Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Garam mente – hirdeti minden palack Bott Frigyes bor a termőhely nevét, ahonnan származik. A névadó borász a lehető legkevesebb beavatkozással, de a legnagyobb elhivatottsággal tölti a hordókba a muzslai szőlőhegy esszenciáját. Rendületlenül dolgozik, a családi borászat mellett Révkomáromban vinotékát, Dunaradványban vendégházat is működtet, mert hiszi: a minőség, a lélek és a jó példa az, amit a régiónak adni tud.
Nem is gondolnánk, mennyire meghatároz a gyermekkorunk. Ilyen szempontból olyanok vagyunk, mint a szőlő. A gyökereinkből táplálkozunk. Nagyapám komoly gazda volt, én a gyerekkoromat nála töltöttem bunkert építve, rendetlenkedve, de szívva magamba az ottani életformát, ízeket, tekinteteket, gondolkodásmódot. Nem csoda, hogy mezőgazdasági végzettséget szereztem, dolgoztam szántóföldön, majd kereskedtem sörgyár melléktermékével is, bár a sört sosem szerettem. Ezért örültem meg, amikor egyszer a Komáromi napokon a sörsátrak szomszédságában egy borsátrat is találtam. Ott kezdtek igazán érdekelni a borok. Ezzel történt meg a valódi visszacsatolás a gyerekkoromhoz és nagyapám hagyatékához. Az ösztönösséget, a tiszta üzeneteket, amik mentén dolgozom, tőle hozom.
Még csak tanulom, amit ő tudott. A biodinamikus művelés, a természet törvényei közötti eligazodás és az azok előtti főhajtás számukra ösztönös volt. Ezt a szakrális paraszti tudást azonban az előző rendszer szándékosan bedarálta. Az eltörölt sok évszázados tudást most magunknak kell felelevenítenünk. Ez hatalmas feladat, és ezért nehezebb helyzetben vagyunk, mint például a franciák, ahol nyolc generáció tudása ér össze egy palack borban. Az adottságaink megvannak, és remélem, az alázatunk is, ám ez a fajta múltból táplálkozás nagyon hiányzik. De nem panaszkodom, mert ez valahol a szerencsénk is. Valószínűleg ha megvan ez a folytonosság, akkor sosem juthattunk volna olyan szőlőkhöz, mint amilyeneket itt, a muzslai hegyen művelünk. Egy normális világban, Franciaországban például ilyen minőségű területeket nem lehet venni, csak örökölni. Remélem, hogy most jobb idők elé nézünk, és majd felülről láthatom, amikor több nemzedék tudásának esszenciája sűrűsödik össze a mi hordóinkban is.
Biztos vagyok benne, hogy a borral – azzal a szakralitással és közösségi hangulattal, amit teremt – mindhárom gyerekem meg van fertőzve. A munka továbbvitele mégis nehéz ügy. Ha az ember első valamiben, rengeteg kérdőjellel találkozik. Ahol ennek sok évszázados múltja van, ott az öröklődés is természetes, én viszont nem tudok ebben mire támaszkodni. Egy borászat működtetése őrült komplex dolog, csakúgy, mint egy család összetartása. De utóbbi áll mindenek előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy például a nagyfiam, aki most Gadócon működtet fantasztikus pékséget és közösségi helyet, amit az itt élők teste és lelke is éhezett, nem hiányzik a borászatból, hiszen ezt tanulta, és zseniálisan kóstol. Az ő döntéseit azonban neki kell meghoznia. Mégis hiszem, hogy valahogyan mindannyian visszatalálnak majd a borhoz, mert elképesztő a vonzereje, ráadásul mindannyian egy ritka sikertörténet részei vagyunk. Noha még csak az út elején járunk – húsz év telt el a telepítés óta –, rengeteg pozitív üzenetet kaptunk. Tizennyolc országba szállítjuk a borainkat Japántól Skandinávián át az USA-ig. Ezekből a visszajelzésekből táplálkozunk, ha pedig elfáradunk, autóba ülünk, és kis időre elutazunk.
