Egyre népszerűbb Magyarországon a skandináv irodalom, és nem csupán a sajátos hangulatú krimiknek nő folyamatosan az olvasótáboruk, a norvég, svéd, dán, izlandi vagy finn szépirodalmi műveket is mind többen felfedezzük. Hogy ezt megtehetjük, az a szinte az összes skandináv nyelvben ugyanolyan járatos Patat Bencének is köszönhető, aki számos északi író, így a Harcom sorozattal világhírt szerző Karl Ove Knausgård és az áradó mesélőkedvű Jón Kalman Stefánsson műveit ültette át magyarra.
Tizenöt-húsz éve a skandináv krimik szinte berobbantak a magyar könyvpiacra, ez volt a mézesmadzag?
Igen, hiszen ahogyan a világon mindenütt, a hazai közönség körében is pillanatok alatt hihetetlenül népszerűek lettek. Aztán a kiadók és valamennyire a fordítók is szép lassan felfedezték, hogy vannak más izgalmas északi szerzők akár a szépirodalom, akár az arrafelé nagyon magas fokon művelt tudományos ismeretterjesztés területén. Ezek az országok a „kisnyelvűségük” miatt eleve nagyon aktívak az irodalmuk népszerűsítésében. Ennek a fordítástámogatás az egyik fő pillére: minden északi országnak van ilyen programja, amely nemcsak arról szól, hogy minél több műfajból minél több nyelven készüljön fordítás, hanem hogy az íróik nagy számban eljussanak külföldi könyvfesztiválokra, könyves eseményekre. Magyarországon is jó pár északi szerző járt az utóbbi néhány évben, nemrég például az emberről és természetről szóló, nagyívű regényeivel berobbanó Maja Lundével beszélgettem a Margó irodalmi fesztiválon.
Mi tetszik nekünk ennyire a skandinávokban?
Nehéz erre egzakt választ adni. Biztos az is benne van, hogy Skandinávia, amibe mi gyakran beleértjük Finnországot is, egyszerre van közel és távol: bár földrajzilag Európa része, az átlag magyar turistának részben a drágasága, részben az időjárása, a természeti adottságai miatt egzotikus úti cél. Az élethez való hozzáállásuk is más, mint a miénk, és ez természetesen megjelenik az irodalmukban.
Mire gondol?
A skandinávok egyszerűen, nyíltan és őszintén beszélnek mindenről, nem próbálják másnak mutatni magukat vagy a meglehetősen homogén társadalmaikat, mint amilyenek. Gondoljunk csak a Magyarországon a hetvenes években megjelenő svéd gyerekversekre, a nálunk is jól ismert, tabudöntő skandináv gyerek és ifjúsági könyvekre, a szépirodalmi művekre vagy akár a krimikre. Utóbbiakban kevésbé vagyok otthon, viszonylag kevés ilyet fordítottam, és magánemberként sem ez a kedvenc műfajom, ám annyi biztosan megállapítható, hogy az északi vidék nyomozója jellemzően nem szuperhős, hanem teljesen hétköznapi ember, tele magánéleti problémákkal. Ezért könnyű vele szimpatizálni –magunkat látjuk benne.
Önt is a skandináv gyerekversek csábították el annak idején?
Nem, sőt sokáig egyáltalán nem készültem műfordítónak. Annyi előzménye azért volt a dolognak, hogy már gyerekként ragadtak rám a nyelvek, és amikor a családdal ide-oda nyaralni mentünk, én leveleztem a szállodákkal, majd helyben tolmácsoltam. Már akkor különösen élveztem, és felnőttként is nagyon tetszett– amikor hivatásos tolmácsként és idegenvezetőként dolgoztam –, hogy közvetíteni tudok az emberek és kultúrák között. Ennek ellenére a gimnáziumban matekfakultációra jártam, és sokáig külkereskedelmi pályában gondolkodtam. A felvételi tájékoztatót lapozgatva láttam meg véletlenül – már ha egyáltalán léteznek véletlenek – a skandinavisztika szakot, és egy hirtelen döntés alapján azt jelöltem meg első helyen. Addig a percig semmi közöm nem volt a skandinávokhoz, csak Finnországban jártam egyszer korábban, aminek a hatására kedvtelésből foglalkoztam kicsit a finn nyelvvel.
