jelentkeztem önkéntesnek még háromra. Hogy mi lesz ezután, nem tudom. Szeretek Magyarországon lenni, de szeretem Dallast is, mégiscsak hatvan évet töltöttem kint, rengeteg barátom vár vissza.
És a ciszterciekre hol vár nagyobb jövő?
Bár világszerte csökken a kolostorok és a szerzetesek, így a ciszterciek száma is, Amerikában még mindig elfogadható a helyzetünk. Itthon viszont nagy a baj, rohamtempóban öregszünk, és alig akad új belépő. Az én feladatom ezért, amire a Rómában tartózkodó generálisunk határozottan felszólított, hogy verbuváljak fiatalokat. Ez olyan kihívás, amelyet egymagam nem tudok teljesíteni. Én csak mintát tudok adni a saját életemmel. Járom az iskolákat, előadást tartok. Most éppen Egerből jövök, ahol a legrégebbi, háromszáz éves gimnáziumunkban meséltem el a rengeteg történetemből néhányat. A gyerekekkel való találkozásokat nem lehet megspórolni. Hogy jönne meg a kedvük bármihez, ha nem látnák testközelből, hogy a ciszterci szerzetes is ember, méghozzá jókedvű és boldog ember? „S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban” – így mondja a Szentírás is. Igaz hit nélkül, elpuhult testtel, szürke arccal és lógó orral nem lehet követőket szerezni.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
