A bő két éve indult Munch alapötlete viszonylag egyszerű: a vendéglátóhelyek egy mobilalkalmazáson keresztül eladják – általában féláron – a megmaradt, jó minőségű ételadagokat az éhes felhasználóknak. A koncepció négy fiatal alapítója közül Wettstein Alberttel beszélgettünk, aki vállalkozói szellemben és technológiahasználatban halad a korral, a magánéletben ugyanakkor a nyugodt, hagyományosabb megoldásokat keresi.

A Munch egy fiatal megoldás, alig több mint két éve jelent meg, viszont vannak nemzetközi előképei, például a skandináv országokban. Itthon mi okozza egy ilyen projektnek a legnagyobb kihívást?
Amit mi csinálunk, egyáltalán nem olyan ötlet, ami senkinek sem jutott volna eszébe. Magyarországon is volt rajtunk kívül négy-öt olyan kezdeményezés, ami hasonló koncepcióval indult. Nekünk a kihívást az jelentette, hogy meg kell változtatnunk több berögzült, régi működésmódot mind a vendéglátásban, mind a fogyasztók magatartásában. Vannak éttermek, amelyek harminc éve üzemelnek, és inkább kidobják, mint hogy áron alul adják el a főztjüket, mert így szokták meg. Nekik el kell magyaráznunk, hogy a Munchcsal nemcsak fenntarthatóbbá válnak, de új bevételre is szert tehetnek, ha féláron értékesítik azt, ami amúgy rajtuk maradna. Van például partnerünk, aki már egy alkalmazott bérét is megkeresi az applikáció használatával. Ezen kívül kihívást jelentett egy olyan informatikai rendszer létrehozása is, ami képes kiszolgálni a fogyasztókat és az eladókat egyaránt. Sok magyar versenytárs ezen bukott el. És persze van egy komoly kommunikációs feladatunk is: megértetni az emberekkel, hogy az ételpazarlás olyan probléma, amivel kapcsolatban nekik is van felelősségük és lehetőségük a cselekvésre. 

Az élelmiszer-pazarlás témája mióta foglalkoztat?
Nem tudnám konkrét dátumhoz kötni. Ezzel a problémával mindenki sokszor, sok helyzetben találkozik. Az egyik üzlettársam például gimnazistaként minden délután egy pékségben dolgozott. Ott látta, hogy zárás után zsákszámra dobják ki a megmaradt péksütit. Én az előző vállalkozásomban 18 éves koromtól rendezvényeket szerveztem. Gyakran előfordult, hogy sokkal több cateringet rendeltünk, mint amire szükség volt, mert nem tudtuk megbecsülni, mennyi vendég lesz. És hogy még egy ismerős helyzetet mondjak: az ételpazarlás fiatal egyetemistaként is bosszantó. Sokaknak ismerős lehet az érzés, hogy hazafelé egy pékség vagy étterem felé közeledve számolgatja a forintjait azon gondolkodva, mit fog enni este, miközben a vendéglátóhelyek meg dobják ki azt az ételt, amit szívesen megenne.

Ez a helyzet valóban sokunknak ismerős. A probléma mégis éppen négyőtöket, az alapítókat hozott össze ennyire.
Ez valójában különös véletlen volt. A társaim közül Zwecker Bencét már régebb óta ismertem, a Munch applikáció koncepcióján együtt kezdtünk dolgozni. Aztán egy egyetemi előadás után egy társaságban meséltem az ötletemről, és egyre többen gyűltek körém érdeklődve, hogy már megint milyen vállalkozás jutott eszembe. 

Ez ennyire megszokott volt tőled?
Igen, mindig törtem a fejem valamin. És ahogy beszéltem az ötletről, fél füllel meghallottam, hogy valaki a társaságból azt mondja, ő is egy élelmiszer-pazarlás elleni applikáción dolgozik. Odamentem hozzá azzal, hogy „Helló, Albert vagyok, mit szólnál, ha leülnénk egy megbeszélésre?”. Ő volt Kirill, aki egy barátjával, Botival kezdett gondolkodni az ötleten. Az első találkozásunkat tehát tényleg a véletlennek köszönhetjük.

Mondhatjuk ezt akkor sorsszerű találkozásnak?
Nem így nevezném. Én egyébként hívő vagyok, máshogy is lehet ezt hívni. Csomószor tapasztalom, hogy az életben a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Nem véletlen, hogy az ember kivel, mikor, hol találkozik. De utána rajtunk múlik, mit hozunk ki a lehetőségekből. Az én világképemben ez hibrid dolog: kapunk lehetőségeket, talentumokat, és rajtunk múlik, elássuk, vagy mint a jó szolga, kamatoztatjuk őket.