Most hány nyelven beszél?
A némettel kezdtem, aztán jött az angol, később a francia és az olasz. A skandináv nyelvek közül mindet értem, norvégul beszélek a legjobban, és mivel az elég közel áll a dánhoz és a svédhez – hasonlóan, mint a csehhez a szlovák vagy a szlovénhoz a horvát –, azokat is jól értem. Izlandiul is tudok. Ezt a nyelvet úgy kell elképzelni, mint a norvég nyolcszáz évvel ezelőtti változatát – mintha a mi esetünkben az ómagyar lenne. Igyekeznek védeni a külső hatásoktól: még az olyan szavakra is, mint az influenszer, próbálnak saját kifejezést alkotni. Az izlandi közeli rokonát, a feröerit pedig pár tízezer ember beszéli csak a földön, ezt leginkább passzívan használom. Ezenkívül a norvéghoz hasonló szinten tudok finnül, és elég jól beszélek észtül is.
Skandinavisztika –finn diplomásként már tudatosan fordult a műfordítás felé?
Egyáltalán nem, mondhatni ez is véletlen volt. Az egyetem alatt sok időt töltöttem Norvégiában, többek közt Tromsøben. Itt láttam először egy Árni Ibsen nevű izlandi szerző színdarabját norvégra fordítva – semmi köze a híres norvég drámaíróhoz –, ami annyira újszerű volt, és annyira eltért minden korábbi színházi élményemtől, hogy úgy döntöttem, lefordítom, mert muszáj a magyar közönséghez is eljuttatni. Ismerősökön keresztül elkezdtem házalni vele, végül majd négy évvel később, 2001-ben mutatta be a kaposvári Csiky Gergely Színház Mennyország – skizofrén komédia címmel. A premierre eljött a szerző is, és a kezembe nyomott egy gyerekkönyvet, amely akkoriban nagyon menő volt Izlandon, hátha kedvem van kezdeni vele valamit. Innentől pedig nem volt megállás, ráéreztem a fordítás ízére, egyre gyakrabban kerestek meg kiadók, és én is elkezdtem figyelni rá, mi történik az északi könyvpiacokon.
Ma már az is előfordul, hogy ön tesz javaslatot a hazai kiadóknak, mivel lenne érdemes próbálkozniuk?
Igen. Vannak, akik bíznak bennem, vagy azért, mert már ismerik a nevemet, vagy azért, mert a magyar kiadókban viszonylag kevesen tudnak mondjuk norvégul, izlandiul vagy más kisebb nyelveken, ezért valamennyire rá is vannak utalva a műfordítóra, az ő ízlésére, ismereteire, tippjeire. Még akkor is, ha az utóbbi időben egyre gyakoribb, hogy a fordítástámogatással foglalkozó külföldi szervezetek legalább egy szövegrészletet, összefoglalót közzétesznek angolul az általuk ajánlott művekből. De mivel ők is a saját szempontjaik alapján válogatnak – mennyire tartják érdekesnek, eladhatónak az adott könyvet –, nem árt, ha valaki a célpiac jóval szélesebb szeletét átlátja.
Rengeteg új könyv jelenik meg itthon évente, köztük sok a fordított irodalom. Mekkora ebben a skandinávok aránya?
Évente legalább hatvan-hetven új cím jön ki, és ma már működik két rájuk szakosodott kiadó is. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindegyik könyvnek sikere is lesz az olvasók körében. De van egy-két „sztárszerző”, akinek már a sokadik munkája jelenik meg itthon, és elég masszív a rajongótábora – ez öt-tízezer embert jelenthet.
Kik ők?
Ha a krimit kivesszük, mert abban a műfajban vannak jó páran, élükön a norvég Jo Nesbøvel, akkor például – hogy magam felé hajoljon a kezem – a Harcom sorozat szerzője, a szintén norvég Karl Ove Knausgård vagy az izlandi Jón Kalman Stefánsson. Mindketten többször jártak már nálunk.
