A Horthy-rendszer kaotikus kezdeti éveiben különösen aktívak voltak a nyílt és titkos radikális jobboldali csoportosulások, amelyek összefonódtak a kormányzattal, de a megdöntésére is terveket szőttek. Kántás Balázzsal, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosával beszélgettünk a hóbortos államcsínytervekről, terrormerényletekről, a politikai elit legmagasabb rangú tagjait is magába foglaló nacionalista „ellen-szabadkőművességről”, illetve a magyar és az európai szélsőjobb kapcsolatairól.

Mik voltak az 1920-as években szervezkedő radikális jobboldali társaságok célkitűzései, miben változtattak volna a kormányzat politikáján?

A húszas évek magyar radikális jobboldali titkos szervezeteit elsősorban az elvesztett világháború, a tanácsköztársaság és Trianon tragédiája szülte. Elsődleges céljuk az ország területi integritásának helyreállítása volt, gyakorlatilag bármi áron. A szélsőségeknek főként a nagy történelmi traumák időszakai kedveznek, így volt ez a Horthy-korszak első éveiben is. 1921 után, a bethleni konszolidáció időszaka alatt nyilván számos okból nem volt reális lehetőség az elcsatolt területek katonai erővel való visszafoglalása – a hadvezetés 1920–1921-ben egyébként még dolgozott ki hadműveleti terveket elsősorban a Felvidék visszafoglalására –, ezt viszont nem mindenki akarta elfogadni. Számos elkeseredett ember úgy érezte, hogy Bethlen István, aki felelős államférfiként igyekezett reális kompromisszumokat kötni, és óvatos revíziós politikát folytatott, elárulta az irredenta eszmét. Úgy hiszem, ezek az emberek elsődlegesen Trianon katonai megoldásában hittek, de nem volt, nem lehetett mögöttük erre képes katonai erő.

Ébredő magyarok egyesülete, magyar országos véderő egylet, kettőskereszt vérszövetség – miben különbözött e befolyásos szervezetek profilja, mekkora volt köztük a személyi átfedés?

Az ÉME és a MOVE nyíltan működő, bár erősen félkatonai jellegű egyesület volt, sok világháborús veterán taggal. A MOVE kifejezetten katonatiszti érdekvédelmi szervezetnek indult. A húszas években mindkettő szoros kapcsolatban állt a haderővel, gyakorlatilag annak Freikorps-jellegű, félhivatalos, irreguláris kiegészítő alakulatait adták, persze nem mindenféle összeütközés nélkül a kormányzattal. A KKVSZ esetében a helyzet bonyolultabb, mert kifelé teljesen titkos volt, és eleve a hadvezetés hozta létre 1919 ben különféle irreguláris katonai alakulatok állami irányítás alá vonására mint titkosszolgálati jellegű irreguláris katonai szervet. Ez volt a fegyverkezési korlátozások alatt álló haderő titkos, tartalékos jellegű kiegészítő alakulata. A személyi átfedés igen nagy volt mind a tagok, mind a vezetők között, és némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, ugyanaz a katonatiszti kör – például Gömbös Gyula későbbi miniszterelnök, Héjjas Iván tartalékos főhadnagy, Prónay Pál alezredes, Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy, Siménfalvy Tihamér ezredes – állt mindhárom formáció hátterében. Jelentős harcértékkel e szervezetek persze nem rendelkeztek, inkább belső politikai rendészeti, hírszerzési-kémelhárítási, illetve diverziós, különleges műveleti célokra tudta őket felhasználni a hadvezetés.

Számos elkeseredett ember úgy érezte, hogy Bethlen István elárulta az irredenta eszmét

Fontos társaság volt az etelközi szövetség is, amit ön afféle nacionalista ellenszabadkőművességként ír le.

