Czér Fanni éppen száz évvel híres dédapja, Csáth Géza után született, művészcsaládba: szinte minden felmenője alkotói hivatást választott. A fiatal grafikus sok hasonlóságot érez a saját és a felmenője művészete között, s pontosan látja, hogyan és miért torzult el az író személyisége, illetve hogyan lehet megküzdeni a generációkon áthagyományozott lelki terhekkel.

A neves író, zenekritikus, orvos és pszichiáter dédunokájaként mi vezette Önt a grafikusi pályára?
Mondhatni, az anyatejjel szívtam magamba az alkotói életet. Édesanyám keramikus, népi iparművész volt, édesapám építésznek tanult, autodidakta módon művelte magát szobrásszá. Anyai nagymamám, Csáth Olga zongoraművésznek készült, de nehezen bírta a fellépések előtti stresszt, így végül zenetanár lett belőle, a férje, Székely Endre pedig zeneszerző volt. A szüleim azt mesélték, hogy a képzőművészeti érzékenységem már óvodáskoromban megmutatkozott. Az alkotói hivatás felé édesapám terelgetett igen határozottan: emlékszem, az ízlésemet és az ítélőképességemet formálandó, szisztematikusan átolvastuk az otthonunkban lévő művészeti albumokat, és minden hétvégén múzeumokat látogattunk. Meghatározó alapokat kaptam tőle.

Nem is volt Önben késztetés, hogy másfelé induljon, mint amerre az apja terelte?
Apát annak idején visszatartották a művészeti pályától, érthető, hogy nekem minden lehetőséget meg akart adni. Sokszor kimerítő volt ez a „felkészülés”, de jó volt vele időt tölteni. Amellett, hogy apukám munkamániáját és maximalizmusát is sikerült örökölnöm, nagy szerepe volt abban is, hogy elhiggyem magamról: van helyem az alkotói pályán. A szüleim arra tanítottak, hogy bár a művészvilágban mi csupán apró porszemek vagyunk, a legnagyobb mesterekhez kell mérnünk magunkat. Mindig láttam magam előtt az irányt, rajzot tanultam, részt vettem a zebegényi alkotótáborban, és elvégeztem egy képgrafikusi képzést is. Mégsem gondoltam volna, hogy felvesznek a képzőművészeti egyetemre.

„Az illusztrálás számomra igazi jutalomjáték – mondja Czér Fanni, aki többek között Lovas Ildikó Amikor Isten hasba rúg című, Csáth Géza életéről szóló regényének képi megjelenítéséért is felel. – Nagyon hálás vagyok ezért a megbízásért, egy újabb aspektusból ismerhettem meg a dédapámat. A szöveg érdekes, misztikus jellege néhol ugyan nehezebbé teszi az értelmezést, Ildikó fantasztikusan megragadta a szereplők érzelmi világát, ami pedig könnyíti a ráhangolódást”

Édesanyjáról kevesebb szó esett.
Anya más formában a támaszom mind a mai napig. Őt sosem az eltökélt tanítási vágy jellemezte, de kultúra- és stílusérzéke nagy hatással volt rám. Sajnos a pályája szomorúbban alakult, mint édesapámé, vállalkozóként ugyanis nem tudott megélni a szakmájából. Egy idő után el is engedte az alkotást, és egyre több időt töltött velem – tizennégy éves koromban ugyanis kialakult egy pszichés autoimmun betegségem, amely ma is meghatározza a mindennapjaimat. A gyakorlati élet stresszhelyzetei és a mellettem való asszisztálás során, azt hiszem, kissé felmorzsolódott az önkifejezési vágya.

Mennyire játszott közre az említett stresszhelyzetekben az, hogy egy házban éltek a nehéz sorsú nagymamával?
Aki egy kicsit ismerős a Csáth Géza-életműben, biztosan tudja, hogy Olga egyéves korában maradt egyedül, miután édesapja végzett édesanyjával, majd magával is. Habár a nagymamám egész életében újra meg újra elolvasta apja írásait, rendkívül ambivalens módon viszonyult hozzá: végtelenül önző embernek tartotta, aki paranoiájával az őrületbe kergette a levelezésekből kedves, szeretetteljes asszonyként megismert édesanyját, Jónás Olgát. Ettől függetlenül fájlalta, hogy a nagyapai Brenner-házban Csáth írásait alulértékelték, életének végkifejletét pedig mélységes szégyenként élték meg. A nagymamám bipoláris zavarral küszködött, messze nem volt tyúkanyótípus, ami édesanyám számára fájdalmas tapasztalat volt, ezért pontosan őellenében határozta meg magát. Furcsa, mivel ezzel együtt szinte szimbiózisban éltek egész életükben, nem egy lakásban, de egy társasház falai között.