A Harcomat a harmadik kötet óta fordította, Stefánssont a kezdetektől. Két nagyon különböző stílusú szerzőről van szó, Knausgård egyszerű, szikár mondatokkal a hétköznapokról beszél, az izlandi író pedig éppen a mindennapi történéseket duzzasztja már-már a giccs határán táncoló költőiséggé. Melyikkel volt nehezebb dolgoznia?
A műfordításban szerintem nincs olyan, hogy nehezebb vagy könnyebb. Éppen azt élvezem a legjobban ebben a munkában, hogy nagyon változatos, témájában, stílusában és műfajában is. Ha mindenképp választanom kellene, azt mondanám, gyerekkönyvet néha könnyebb fordítani, de nehezítő tényező, hogy például a vicces szójátékokat úgy kell kitalálnom, hogy élvezhetők legyenek magyarul. A műfordításnak amúgy is ez a lényege: a szövegnek pontosan azt a hatást kell keltenie, pontosan ugyanolyan érzelmeket előhívnia, mint ha eredetiben olvasnánk a művet. A fordítónak ezért egyszerre nagy a felelőssége és a szabadsága is; szentségtörésnek hangzik, de ha egy szó, kifejezés a történet szempontjából jelentéktelennek tűnik, és a mindenáron való beerőltetése megtörné a szöveg ívét, hangulatát, megkockáztatom, hogy el lehet hagyni. A nyelv-, terep vagy kultúra függő jelenségek fordítása hasonlóan külön figyelmet igényel: vissza kell adni a tartalmukat, de úgy, hogy feleslegesen ne akasszuk meg a szöveget a senki által nem szeretett és el nem olvasott lábjegyzethalmokkal.
Ilyenkor kitől tud segítséget kérni? Stefánssonnál, ahogy elég sok északi szerzőnél, például rengeteg a halászati szakkifejezés, és nem is biztos, hogy a teljesen más életmódunk miatt mindnek van magyar megfelelője.
Ennyi idő alatt kialakult a kapcsolatrendszerem, könyvtárosok, fordítókollégák, ismerősök, barátok. Ha nagyon szorul a hurok, de ez tényleg csak a legvégső megoldás, az írók kilencvenkilenc százalékával is kapcsolatba lehet lépni; Knausgård-ral mondjuk pont nem, ő tényleg nagyon elfoglalt, sokat ír, ráadásul hét gyereke van. És persze igyekszem minél több időt az északi országokban tölteni. A fordítástámogató szervezetek is tartanak találkozókat, szemináriumokat, ahol meg lehet vitatni dolgokat. Ily módon már többször jártam Izlandon, Észtországban, Finnországban, Norvégiában. Ezek az összejövetelek nemcsak azért jók, mert a világ minden részéről érkező kollégákkal, sőt magukkal az írókkal is találkozni lehet, hanem mert gyakran részt vesznek rajtuk a helyi kiadók emberei is, akik felhívják a figyelmünket új megjelenésekre.
Visszafelé még nem próbálkozott a fordítással?
Nem. És nem is érzem úgy, hogy az én dolgom. Hiába tudok akármilyen jól egy másik nyelven, az mégsem az anyanyelvem. Teljesen más például Eszterhás Péter esete, aki 1956 után, tizenhat éves korában ment ki Dániába, azóta ott él, és ma ő a magyar irodalom legfőbb fordítója az országban, Kosztolányi Dezsőtől Esterházy Péteren át Nádas Péterig sok szerző művét átültette dánra. És őszintén bevallom, hogy időm sem lenne ilyesmire. Lassan olyan a naptáram, mint egy operaénekesé: a következő két-három évre már van vagy huszonöt felkérésem, és a lista folyamatosan bővül. Mindegyik izgalmas feladatnak tűnik, de annak különösen örülök, hogy az említett 1975-ös, Ami a szívedet nyomja című svéd gyerekvers antológia után most én válogathatom ki és fordíthatom le egy hasonló, összskandináv gyűjtemény darabjait.
