Azt nem mondanám, hogy fázom, de melegem sincs. Ezen a télen valószínűleg nem is lesz, a fűtés 20 fok fölötti részét a pulóvernek kell pótolnia. Azért ez nem olyan nagy baj, amíg csak ennyi áldozatot követel a világ fölbolydulása, még hálásak is lehetünk a sorsnak. Sokan vagyunk, akik jól emlékszünk a földgáz előtti időkre, a gyújtóshasogatásra, a szénhordásra, a reggelre kihűlt kályhákra. Abba sem kellett belehalni. Sokan vannak olyanok, akiknek ma is hamuzással, aztán begyújtással indul a nap – ha van mivel begyújtani. Én szerencsére nem szorulok ilyesmire, ha drága is, jön a gáz, duruzsol a kis kazán a kamrában, igaz, kétnaponta odapillantok, hogyan áll a számláló a gázórán. Van, hogy naponta.

Néhány hónapja mennyire más világ volt! Harminc fok fölött járt a hőmérséklet a lakásban, egyszer 31,6 fokot mértem, az sem volt egyszerű eset. Eszembe jut egy augusztusi délelőtt, látogatóban apósoméknál. Milyen különös emlék ma már, mintha nem is ezen a földrészen történt volna. Valósággal tobzódott a nyár, felhőt heteken át nem láttunk, esőt meg végképp nem. Gondoltam, lenézek a kertbe, hogy bírják a növények a rekkenő hőséget, a hetek óta tartó szárazságot. Az alsó kertbe, ahol a veteményeságyások és a gyümölcsfák vannak, a kutya náluk nem mehet le. Jó kutya különben, szófogadó, de az ásás szenvedélyének nem tud ellenállni, különösen a puha ágyásokban, ahol olyan könnyen egészen mélyre juthatna a hűvös földben. Ráfordítottam tehát a kapura a riglit, megálltam az öreg diófa alatt.

Dió az idén ha nem is sok, de valamennyi mutatkozott, az átkozott fúrólégy mintha nagyrészt elmaradt volna. A száraz hőség tette? Arrébb a paprika, paradicsom csak kínlódott, egész nyáron öntözni kellett volna, de az idős házigazdáknak arra már nem volt erejük, ráadásul az ásott kút kiapadt, vezetékes vízzel locsolni meg elég drága lett volna, ha egyáltalán megengedi az önkormányzat. Satnya volt a hagyma is, kornyadt a sárgarépa meg a petrezselyem.

Lejjebb a birsalmafa az idén végre tele volt gyümölccsel, de alig dió nagyságúak voltak az almák, ebből nagy termést nem lehetett várni. A szilvafa jó, ha egy tucat gyümölcsöt kínlódott ki magából, azok is aprók, töppedtek voltak. Az almafa az idén teljesen meddő maradt, egyedül a téli körte hozott bő termést. A kerítés mentén a szőlő fürtjein borsónyi bogyók, ez sem ígért semmi jót.

Most november van, ülök a 20 fokos lakásban – na jó, majdnem 21, a 20 tényleg kevés volna –, és azon gondolkodom, hogy mintha mértéket vesztett volna a világ. Pedig olyan remekül berendezettnek látszott. Erre olyan szárazságot hozott a nyár, amilyenről addig alig hallottunk. Az még hagyján, hogy még ősszel is térdig ér a Velencei-tó, és a Balaton is csak most kezdi összeszedni magát, de egy ideig még az is kétséges volt, hogy az ország képes lesz-e megtermelni a hazai lakosság élelmét, holott jó években húszmillió számára is elegendő terem. Most meg ez az energiaválság, aminek egyáltalán nem látszik a vége. Jó, letekerem a fűtést, lekapcsolom a villanyt, de ezzel aligha oldódik meg a krízis.

De hát mi történt? Mi erre az egészre a magyarázat? Talán az, hogy nem is volt olyan jól berendezve a mi világunk. Horatius egyik szatírájában van egy egykor sokat idézett, mára kissé elfeledett gondolat: „Est modus in rebus, sunt certi denique fines”, vagyis megvan mindennek a módja, van határa a dolgoknak, amelyen túl nem jöhet létre a rend. Úgy tűnik, mintha a modern világ, legalábbis a nyugatinak mondott része, amelyhez mi is tartozunk, ezeknek a horatiusi határoknak a tiszteletben tartásáról feledkezett volna meg. A szárazsággal, a felbolydulással talán erről ad hírt nekünk a sors.

Ha megiszom egy pohár bort – mostanában a rozé esik legjobban –, kellemes íz, megszépülő pillanat. Ha két pohárral, szalonspicc. Fél liter: könnyű mámor; egy egész liter: részegség. De ha meginnék egy ültő helyemben öt litert, belehalnék. Ugyanaz vagyok én, ugyanaz a bor, a mérték mégis élet és halál fölött dönt.

Persze tudom én, hogy a fene megette azt az életet, amely soha nem enged kirúgni a hámból, amely mindent szigorú határok közé szorít. Erre a fölvetésre talán az a helyes válasz, hogy a hámból kirúgásnak is „modusa”, mértéke van. Azt is lehet, föltéve, hogy abban sem esik túlzásba az ember. Másféle mértékvesztést látni a világban, mint a szabályok alkalmankénti lazítása. A mi nyugati kultúránk szemlátomást rákapott arra, hogy a lehető legtöbbet vegye ki a világból, miközben a lehető legkevesebbet ad vissza belőle.

Régen amikor nagy baj ért egy népet, gyakran mondták: ez Isten büntetése. Nem hiszem, hogy ez igaz mondás lenne, sőt biztos vagyok benne, hogy nem az. Isten soha nem büntet, ahogy a jó tanár sem, hanem tanít. Isten vagy a sors, kinek-kinek hite szerint, most alighanem tanítja a világot. Kemény a lecke, nem kétséges, de hasznunkra válik, ha megtanuljuk, hogy a mértékletesség okkal tartozik a négy sarkalatos erény közé. Ülök a 20 fokra fűtött szobámban, és megpróbálok jó tanulója lenni a sorsnak, megpróbálok odafigyelni arra, hogy mértékkel éljek. Azért néha jól befűtök, 24 fok is lesz! Jólesne egyszer-egyszer pulóver nélkül.