Csakis bor közelében. Én Burgundiában tudok igazán töltődni. Képzeljen el egy helyet, ahol nyolcvanéves tőkék között fekszik a temető, egyforma sírhelyekkel. Ott a helyieknek az utolsó útjuk is a szőlőbe vezet, oda, ahol leélték az életüket, a fejfák pedig egységbe olvadnak. Az a letisztultság, a terroircentrikusság és az erős értékközpontúság nagyon közel áll hozzám.
Már az első évtől. Először Nyergesújfaluban vettünk a feleségemmel egy pici saját szőlőt hobbiból, hogy ha hétvégén elmegyünk Magyarországra, ne turistaként fogadjanak minket, hogy „na, megjöttek a cseszkók”. De már abban az évben éreztük: ez több annál, mint hogy kiülünk a diófa alá, és jókat beszélgetünk. Innentől már haza szerettem volna jönni a Garam mentére és itt keresni olyan termőhelyet, ami ránk vár.
Nem tudom, mi lett volna, ha nincs olyan erős kapaszkodóm, mint amit a német származású Egon Müller jelentett. Ő talán a világ legdrágább fehérborait készíti, a neve mindenhol biztosíték. Na, ő a tőlünk három kilométerre lévő bélai kastély tulajdonosának rokona, és miután eljött ide, közösen kialakították a kastély pincéjében a Château Béla nevű borászatot. Arra gondoltam, hogy ha ő a nevét adja a muzslai hegy szőlőiből készült borhoz, akkor ki vagyok én, hogy nekem ne legyen elég ez a táj, mikor nekem ez a szülőföldem is. Amikor pedig először felmentem a muzslai szőlőhegyre, akkor már éreztem, hogy nincs kérdés, megjöttem. Így választottam egy Magyar bálon feleséget is. Akkor sem sokat vacilláltam. Vannak az életben olyan helyzetek, amikor a megérzésre kell hallgatni. A hegytetőn állva már csak a megoldásokat kerestem. Több mint háromszáz tulajdonostól vásároltam vissza a tízhektárnyi területet, de ez akkor már nem állíthatott meg. Fanatikus és maximalista ember vagyok, nálam nincs olyan, hogy félgőz.
Az elfeledett hagyományt szerettem volna feléleszteni, azt vettem alapul. Bár sokan nem tudják, az Alsó-Garam menti terület régen az esztergomi érsekség szőlőskertje volt, így a prímási levéltárból kutattam ki egy diák segítségével, milyen fajták jellemezték a térséget. Akkor derült ki, hogy a kadarka volt a fő, ezért főleg azt telepítettünk. Most úgy néz ki a kínálat, hogy a kadarka marad, mert az a mi múltunk, amely kötelez, a pinot noir a szerelem, a kékfrankos pedig a jövő. Ha csak egy szőlőfajtát kellene mondanom, amivel nagyon egyértelműen lehet üzenni a világnak, hogy itt vagyunk, akkor az a kékfrankos lenne. Tehát a filozófiánk – a hagyomány, az érzésvilág, illetve a jövő – mentén alakulunk.
Emlékszem, nagyjából tizenhárom éves koromban nagy álmom volt egy Simson motorbicikli. Azért, hogy megkaphassam, egész nyáron heti hét napot végigdolgoztam egy lencsetisztítóban. Állandóan tiszta por voltam, de nem bántam, hiszen tudtam, mi a cél. Az ottani idős mester meg is jegyezte, hogy a jég hátán is meg fogok élni, mert igyekszem a dolgok végére járni.
Mindannyiunknak van olyan pont az életében, ahol meg kell állnia és azt kell tudnia mondani, hogy eddig voltam én, innentől a rajtam kívül álló van. A szőlőben rengeteg döntést kell hoznunk. Rajtunk múlik, hogyan bánunk a földdel, miként metszünk, én határozom meg a szüret időpontját, azt, hogyan ülepítem, majd milyen hordóba teszem a mustot. De ezután a dolog spirituális része következik, amikor már rajtam kívül áll mindaz, ami történik. Ilyenkor csak mint egy bábaasszony vagyok jelen a születésnél. Kettőt hátralépek, a Teremtő kezébe adom a dolgokat, és figyelek. Ha ilyenkor be kell avatkozni, az már nem az igazi. Szerintem a bornak magának kell megszületnie. Én azután sem bántom a bort, hogy mindez megtörtént. Nem fejtem, nem kénezem, de nem is hagyom magára. Mellette vagyok minden nap, csendben, alázattal, mert érzi a jelenlétet. Hiszem, hogy úgy kell bánni a szőlővel, mint egy lélekkel. Vannak például csömöszölővasaim, mégis csak kézzel csömöszölök, mert éreznem kell a gyümölcsöt, kapcsolódnom kell vele. Hiszen lehetőséget kaptunk a Teremtőtől, hogy amit ő a termőföldön át nekünk adott, azt közvetítsük. De hogy mit közvetítünk, az nagyon nem mindegy.