Az Etelközi Szövetség külsőségeiben emlékeztetett a szabadkőművességre – kvázivallásos, ezoterikus
beavatási szertartás, titokzatosság, ezoterikus rituálék, valláspótlékjelleg –, de utóbbi spekulatív, azaz elsősorban gondolkodó, nem politizáló értelmiségi mozgalom, az Etelközi Szövetség viszont nagyon
is pragmatikus, gyakorlati célokat kitűző politikai szervezet volt. Mivel a tagjai többnyire eleve funkciót
viselő, befolyásos politikusok, katonatisztek, állami hivatalnokok-főhivatalnokok voltak, inkább tekinthető ez a magyar kormányzati és katonai elit informális érdekegyeztető fórumának, mintsem valamiféle
árnyékkormánynak vagy háttérhatalomnak. Jelentőségét, befolyását ezért nem érdemes túlmisztifikálni, mert inkább bizonyos szintű befolyással rendelkező emberek lehettek a társaság tagjai, és nem maga a tagság juttatott valakit befolyáshoz. Természetesen azonban, mint minden ember alkotta szervezetben, itt is voltak, akik kapcsolataikat a személyes előrejutás céljára használták fel. Zadravecz István tábori püspök, az egyik alapító korholja is ezért a tagokat emlékirataiban. Gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál miniszterelnökök, illetve gróf Bánffy Miklós külügyminiszter maguk is tagjai voltak a szervezetnek, csakúgy mint Gömbös Gyula, Héjjas Iván, Prónay Pál vagy Siménfalvy Tihamér. Az Etelközi Szövetségben együtt volt jelen a konzervatív és a radikális jobboldal, a területi revízió eszméje mindenkit összekötött, de nyilván voltak belső ellentétek is. Az 1923-1924 körüli időszak, Gömbös és köre ellenzékbe kerülése volt a fordulópont – ekkor az Etelközi Szövetség és egyéb titkos nacionalista szervezetek is háttérbe szorultak, de legalábbis kiegyeztek a Bethlen-kormánnyal. Mindamellett Gömbös 1929-től honvédelmi miniszter, 1932-től miniszterelnök lett, tehát a nagy gazdasági világválságnak is következtében végül a radikálisabb jobboldali irányzat került előtérbe a kormánypártban is.

A Horthy-korszak kezdeti, kaotikus éveiben atrocitások, merényletek sorát követték el a titkos társaságokhoz tartozó személyek. Mi volt ezen akciók taktikai célja?

Számos, főként antiszemita és kisantantellenes merényletet követtek el a húszas években, ezek közül meg kell említeni az 1922-es, szerencsére meghiúsult jászkarajenői merénylettervet, a szintén 1922-es, nyolc halálos áldozatot követelő erzsébetvárosi bombatámadást, illetve az 1923-as, három halálos áldozattal járó csongrádi bombamerényletet. Mindhárom esetet az Ébredő Magyarok Egyesületének Nemzetvédelmi Főosztálya, a haderő féltitkos irreguláris kiegészítő alakulatának tagjai követték el, és mindhárom mögött felsejlik Héjjas Iván tartalékos főhadnagy, különítményparancsnok, a magyar szélsőjobboldali milíciák egyik fő szervezőjének alakja. Az antiszemitizmust a tanácsköztársaság sztereotip rossz emlékei és a bűnbakképzés fűtötte, a puszta zsidógyűlöleten kívül pedig lehetett olyan célja a merényleteknek, hogy aláássák a konszolidációra törekvő Bethlen-kormány külkapcsolatait. Az erzsébetvárosi merénylet elkövetői például több antant- és kisantantállam követsége ellen is terveztek merényleteket. Itt hangsúlyozottan arról van szó, hogy korlátozott állami irányítás alatt álló, irreguláris katonai alakulatok tagjai az ellen az államrend ellen fordultak, amelynek védelme lett volna a feladatuk.

Prónay Pál, Héjjas Iván és Gömbös Gyula nevét említi, mint akik meghatározó szerepet játszhattak a titkos társaságok működésében. A húszas években milyen viszonyban álltak a politikai elittel, milyen eszközeik voltak az érdekérvényesítésre?

Az említett katonatiszt politikusok és a kormányzat viszonya ellentmondásos volt a húszas években.
Prónay Pált 1921-ben nyugállományba helyezték, és bár személyes kapcsolatai a politikai és katonai elittel nem szakadtak meg, a nagypolitikából kiszorult, és innentől kezdve különféle radikális jobboldali pártkezdemények és komolytalan puccstervek szervezőjeként találkozunk vele. Héjjas Iván ellenben radikalizmusa ellenére lojális volt a kormányzóhoz és a kormányhoz – akkor is, ha időnként az ő neve is összefüggésbe került kormányellenes szervezkedésekkel –, beilleszkedett a konszolidáció rendszerébe, és a politikai elit másod-harmadvonalbeli tagjává vált, előbb parlamenti képviselő, majd minisztériumi főtisztviselő lett, és később irreguláris katonai parancsnokként, különleges műveleti szakemberként többször is visszatért a haderő szolgálatába. Gömbös Gyuláról tudjuk, hogy rövid időre a Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt, ismertebb nevén Fajvédő Párt elnökeként ellenzékbe kényszerült ugyan, pár év után visszatért a kormánypártba, és államtitkár, miniszter, majd miniszterelnök lett. Bár elégedetlenkedtek, és Bethlennél jóval radikálisabb elveket vallottak, e katonatiszt politikusoknak végig bejárásuk volt a legmagasabb körökbe, elsősorban az ellenforradalomban betöltött szerepük miatt, például gróf Csáky Károly honvédelmi miniszterhez és a szintén katonatiszt államfőhöz, Horthy Miklóshoz is. Érdekérvényesítő képességüket nehéz megbecsülni, mivel főként informális csatornákon át használták, amiről nem maradt fenn sok forrás, de gyanúm szerint el tudták érni például, hogy egyes súlyos bűncselekményeket elkövető alárendeltjeik ne kapjanak szigorú büntetéseket. Szóval korlátozott politikai érdekérvényesítő képességgel mindenképp rendelkeztek.

