A bölcsészet meghatározó epizódját jelentette az ezredforduló környékén, amikor egyre fokozottabb figyelem irányult a szövegek anyagisága és a közvetítettségük mikéntje felé. Az irodalomtudomány mediális fordulatának is nevezett trend olyan, egymástól távol eső kérdésirányokat is magában foglalt, mint hogy az irodalmi szövegek miként viszik színre a technikai apparátusokat – amelyek gyakran maguk is az irodalomtermelés szolgálatában állnak, mint az írógép vagy a gramofon –, vagy hogy miként viszonyuljunk a szövegarchívumok megváltozott működésmódjához akkor, amikor a hagyatékok már nem autográfiák, hanem szövegfájlok egy merevlemezen.
A nagy népszerűség oda vezetett, hogy az egyik legjobb német médiaelméleti bevezető egyetemi jegyzetnek is azt a címet adták a szerzők: Was mit Medien, vagyis amit a leggyakrabban hallottak hallgatóiktól, amikor meg- kérdezték, mivel szeretnének foglalkozni: „valamilyen formában a médiumokkal”. Az utóbbi években azonban mást hall az ember, amikor felkérik szakdolgozati konzulensnek: „Erről a műről/életműről szeretnék írni biopoétikai szempontból.”
A biopoétika szóban megbújó ógörög biosz szó a politikailag elismert, intézményesített életet jelenti, szemben a zoéval mint puszta, törvényen kívüli élettel – ez utóbbira hozza példaként Giorgio Agamben olasz filozófus a koncentrációs táborok lakóit vagy a menekülteket. Tehát bár a biopoétika viszonylag új értelmezési irány, maga a téma, az élet különböző kontextusai és megjelenési formái az irodalomban, egyáltalán nem új keletű. Az, hogy itthon is hamar népszerűségre tett szert mint kutatási téma, egyrészt azért van, mert a kortárs magyar irodalom utóbbi két évtizedének meghatározó folyamatait segít megérteni, másrészt pedig, mert új fénytörésbe helyezi a klasszikusokat is.
Sőt, a test viszonyrendszerek felületeként is megjelent, például ember és technológia kapcsolatát tematizálta Tóth Kinga All Machine-je, amikor a legkülönfélébb mechanikus szerkezetekben található testeket, például egy zenedoboz balerináját, élőként tételezett. Hasonlóképpen mechanikus és organikus testek viszonyát tárgyalta Székely Örs Ostinato című kötete, amely a zenei és az emberi hangok furcsa szimfóniáját vitte színre a versekben, a hangszereket az emberi test részévé operálva.
Kerber Balázs Conquestje viszont máshonnan közelített a gépek és az ember interakciói felé: abban a számítógépes játékokkal játszó test jelenik meg előttünk, például az, ahogyan a játékos orra a monitorba ütközik, amikor ki akarja venni, hogy mi történik a képernyőn, emellett kitér a játékos saját testének és a játékban választott karakterének (avatárjának) a viszonyára is.
A biopoétika egy másik kortárs irodalmi trend szempontjából is relevánsnak bizonyul, ez pedig a természethez való viszonyunk egyre gyakoribb elemzése a lírában. Az ehhez az irányhoz tartozó kötetek, mint Korpa Tamás A lombhullásról egy júliusi tölggyel-je, Makáry Sebestyén Deltája vagy Sirokai Mátyás Lomboldala nem egymásnak feszítik a testeket, mint a fentebb említett, organikus test és technológia viszonyára koncentráló darabok, hanem arra kérdeznek rá, hogy a természeti jelenségek érzékelése során mennyire olvadunk bele abba a környezetbe, amelyet megfigyelni akarunk; a lírai megszólaló ilyenkor hasonlítani kezd arra a természetfotósra, aki órákig lesben áll (vagy éppen fekszik), teste így átveszi az őt körülvevő növények és állatok ritmusát.
Ezek a kötetek nem mulasztanak el reflektálni arra sem, ami az embert végső soron kiemelte az állatvilágból, vagyis a nyelvre. Az ökolírai beszédmód ugyanis szüntelen arra mutat rá, hogy a nyelv nem tudja függetleníteni magát az élővilágba foglaltság tapasztalatától: hiába nem vagyunk képesek kommunikálni a fákkal vagy a csigákkal, az emberi érzékelés és kommunikáció nyelvivé tett formájából lehetetlen kizárni őket, valahányszor gyökeret eresztésről vagy fásultságról beszélünk, vagy ha eszünkbe jut, hogy orrunk, fülünk üreges, utóbbi ráadásul kagylóból és csigából épül fel anatómiailag.
Kapcsolódva ahhoz, hogy az ember mennyire nem képes mellőzni a természeti elemeket a nyelvből, érdemes felfigyelni az állatmese, avagy fabula műfajának új népszerűségére. A fabula alapját ugyanis egy kétirányú viszony jelenti, amelyben egyfelől az állat emberi tulajdonságokkal van felruházva, és társadalmi viszonyok között jelenik meg – ezért is szolgálhatnak morális tanulságokkal ezek a történetek –, másfelől pedig a mesékben az állat figurája felnyitja a szemünket arra is, hogy mi az az emberben, ami mélyen állatias.