„Engem nem nagyon hallott senki panaszkodni évjáratokra, és nem is fog – mondja a borász. – Nem viselnek meg az időjárás viszontagságai vagy a körülmények adta kihívások. Igényességre törekvő emberként azt fogadom el nehezen, ha a környezetem mániákusságnak hiszi az elhivatottságomat, de amíg a családom és a barátok értik, mit miért teszek, minden rendben”
A 2013-as évjárattól kezdve minden palackomon szerepel a Garam mente megjelölés. Igaz, hogy a terület hivatalosan Dél-Szlovákia, de az csak gyűjtőfogalom, nem történelmi egység, ennek a fantasztikus adottságú vidéknek, a Duna, a Garam és kicsit távolabb az Ipoly által körülvett hátságnak pedig név kell. Tíz éve össze is hívtam borászkollégákat, hogy csatlakozzanak hozzám, és használjuk mindannyian a Garam mente kifejezést, de aztán kicsit egyedül maradtam ezzel az ötletemmel. El kellett fogadnom, hogy ezek a folyamatok jóval lassabbak és kevésbé látványosak, mint kezdetben hittem, de azért haladunk.
Szerintem az alig fél órára lévő Dunakanyar fellendülését meg fogjuk érezni, és Esztergomnak nagy szerepe van a térség fejlődésében. Minden borvidéknek kell egy főváros, egy emblematikus hely, egy lélek, különben nem működik, de még az ottaniak sem fedezték fel, milyen borvidék gazdái, amin a közöttünk húzódó határ sem segít. Mi hiteles példával tudjuk támogatni a régiót. A mikrokörnyezetünkben a gyönyörű tájjal, a világszínvonalú borokkal, a friss kenyérrel, a gondosan megálmodott épületekkel üzenjük az erre járónak, hogy jó helyen van.
Agyaltam, milyen nevet adjak a dunaradványi boltnak, mire a grafikus megszólalt, hogy de hát van egy sikeres márkánk: a Bott Frigyes, miért nem azt használjuk. Igaza volt. Régen minden iparos a nevére vette az üzletét, aminél nagyobb garanciát nem is adhatott a vásárlóinak. Bármiben gondolkodunk is, aki hozzánk betér, tudhatja, hogy a minőségből és a lélekből nem adunk lejjebb.
Az alapoktól kell kezdeni, és a fogyasztó igényességét kell feléleszteni, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között, s megbecsülje az értéket. Az érték pedig nem a mennyiségben rejlik. Például nekünk is sokkal nagyobb piacunk van, mint amennyi bort termelünk, mégsem azon gondolkodunk, hogy növeljük a területeket, hanem hogy nem kellene-e csökkentenünk. Nem kell folyton bővelkedni, szükséges a nehéz évjárat ahhoz, hogy a jót értékelni tudjuk, szükséges a nagypéntek a húsvét öröméhez. A fogyasztásban is a mértékre kell törekedni. A bencések olyan jól megfogalmazzák, hogy a mérték a hemina, az az egység, ami sem nem túl sok, sem nem kevés, pont elég. El kell hinnünk, hogy ami van, az elég és pont jó. Minek lazacot venni a Lidlből, ha van dunai hal, minek a Szent Jakab-kagyló, ha ott a dödölle vagy a Jókai-bableves? A régiónkat kell megélnünk és megmutatnunk az életmódunkkal, a gasztronómiánkkal, a borunkkal. Abból kell kihoznunk a legjobbat, ami nekünk adatott. Ne becsüljük le, hanem szeressük azt, ami a miénk!
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
