Hogyan fordult a figyelme az evészavarok pszichológiája felé?
Saját élményem motivált erre. Az étkezés hangsúlyos eleme volt a családi életünknek, nálam a gyerekkori enyhe túlsúlyt serdülőkori anorexia követte. Ahogy a családtagjaim, úgy én sem tudtam megtalálni a mértéket, az arany középutat az evésben. Úgy gondoltam, ha majd lefogyok, elkezdek normálisan enni, de ez a legnagyobb tévhit, mert a megvonásból nem tudjuk megtanulni azt, hogy mennyi az elég.
Hogyan lehet megtalálni a mértéket?
Képessé kell válnunk önmaguk megnyugtatására mindenféle szer, eszköz nélkül. Nálam az anorexiát megint túlsúly követte, de van, aki ilyenkor másfajta függőségbe vagy szenvedélybetegségbe vált át. Én ekkor már felismertem, hogy nemcsak az evészavarok, hanem a testtömegtöbblet hátterében is lelki okok húzódnak, de sehonnan nem kaptam segítséget, ezért magam kezdtem el a témával foglalkozni.
Egyik könyvében arról ír, hogy vannak, akik nem a fizikai, hanem az úgynevezett érzelmi éhség miatt esznek.
Az érzelmi éhség azoknál alakul ki, akik úgy nőnek fel, hogy a szüleik folyamatosan érvénytelenítik az érzelmeiket. Az alapérzelmek velünk születnek, de sok családban nem tudnak mit kezdeni velük, mert – még a pozitív érzelmek is – feszültséget keltenek, zajjal járnak. Az örömöt, a boldogságot is le lehet tiltani, ha rendszeresen rárivallunk a gyerekre, hogy hagyja abba a hangoskodást. A túlsúllyal küzdő embereknél jellemzően, az érzelmi evőknél pedig mindig megtaláljuk, hogy a családjukban bizonyos érzelmeket, többnyire a dühöt, a szomorúságot, a félelmet nem fogadták el. Gyerekként nem fejezhették ki a félelmeiket, mert a szüleik a gyengeség jelének tartották, sem a dühüket, mert hisztinek minősítették, és megbüntették érte őket, sem a szomorúságukat, mert azt negatív visszacsatolásként élték meg.
Mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében?
Például az, hogy a szülő számára a boldog gyerek állandó képe igazolja vissza a saját jó szülőségét. De olyan gyerek nincs, aki soha nem dühös vagy szomorú. Az is tipikus érvénytelenítés, amikor a gyerek arról próbál beszélni, hogy fél valamitől, vagy úgy érzi, valaki nem szereti, és a szülő válasza erre az, hogy „rosszul érzed”.
Aki így nő fel, felnőttként hogyan birkózik meg az előtörő érzelmével?
Nem tud velük mit kezdeni, hiszen gyermekként nem tapasztalhatta meg őket, ahogy azt sem, hogy milyen az, amikor támaszt nyújt egy másik ember. Így ha felnőttként konfliktusba keveredik, és dühös lesz, nemcsak az érzéssel nem tud mit kezdeni, máshoz sem tud fordulni, hiszen gyerekként ilyenkor mindig negatív visszajelzést kapott, vagy figyelmen kívül hagyták. Ezért önmagát sem tanulta meg megnyugtatni, ami azt jelenti, hogy azt a belső feszültségszintet, amit egy érzelem okozhat, nem tudja magában csökkenteni anélkül, hogy inna, enne, gyógyszert venne be. Nem ismer jófajta önmegnyugtatási stratégiát, pedig fontos lenne, mert nem elég kiemelni a rosszul működő elemet – például az érzelmi evést –, tenni kell a helyére egy jól működőt.
Milyen önmegnyugtatási stratégiák léteznek?
Már önmagában az érzelmeink felismerése, megfogalmazása és elfogadása csökkenti a belső feszültséget. Segíthetnek a légzéstechnikák, és sokszor az is jó megoldás, ha olyan gondolatokat közvetítünk magunknak, amilyeneket egy, az érzéseink megélésében támogató ember mondana.
Mit tehet az, aki felismeri, hogy érintett?
Vannak olyan emberek, akiknél már maga a felismerés előrelépést hoz. Meg tudja vizsgálni, hogy milyen hatások érték, milyen érzelmi környezetben nevelkedett, és ez miként hat az életére. Az, hogy milyen lenne egy másfajta működés, már mélyebb munka, de vannak, akik ezt is el tudják végezni önmagukon, ha kapnak hozzá támpontokat. Akiknél már személyiségzavar, depresszió, súlyosabb szorongás is társul, azoknak pszichoterápiás segítség is szükséges. Az evészavaroknál – az anorexiánál, a bulimiánál és a falászavarnál – az egész személyiségszerkezet érintett: a megküzdési készségeket, a kommunikációt, a határok és a konfliktusok kezelését is befolyásolja. Ráadásul nemcsak az fontos kérdés, hogy a múltbéli hatások hogyan vannak jelen az én életemben, hanem az is, hogy én magam továbbadom-e őket a gyermekeimnek.
Aki érintett, képessé válhat még az érzések megélésére?
Igen, amikor végre megtapasztalja, hogy ezt megengedheti magának. Lehet, hogy ekkor még nem is tudja azonosítani az adott érzelmet, csak a benne lévő nagy feszültséget észleli. A hozzáértő segítő azonban meg tudja erősíteni az érzés megélésben, érvényességében. A zavarosnak tűnő érzelmek is kibogozhatók, és akkor már sokkal könnyebb velük együtt élni vagy változtatni azon a helyzeten, amelyben megjelentek. Az érzelmeink velünk született dolgok, nem kell kívülről belénk helyezni őket, csak segíteni, hogy azt, ami már eredetileg is bennünk van, megfelelő módon ki tudjuk fejezni.