Unokaként hogyan élte meg ezt a helyzetet?
A mostani fejemmel visszapörgetném az időt: szomorú vagyok amiatt, hogy nem tudtam többet tenni a kettőnk kapcsolatáért. Azt hiszem, az én rapszodikusabb lelkivilágom is hozzájárult a konfliktusainkhoz, bár való igaz, sosem jóságos nagymamaként jelent meg előttem. Emlékszem, mindig rám szólt, miért nem bírok nyugodtan elülni a fenekemen, ha ő épp tévét nézett, és pikírt megjegyzésekből sem volt hiány. A kettőnk közötti súrlódásokat anyukám sem tudta csillapítani, de szerencsére azért volt néhány mély, tartalmas beszélgetésünk is. Sajnálom, hogy én már nem azt a különlegesen karakteres nőt ismerhettem, aki az elbeszélésekből kirajzolódott előttem.

Az illusztráció Stummer Krisztián Egy esténk otthon című önéletrajzi ihletésű novellájához készült, amely a családi dinamika két pólusra szakadását mutatja be. (Tus, akvarell, papír és elektrografika)

Mit takar ez a karakteresség?
Olgához az árvaházi évek után egyetlen rokon, az apja öccse, Dezső viszonyult emberien, de mivel ő sem fogadta örökbe, nagyon hamar önállósodnia kellett. Számkivetett életet élt, egyedül kezdte felderíteni Budapestet, mindig a saját feje után ment, önállóan hozta meg a döntéseit. Öntörvényűsége felnőttkorában is megmaradt, ez abban is megmutatkozott, hogy ő volt az első a családban, aki megtanult vezetni. Rengeteget járt külföldre, még ha anyagi körülményei nehezen tették is lehetővé. Hosszú életet élt, sosem feledkezett meg azokról az időtöltésekről, amelyekkel építhette magát, naponta eljárt úszni például. Nagyapám is karakteres személyiség volt, de sokkal simulékonyabb alkat, rendre aláment a felesége hóbortjainak. Betegsége és korai halála tönkretette a nagymamát, az ő állapota is sokat romlott, szinte a hagyatékrendezésbe menekült.

Említett néhány mély, tartalmas beszélgetést, amit a nagyanyjával folytatott. Ezekből ismerte meg a dédapját is?
Pontosan nem is emlékszem, mikor és hogyan említették először a nevét. Talán kiskamasz koromban történt. Otthon, a nagymama előtt nem igazán beszélgettünk Csáth Gézáról, hiszen az ő élettörténete nem adott alapot a családi anekdotázáshoz. Én is csak később fedeztem fel a zsenialitását.

Először a diplomamunkájában jelent meg a dédapja személye, méghozzá ihletforrásként. Az alkotást hívta segítségül, hogy megismerje a felmenőjét?
Ekkorra érett meg bennem a vágy, hogy megismerjem őt. Korábban vigyáztam, nehogy vitát provokáljak vagy ellenérzést váltsak ki Csáth említésével. Nem célom a térítés, mivel sokaktól – akik nem tudják komplexen vizsgálni az emberi gyarlóság mögötti személyt – nagyon kellemetlen reakciókat kaptam. Az említett betegségem miatt az érettségi előtt esti képzésre jártam, ahol elárultam, kinek vagyok a leszármazottja, de a „drogos”, „szexfüggő” jelzőkön kívül nem hangzott el meglátás a dédapám személyével kapcsolatban. A diplomamunkám témáját apukám javasolta, ő valójában már egy korábbi képzésemnél is utalt erre a lehetőségre, de akkor még nem éreztem át a jelentőségét. Az egyetemen viszont sorra elolvastam a novellákat, és beütött a katarzis: úgy érzem, a Csáth-írások által inspirált hét kép készítése közben sikerült felfedeznem, összemozaikoznom magamban a dédapámat.

In memoriam Csáth Géza VII. Czér Fanni diplomamunkájának ráadás darabja, amely a Fekete csönd című Csáth-novellához készült. (Alu, hidegtű)

Mivé, vagy inkább kivé álltak össze ezek a mozaikdarabkák?
Csáth nagyon érzékenyen figyelte meg az embereket. A paranoiája miatt a drogfogyasztásba menekült, eltorzult a személyisége, de az alaptermészetéből egy humanista ember képe rajzolódik ki, ami a hivatásában is megmutatkozott. Sokat elmond róla, hogy háborús orvosként olyanokat is megmentett, akik a kollégáinak már csak pluszterhet jelentettek volna. Mindemellett a naplóiban is olvasható, hogy kedvelte a szadisztikus, lelki terrorba hajló játszmázásokat – így viszonyult a feleségéhez is. Ez nyilván nem elfogadható, mégis úgy gondolom, tiszta lelkű emberként született a világra, akit aztán elrontott az élet. Csáth egy tabusító korban az írásain keresztül igyekezett felhívni a figyelmet a pszichés problémákra, különösen a gyermekek esetében. Novellái éppen ezért társadalomformálók, hiszen egyszerre hordozzák magukban az érzékenységet és a brutalitást.