Hogy látod, milyen talentum indított el éppen a vállalkozói gondolkodás felé?
Családi példát mondanék, habár otthon senki sem volt vállalkozó. Inkább arról az alkotási vágyról van szó, hogy azt az időt, amit kaptunk az élettől, hasznosan töltsük. Nálunk szinte mindenki segítőszakmában dolgozik. Édesapám és bátyám orvos, a másik bátyám gyógytornász, a nővérem pedig pszichológus. Szocializációs alapvetés, hogy amit csinálunk ne csak önmagunkért, hanem egy kicsit a társadalomért is csináljuk. Cserkész vagyok, így ezt legjobban Robert Baden-Powell, a cserkészet alapítójának szavaival tudnám összefoglalni: az a dolgunk, hogy egy kicsit jobban hagyjuk itt a világot, mint ahogy megkaptuk. Ez a gondolat szerintem fontos része az új vállalkozói kultúrának. Ebből jön a hármas fenntarthatóság elve is, ami a mostani vállalkozásunkat is meghatározza. Vagyis hogy a társadalmi, a környezeti és az üzleti hasznosság együtt legyen jelen, és ne gyengítsék, hanem erősítsék egymást.

Ez a hármas fenntarthatóság a hagyományos vállalkozói felfogásban nem tűnik ellentmondásosnak?
Nem feltétlenül. Inkább azzal állítanám szembe, ami a magyar társadalom negatív sztereotípiája a vállalkozóról, ennek pedig történelmi okai vannak.

Mi a magyarázat erre a negatív töltetre?
Magyarországon a rendszerváltás után jelentek meg újra a piaci vállalkozások, így a vállalkozó sokaknak egyet jelentett a zűrös privatizációból meggazdagodott réteg tagjával. Egy ilyen emberről még mindig nehezünkre esik elhinni, hogy a társadalmi értékteremtésből gazdagodik meg. Inkább zéró összegű játszmák élnek a fejünkben, ahol úgy tesz valaki szert vagyonra, hogy másoktól veszi el. Ez nem feltétlenül közgazdaságtani elmélet, inkább társadalmi szemlélet kérdése. 

Beszéljünk egy kicsit rólad. Olyan vállalkozó vagy, akinek a munkában fontos eszköz a digitális technológia, viszont a magánéletedben „birkózol a digitalizációval” – legalábbis így fogalmaztál egy podcastben. Hogy állsz ebben a küzdelemben?
Kicsit ellentmondásos a kapcsolatom a technológiával, mert naponta több mint tíz órát töltök digitális eszközökkel, ahogy a generációnkból a legtöbben. Ez a munkámban megkerülhetetlen. Viszont digitális vállalkozóként azt gondolom, különösen felelős az ember azért, hogy mit kezd ezzel a technikával. Az öncélú használattól igyekszem távol maradni. Hogyha megnézed a telefonomat, akkor azt látod, hogy nincsenek értesítések, nincsenek színek, nincs semmi, fekete-fehér az egész képernyő. Ha megnyitok egy alkalmazást, akkor megkérdezi a telefon, hogy mennyi időt akarok benne tölteni. És ha ezt túllépem, akkor figyelmeztet, később pedig kidob. Úgy vagyok vele, hogy ne én szolgáljam a különböző tech vállalkozások érdekeit, hanem tudatosan, a saját céljaimra vegyem igénybe az eszközt. 

Ez hogy lehetséges?
Van egy alkalmazás, ami ezt csinálja. Ez is egy startupcég megoldásaként indult. Azért volt különös, amikor rátaláltam, mert öt évvel ezelőtt én is egy ilyen alkalmazást akartam fejleszteni. Meséltem is a családomnak, már akkor foglalkoztatott a probléma, hogy mennyi időt tölt az ember a Facebookon, Instagramon, YouTube-on fölöslegesen. És esküszöm, kitaláltam egy az egyben ezt az alkalmazást, csak nyilván akkor még nem voltam abban az élethelyzetben, hogy belevágjak. Viszont amikor szembejött velem ez az applikáció, akkor annyira megörültem, hogy rögtön előfizettem. Nem olcsó, viszont megtérül az ára, ha az ember az idejét hasznosabb dolgokra szánja. Ilyen szempontból egy antitech vállalkozó vagyok.

A húszas éveid közepén sikeres vállalkozó vagy, egy fenntartható, profittermelő céggel. Van hiányérzeted az élethelyzeteddel kapcsolatban?
A sajtóban elsősorban a vállalkozók sikereiről hallunk. Viszont ez egy rengeteg áldozattal járó életforma, ami szinte ellehetetleníti, hogy az ember az élete többi területén is hasonlóan eredményes legyen. Hiszen társak mindig lesznek, felhasználók mindig lesznek, ügyfelek mindig lesznek, és a felelősséget értük sosem lehet másra hárítani. Pedig szívesebben töltenék több időt a családommal, testmozgással vagy kirándulással, ha úgy tetszik, a magánélettel. Ezek mind hiányok. Viszont ez egy ilyen műfaj. Van, aki szerzetesnek megy, az is egy hasonló elköteleződés, egy szolgálat. Talán nem véletlen, hogy hasonló tőről fakad, mint a szolgáltatás, noha elsőre kicsit puritánul hangzik a párhuzam, de a vállalkozó is, ha úgy nézzük, szolgál. Őszinte leszek: én sem tudom, hány évig tudom ezt az életmódot folytatni. Valószínűleg nem örökké. De ameddig bírom, szeretném belőle kihozni a maximumot.