Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
A különleges körtemplom és csoda emlékét őrző kút csak két ok a sok közül, ami miatt érdemes a Garam mentén kirándulni.
Kissé bizonytalanul pillantunk hol a GPS-re, hol az utat szegélyező házakra, ahogy a Garam mentén faluról falura poroszkálva megérkezünk Bényre, és szinte már magunk mögött is hagyjuk az egyszerű kis falut. Az útvonaltervező piros ikonja egyértelműen jelzi, megérkeztünk. Bár a magunk részéről nem vagyunk meggyőződve erről, leparkolunk és kiszállunk. Előttünk egy fények, zsivaj és gyerekkacaj nélkül már-már lehangoló vurstli kellékei sorakoznak. Élénk színekben pompázó dodzsem, bezárt bódék – az egyikbe kakasos nyalókát és vattacukrot, a másikba céllövöldét vizionálunk. Végül a neoncsövekkel díszített, fáradt rózsaszín körhinta tolakodó íve mögül előbukkan a bényi körtemplom. Az ősz ellenére még harsogóan zöld fűből fehér falával és fakupolájával mint egy kis gomba emelkedik ki. Egyszerű csendje furcsa kontrasztja a néma forgatagnak.
Talán pont a szerénysége is az oka, hogy annyi felfordulást túlélt, noha nem békés helyre emelték. A kilenc és fél méteres átmérőjű körtemplom ugyanis egy hatalmas, a Garamig húzódó földvár hármas sáncának legbelső gyűrűjében helyezkedik el. „Nagyobbat és erősebbet […] sohasem láttunk. Ámulatba ejtő és hihetetlenül nagy mű, józan ésszel szinte felfoghatatlan” – írta az erődről háromszáz éve Bél Mátyás. Igaz, nem valószínű, hogy a sáncok maradványainak látványa lenyűgözi a látogatót, nyomaiból még most is lehet következtetni a grandiózusságára. Na meg abból is, hogy a hagyomány szerint itt gyülekeztek István Koppány ellen induló seregei.
A Képes krónika e sorokkal állít ennek emléket: „Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség elébe indult; a Garam folyó mellett övezték fel először karddal; itt testi épségének őrizetére két főembert rendelt, Hontot és Pázmányt; az egész sereg fejedelmévé és vezérévé pedig német származású vendégét, Vencellint tette meg.” A lázadó rokonnal való leszámolás után István megjutalmazta hűséges lovagjait. A szóban forgó Garam menti területet Hont fia, Byn, azaz Bény kapta. Innen a falu neve.
A fakupolás körtemplom valószínűleg ezekből az időkből, a 10–11. századból való. A falai kétharmad részig, szűk ablakai és bélletes kapuja is azóta állnak. Mindezt leírni könnyű, de azt az ezeréves távlatot elképzelni, amely elválaszt minket, a rotunda látogatóit annak építőitől, már jóval nehezebb. Ezekkel a gondolatokkal lépünk be a tizenkét apostol tiszteletére szentelt épületbe, ahol azt is mondhatnánk, hogy semmi meglepetés nem fogad bennünket. Kivéve talán a tizenkét kis ülőfülkét, amelynek száma vagy a templom nevére, vagy az itt szolgáló szerzetesek számára utal, s melyekből ha énekelni kezdenénk, megtapasztalhatnánk a körtemplom különleges akusztikáját. Mégsem tesszük. A hűvös fehér falak, a résszerű ablakokon rájuk vetülő fény méltósága és a körívekben rejlő történelem megállásra, elcsendesedésre késztetnek. A teret egykor 13. századi freskók díszítették, nyomaik még láthatók, sőt helyenként egy-egy szent alakja is kivehető, de valamiért nem sajnálkozunk a töredékességen. Jó most ez az egyszerűség.
A megérintettségtől inspirálva egyre többet és többet tudunk meg a körtemplomról, a környékéről és arról, mennyi minden rejlik ebben az egyszerűségben. Ráeszmélünk, hogy ha nem céltudatosan ide jövünk, gondolkodás nélkül elmegyünk például a rotundától ötven méterre lévő premontrei kolostortemplom mellett. Nem is sejtve, hogy – noha gyönyörűen fel van újítva – alig egy évszázaddal fiatalabb csak szomszédjánál, és hogy a két templom efféle párosítása olyan ritka, hogy a Kárpát-medencében ezen kívül csak Jákon és Szepesmindszenten láthatunk hasonlót. Nem tudnánk azt sem, hogy itt találtak meg közel hatvan éve egy 5. századi, 108 darabból álló éremkincsleletet, amely a terület ősi múltját igazolja. És bizony meg sem fordult volna a fejünkben, hogy e helyen nemcsak István király, hanem a legenda szerint László is járt, sőt nem csupán itt járt, csodát is tett. A monda szerint a lovagkirály egy alkalommal fáradt seregével a bényi sáncok alatt pihent meg. Az uralkodó csillapítani akarta csapata szomját, de sehol sem talált kutat. Ekkor az égre tekintett, a Szűzanyához fohászkodott, majd kardját a földbe szúrta, ahonnan rögtön forrás fakadt. Ennek állít emléket a bényi Szent-kútnál álló kápolna.
Mire az út végére érünk, a bényi körtemplom szelídsége figyelmeztetéssé formálódik bennünk. Mintha akaratán kívül, puszta jelenlétével üzenné: ami igazán fontos, az nem hivalkodó. Ahogy ismét útra kelünk, már nem egyszerű falvaktól, hanem a hátrahagyott, még ismeretlen vagy el nem mesélt történetektől búcsúzunk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