Mit szeretett volna a saját alkotásain keresztül átadni ebből a képból a befogadónak?
Az illusztrálás folyamata közben igyekeztem magamban megfogalmazni, milyen érzésre épül egy bizonyos novella: harag, szorongás, a tudat szétesése vagy épp a szeretet utáni vágyakozás. Majd, mint egy színész, próbáltam felkutatni a lelkemben lévő hasonló életszituációkat, és ezeket képpé generáltam. A célom az volt, hogy érzelmeket stimuláljak, s ezáltal elősegítsem az önelemzést a Csáth-novellák értelmezésének keretében. Megosztók a képeim, de úgy érzem, a negatív érzelmekből könnyebb táplálkozni, mivel sokkal intenzívebbek, jobban nyomot hagynak az ember lelkén. A jót képesek vagyunk természetesnek venni, figyelmen kívül hagyni, hiszen amikor éppen boldogok vagyunk, csupán élvezzük a helyzetet. Az örömömet nem biztos, hogy ilyen erősen ki tudnám fejezni.

Nem is próbálta? Öltözködéséből, beszédéből ítélve pedig erős a kontraszt: vidám, színes egyéniséget látunk magunk előtt.
Ez nem véletlen. Az említett betegségem részeként ugyanis mindent befelé élek meg ahelyett, hogy lelki szinten megoldanám, levezetném a feszültségeimet. Ezért lehet az, hogy más arcot mutatok kifelé. A személyiségemnek természetesen van egy barátságos, toleráns oldala, csak – mint ahogyan mindenkiben – bennem is ott rejtőzik a negativitás. Annyi a különbség, hogy én ezt papírra vetem, és ilyen módon láthatóvá válik. Ehhez a testi folyamathoz egyébként jól passzol a hidegtűeljárás, ezen belül is az alumíniumkarc technikája, amely során kézi erővel adok expreszszívebb külsőt a képeimnek. Mivel ehhez valóban erőt kell kifejtenem, olyan, mint egy minikálvária, amely során „kigyúrom” magamból az alkotást.

Kijelenthető, hogy a családi örökség öröklődő lelki terheket is hordoz magában?
Elég erős terheltség mutatkozik meg a családi vérvonalon, igen. Az érzelemkifejezésben való gátlásosság édesapám oldaláról is megjelenik, de nyilván anyai ágról örököltük a nagyobb nehézségeket. Nagymama bipoláris személyiségzavarát már említettem, de édesanyám is depresszióra hajlamos, bár nála nem alakult át betegséggé a folyamat. Volt azonban egy nővére is, Székely Magda, egy rendkívüli intelligenciával megáldott, nagyon sérülékeny csellista, aki sajnos úgy érezte, vakvágányra futott az élete. Egy Velencéből írt búcsúlevél az utolsó emlékünk róla. A nagymamám állítólag anyut is figyelmeztette a gyerekvállalás előtt: nem biztos, hogy egészséges lesz a gyermeke. Ilyen háttérrel születtem én, akiben szintén felfedezhetők a felmenők jellemvonásai. Sok hasonlóságot érzek a magam művészete és Csáth világa között, de csupán lélek- és önelemző szempontból, amikor általános, örök érvényű emberi érzéseket boncolgatok. Én leginkább az egyszerű ember belső világában érzem magam otthon.

Ahogyan dédapja írja, „A művész érzékeny a formára: sorsra”. Megtanult együtt élni vele?
Már tisztában vagyok azzal, hogy szélsőségesek az érzelmeim, és erős a szociális érzékenységem. Ebben a ráébredésben sokat segített az élményfestésworkshopom, de különösen a tanítói tapasztalat. A saját nehézségeim tanítottak meg arra, hogy elfogadó legyek mások problémáival, még akkor is, ha alapvetően nem vagyok társasági ember. A gyerekek pedig különösen meghálálják a segítséget és a megértést. Egyébként pontosan száz évvel dédapám után születtem, így néha arra gondolok, az én utammal talán javítok Csáth hibáin is.