Szentendrét magunk mögött hagyva a kora nyári napsütésben autózunk a Sztaravodai úton, mikor a távolban felragyog az unitárius templom hófehér épülete. Az út bal oldalán fekvő, májusban átadott Erdély épületegyüttes tizenöt hektárral egészíti ki a többi tájegységet bemutató, az út jobb oldalán elterülő, hatvanhektáros területet. A határainkon túli magyarság népi építészetének és életmódjának bemutatására már huszonöt évvel ezelőtt megfogalmazódott az igény. „A múzeum alapításának pillanatában meg kellett volna fogalmazódnia, de a kommunista rendszer időszakában a skanzen mint nemzeti gyűjtemény csak a trianoni Magyarország területén való gyűjtési jogot kapta meg – meséli Cseri Miklós főigazgató. – Sorozatos kérésünkre 1998-ban Hámori József kulturális miniszter adta meg a lehetőséget, hogy az egész magyar nyelvterületen, mind a Kárpát-medencében, mind a diaszpóramagyarság körében gyűjtsünk. 1999-ben Tusnádfürdőn rendeztünk egy nagy konferenciát Erdély népi építészetéről, és ahogy a sikeres rendezvény eufóriájában éjszaka utaztunk haza a kollégáimmal a Kolozsvárról Budapestre tartó expresszen, kimondtuk, hogy meg kell építenünk az Erdély tájegységet.”
SZÁZHÁROMEZER NÉGYZETKILOMÉTER TIZENÖT HEKTÁRON
Szimbolikus jelentőséggel bír, hogy az új épületegyütteshez egy határátkelőn keresztül juthatunk el, a Román Szocialista Köztársaság hetvenes éveit megidéző jelenetben a román határőr ellenőrzi is az iratainkat. A főút alatt átvezető alagúton, majd az Erdély kapuja térinstalláción keresztül folytatjuk utunkat, hogy egy hangulatos kisvárosi téren bukkanjunk elő. Az első kiállítási egység nemcsak az erdélyi falvak, de a székelyföldi kisvárosok polgárosodó lakóinak életébe is bepillantást enged. A hangulat rögtön magával ragad: viseletbe öltözött fiatalasszony hívogat, hogy tartsunk vele a székelykeresztúri patikába, ahol Gabriella kisasszony, a gyógyszerész segédje tart arcápolási bemutatót korabeli alapanyagok felhasználásával. A flashmobszerű jelenet csak egyike azon életképeknek, amelyeket a folyamatosan jelen lévő színjátszók adnak elő, szó szerint élettel töltve meg a tereket, időutazásra hívva a látogatókat a kor mindennapjaiba. A patika után a kapcsolótáblás telefonközponttal, csőpostával és kurblis telefonnal felszerelt székelyudvarhelyi postahivatalba térünk be. A gyerekek itt kipróbálhatják a morzejátékot, és egy újabb jelenetet is láthatunk. A postamestert a történelem súlyos választásra kényszeríti: esküdjön fel az új hatalomra, vagy veszítse el az állását és vele az egzisztenciáját? A Kós Károly tervezte sepsiszentgyörgyi ügyvédlakás másolatát végigjárva Bartók Béla zenéjét halljuk. A házat építtető ügyvéd testvérpár, a Keresztes fivérek segítettek a megbetegedett zeneszerzőnek, aki hálából koncertet adott a városnak. A téren átvágva betérünk még a kézdivásárhelyi örmény divatáru-kereskedésbe és Hirsch Mór nyomdájába, majd a marosvásárhelyi Korzó kávéház és a patika közötti utcán keresztül az erdélyi falut megjelenítő – szászújfalusi, hosszúfalusi, balavásári, csíkszentsimoni és homoródalmási – portákhoz indulunk. Itt áll az iskola és a kultúrház mellett az unitárius templom is. Fényinstallációja mintegy vízzel árasztja el belső terét a Ceaușescu-diktatúra falurombolására emlékeztetve.
A városi és falusi épületek eredeti bútorokkal, tárgyakkal a legapróbb részletekig rekonstruált helyiségei hűen mutatják be a múlt évszázad Erdélyének életmódját, s az enteriőrökön keresztül kirajzolódó egyéni történetek, valódi sorsok magukkal ragadnak. Az újraalkotott belső terek mellett minden épületben kiállítás is fogad, szobáról szobára mélyedhetünk el a témákban. Erdély etnikai, vallási, kulturális, életmódbeli, földrajzi tekintetben egyaránt színes terület, az épületek pedig rendkívül izgalmasan adják vissza ezt a változatosságot. „A kiállítással nem a hagyományos értelemben vett Erdélyt mutatjuk be, hanem azt a százháromezer négyzetkilométert, amit most a közbeszéd annak hív, amibe beletartozik a Király-hágón túli területen kívül a Partium, a Bánság és Moldva is” – avat be a főigazgató a kiállítás koncepciójába. A tájegység azt mutatja be, hogy a kisebbségi létbe szorult nemzettest milyen módon élte életét, milyen hatások érték, mi segítette elő, hogy megtarthassa identitását, nyelvét és vallását, és milyen tényezők dolgoztak ez ellen.
Az erdélyi mindennapokat a faluval szimbiózisban élő kisváros életmódja és kultúrája határozta meg, ezért esett a választás olyan funkciókkal bíró városi építményekre, amelyeket az erdélyi falusi ember is használhatott. Két és fél évtized intenzív kutató- és terepmunkája során a néprajzosokból, történészekből és építészekből álló csapat több száz épület felmérését, rajzát, fénykép-dokumentációját készítette el, majd választotta ki a jellegzetességek és a bemutatni kívánt kulturális jelenségek alapján azokat, amelyeket most láthatunk a kiállításon.