A radikálisok betagozódása a politikai elitbe. Héjjas Iván, Endre László,
Gömbös Gyula és Borbély-Maczky Emil vitézzé avatása 1929-ben

Csocsó bácsi-féle összeesküvés, „magyar sörpuccs”, a Kovács testvérek államcsínyterve – volt bármelyik szervezkedésnek érdemi esélye a sikerre?

Nagyon röviden azt tudom felelni, hogy 1921–1922-re a Horthy–Bethlen-kormányzat megszilárdult, az állami szervek lojálisak voltak az államfőhöz és a kormányfőhöz, hazánk nemzetközi mozgástere mind gazdasági, mind politikai, mind katonai téren igen korlátozott volt, az ország útját angol és francia érdekek határozták meg, tehát az e szervezkedések mögötti elképzeléseknek semmi realitásuk nem volt, és sem számottevő fegyveres erő, sem társadalmi támogatás nem állt mögöttük. Voltak ugyanis emberek és a ködös elképzeléseik, és volt a kőkemény politikai realitás. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk az ügyek forrásait, kiderül, hogy általában pár tucat ember, jellemzően volt vagy aktív állományú katonák meglehetősen elkeseredett, a tervezgetésben kimerülő, nemegyszer kocsmából kiinduló szervezkedéseiről beszélünk, melyeket talán az őket leleplező politikai rendőrség is erősen túlbecsült, vagy a saját szerepe hangsúlyozása érdekében eltúlzott. A személyes kapcsolataik mellett talán a fennálló államrendre való minimális veszélyességük is hozzájárult ahhoz, hogy az ilyen összeesküvések szereplői jellemzően nem kaptak szigorú büntetéseket.

A húszas évek elején a magyar hadvezetés és kormányzat szoros kapcsolatban állt a németországi, elsősorban bajor radikális jobboldali katonai körökkel

Tudható, hogy Ulain Ferenc nemzetgyűlési képviselő és társai kapcsolatban álltak a Bajorországban puccsra készülő nemzetiszocialistákkal. Milyen kapcsolat volt a magyar és az Európa más országaiban szervezkedő szélsőjobb között?

1919-től 1921-ig vagy 1922-ig a magyar hadvezetés és kormányzat szoros kapcsolatban állt a németországi, elsősorban bajor radikális jobboldali katonai körökkel, illetve az osztrák Heimwehr milicistamozgalommal. Erich Ludendorff német tábornok terve egy Fehér Internacionálé nevű, az első világháború vesztes államait tömörítő, a Párizs környéki békék revízióját célul kitűző katonai szövetség létrehozása lett volna. Ebben az időben élénk tárgyalások folytak a magyar, a bajor és az osztrák politikai szereplők között, azonban mind Németországban, mind Ausztriában csupán tartományi szintű politikai hatalomhoz voltak képesek jutni a revizionista erők. Még a fehér, azaz cárista oroszok is bekapcsolódtak a tárgyalásokba, a nagy földrajzi távolság miatt azonban az ő szerepvállalásuk irreális volt. A Kapp-puccs, majd a müncheni sörpuccs bukása után világossá vált, hogy egy ilyen katonai szövetség létrehozása nem reális. Ulain Ferenc és köre, a háttérben valószínűleg maga Gömbös Gyula 1923-ban még álmodoztak arról, hogy a német nemzetiszocialisták segítségével, a müncheni sörpuccs sikeréhez kötve Magyarországon átveszik a hatalmat, de ez akkor és ott lehetetlenség volt. Alig tíz évvel később viszont Gömbös Gyula lett Magyarország miniszterelnöke, Adolf Hitler pedig Németország kancellárja. Ami a húszas években puccs révén nem sikerülhetett nekik, azt később elérték alkotmányos úton.

Az első világháború után létrejövő paramilitáris szervezeteket meddig tűrte meg a kormányzat, milyen módszerekkel érte el, hogy befejezzék működésüket – ha egyáltalán befejezték?