Moskát Anita népszerű regénye, az Irha és bőr tulajdonképpen kortárs állatmeseként is olvasható e kettősség alapján. Az állat és az ember közötti különbségek évezredes filozófiai kérdését komplikálja azzal, hogy megjelenik egy harmadik osztály, a fajzatoké, az állatokból emberszerűvé fejlődött lényeké. A történet középpontjában egy népszavazási kampány áll, amely a fajzatokat emberi jogokkal ruházná fel, a regény konfliktusai pedig abból fakadnak, hogy a szereplők a fajzatokat inkább az állatokhoz vagy az emberekhez tekintik közelebb állónak.
Moskát regénye nagyban épít H. G. Wells klasszikusára, a Dr. Moreau szigetére. Wells regénye egyértelmű fordulópontot jelentett az életről szóló gondolkodásban a fikció keretei között. Mary Shelley Frankensteinje még az élet természetes kötöttségeit akarta áthágni akkor, amikor különböző tetemekből épített testet, és azt feltámasztotta, Robert Louis Stevenson dr. Jekyllje pedig Mr. Hyde-ként a természetes élet kötöttségeit akarta megélni a társadalmi normáktól és civilizációs elvárásoktól megszabadulva, vagyis ki akarta tombolni magát.
Velük szemben dr. Moreau az élet kötöttségeit kihasználva akart egy új fajt teremteni, állatokat operált emberré, kimérákat hozva létre. Az ókorban a kiméra egy mitikus alak volt, Ekhidna és Tüphón kecsketestű, oroszlánfejű és kígyófarkú gyermeke. Sokáig elképzelhetetlennek tartották, hogy ilyesfajta hibrid lények valóban létezzenek – egészen 1984-ig, amikor a Nature folyóirat címlapján egy kecskefejű és báránytestű lény díszelgett, melyet a dán embriológus Steen Willadsen tenyésztett ki egy petricsészében különböző őssejtekből.
A kiméra így ma már nem pusztán mitikus lény: a biológia és az orvostudomány kimérának nevezi azokat a teremtményeket, amelyek négy szülőtől származnak, vagyis két embrió egyesülésével jönnek létre. Az egyes embrióktól származó sejtek aránya kontrollálhatatlan, a születendő szervezet valamely részében a sejtek aránya kiegyensúlyozott lehet, máshol viszont az egyik embriótól származó jelleg erősebb lehet a másikkal szemben, ezért minden kiméra egyedi.
Ha ezt visszavonatkoztatjuk a Wells-regény főszereplőjére, dr. Moreau-ra, aki különböző részekből állítja össze teremtményeit, akkor láthatjuk, hogy ami a saját korában, a 19. és a 20. század fordulóján fantasztikumnak tűnt – ráadásul maga a regény tudományos románcként van műfajilag besorolva, tehát a fantasztikus jellege éppen abból ered, hogy a biológiai kutatások határmezsgyéit próbálja elgondolni –, az ma az őssejtkutatás valósága.
Az élet mind biológiai, mind pedig diszkurzív szinten a változáshoz kötődik: egyrészt növekszünk, öregszünk, megbetegszünk, majd meggyógyulunk, másrészt pedig az életet gyakran mint utazást fogjuk fel, tehát semmi nem marad benne ugyanaz – nem véletlen az sem, hogy az ókori görögök az élő szervezetet a mozgásra képesség alapján határozták meg. A klasszikus szörnyeink így elsősorban azért ijesztők, mert nem változnak: Frankenstein teremtménye képtelen meghalni, Mr. Hyde nem öregszik, Moreau bestiái pedig soha nem válnak valódi emberekké.
A genetikai kód felfedezésétől kezdve viszont már más miatt szorongunk. A kód által feltételezett kalkulálhatóság, kiszámíthatóság, úgy tűnik, számos árnyoldallal jár. Egyrészt azzal, hogy az ember mégiscsak mechanikus, irányítható és átalakítható lénynek bizonyul, mint amire a manapság megsokasodott kiberpunk alkotások figyelmeztetnek a Szárnyas fejvadász vagy a Gattaca című filmes disztópiáktól a Cyberpunk 2077 videójátékig. Másrészt pedig az attól való félelem is növekszik, hogy a génmanipulációk eredménye mégsem annyira kiszámítható, így nem tudhatjuk, hogy mit szabadítunk kísérleteinkkel a világra, mint ahogy azt a Jurassic Park franchise példázza. A biopoétikai vizsgálódások aktualitását jelzi, hogy feladatunk van az élet ilyen újfajta felfogásainak a társadalmi képzeletben és az irodalomban való vizsgálatával.