E szervezetekre a haderő féltitkos kiegészítő alakulataiként tekintettek, és egyrészt a belső rend megszilárdításában, másrészt távlatilag az elcsatolt területek visszaszerzésében szánt nekik szerepet a kormány. A viszony komplex és ellentmondásos volt, hiszen az állam csak korlátozottan tudta irányítani az olykor ellene forduló szervezeteket, és mondhatjuk, szembekerült a saját mélyállamával. 1922–1923-ig tartott a milíciák, különítmények garázdálkodásának kora, amikor is egy formálisan a Belügyminisztériu irányítása alá tartozó, Nemzeti Munkavédelmi Hivatal, Nemzeti Munkavédelmi Szervezet nevű szervbe integrálták az irreguláris katonai alakulatokat. Ez az elsősorban a sztrájkok és a munkásmozgalmi szervezkedések letörésére, illetve üzembiztonsági feladatok ellátására szolgáló, önkéntes félkatonai szervezet – kissé anakronisztikusan mondhatnánk: fehér munkásőrség – inkább rendőri, mint katonai alakulatnak volt tekinthető. A milíciák jóval szorosabb kormányzati kontroll alatt, de tovább működhettek. A munkavédelmi szervezet egyszerre volt sztrájktörő segédrendőri és rejtett, tartalékos jellegű katonai alakulat. Jelentős harcértékkel nyilván nem bírt, kézifegyverrel felszerelt tagjai legfeljebb belső karhatalmi, esetleg hírszerző-kémelhárító, mai szóval titkosszolgálati feladatok ellátására voltak alkalmasak, ám több tízezer, a mindennapokban polgári foglalkozást űző, de lőfegyvert birtokló és katonai kiképzésben részesült tagja révén jelentősen hozzájárult a trianoni békeszerződés által előírt katonai korlátozások kijátszásához, továbbá az egykor százezer fő feletti, 1921 után maximum harmincötezer főre apasztott haderő státuszát elvesztő katonáinak pacifikálásához is. Ebben a felemás, önkéntes rendőri, tartalékos karhatalmi katonai állományban sok katonaviselt ember, első világháborús és ellenforradalmár veterán továbbra is hasznosnak, a magyar állam szolgálatában álló személynek érezhette magát. A húszas évek irreguláris katonai alakulatai, a radikális jobboldali milicistamozgalom e szervezet keretei között „megszelídített” formában éltek tovább, szolgálataikat pedig a kormányzat többször is igénybe vette a két világháború között. Magam főleg a húszas évek időszakát kutattam, de e témában kiemelném Pócs Nándor történészkollégám Varjúsereg – Kováts Tivadar és a magyar fajvédelem láthatatlan útjai című könyvét, mely kiválóan áttekinti a magyar katonai-félkatonai radikális jobboldal és a kormányzat viszonyának történetét egészen 1945-ig.

Ulain Ferenc nemzetgyűlési képviselő, dr. Szemere Béla kórházi főorvos és az Amerikában komoly karriert befutó Bobula Titusz építész az 1923-as bajor sörpuccsal egyidőben hajtottak volna végre államcsínyt. A Sörház utcai Csocsó bácsi kocsmában Apor Vilmos, az ÉME félkatonai szárnyának vezetője szervezkedett társaival a kormány megdöntésére. A Kovács testvérek, volt detektívek, a KKVSZ tagjai katonai diktatúra bevezetését tervezték. Apor és Kovácsék ellen eljárást indítottak, előbbit felmentették, utóbbiak nem kaptak
érdemi büntetést

Kép: Gömbös Gyula

A frankhamisítási botrányban milyen szerepet játszottak a titkos társaságok tagjai?

1925-ban vége volt a titkos társaságok fénykorának, ekkor már a bethleni konszolidációnak köszönhetően a kalandorjellegű politikai akcióktól tartózkodni igyekezett a kormányzat, és az ilyen szervezetek háttérbe szorultak. A frankügy kulcsfigurái, Windisch-Graetz Lajos herceg, volt miniszter, Jankovich Arisztid ezredes, gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter, Nádosy Imre országos főkapitány vagy Zadravecz István tábori püspök tagjai voltak titkos társaságoknak, főleg az Etelközi Szövetségnek, de nyilván nem csak ez motiválta erősen franciaellenes érzelmeiket és céljaikat. Hogy a magyar kormányzati körök milyen szinten voltak érintettek az ügyben, arról megoszlanak a vélemények – Teleki Pál például valószínűleg támogatta a hamis frankok forgalomba hozatalát, Bethlen István miniszterelnök nem –; feltételezhető, hogy a legmagasabb helyen tudtak a szándékról, ám nem helyeselték. A frankhamisítás valószínűleg bizonyos politikusok, állami tisztviselők és katonatisztek olyan, a legfelsőbb kormányzati szinten jóvá nem hagyott akciója volt, amelyre franciaellenes különleges katonai műveletként tekintettek, azonban az amatőr kivitelezés miatt sokkal több kárt okozott, mint hasznot. Kétségtelenül az említett „titkos társaságos” politikai körből indult ki, ám úgy vélem, a jelentőségét nem érdemes túlbecsülni – a romantikus irredentizmus egyik utolsó fellángolása volt, mely szembement a politikai realitásokkal.