A legfelső emeleti bal lépcsőn ültem, mert a székeken már nem volt hely. Volt ugyan jegyem, most az sem számított, örülhettem, hogy egyáltalán bejutottam a Vígszínházba az előtte nyomakodó tömegen és azt visszatartani próbáló rendőrkordonon át. Örültem is.
Mindenki valami rendkívülit várt, és a hosszúra nyúló várakozás – a kinti felfordulás miatt jelentős késéssel kezdődött az előadás – közösséggé formálta a közönséget. Idegenek szóba elegyedtek egymással, az ilyenkor szokásosnál hangosabb beszélgetés zaja töltötte be a nagy teret. Mellettem valaki azt mesélte, hogy néhányan a színészöltöző ablakán át másztak be, a színészek meg segítettek nekik. Az biztos, hogy sokan jegy nélkül jutottak be, én is azért szorultam a lépcsőre.
1977 márciusa volt, a magát létező szocializmusként meghatározó rendszer már túljutott az 1968-as lazítás utáni visszarendeződésen, és még jóval előtte volt mindenféle eróziónak. A párt ereje teljes tudatában kormányozta az országot, az ideológiai merevségből olykor már kisebb kikacsintásokat is elnézve a film, a színház és az irodalom világának. Az 1969-ben készült és azonnal betiltott A tanú című film nyilvános bemutatására még várni kellett, de félig zárt körben már ebben az évben levetítették, két évre rá pedig felkerült a mozik műsorára is.
Ezen a tavaszon a kaposvári Csiky Gergely Színház az Állami Áruház című zenés darabbal vendégszerepelt Budapesten, ami már önmagában pikáns estének ígérkezett. Kaposváron akkor valahogy úgy alakult a csillagok állása, hogy az ország egyik legjobb, legizgalmasabb színháza jött létre, remek fiatal színészekkel és rendezőkkel.
Nem hirtelen alakult ez így, fokozatosan állt össze a kiváló csapat. Minden bemutató eseményszámba ment, a közönség felét gyakran Budapestről és más városokból odazarándokoló nézők tették ki. Az előadások szórakoztatók voltak, frissek, színesek és ötletesek, politikai szempontból pedig éppen annyira bátrak, amennyit a hatalom még megtűrt, és a közönség hálásan díjazott.
Az Állami Áruház című zenés darabot azóta is sokan ismerik, elsősorban a belőle készült és 1953-ban be- mutatott film miatt, amelyben Latabár Kálmán és a kor többi remek színészei bolondoznak a butuska, propagandisztikus szocreál történetben. A darab és a film külön értékét a fülbemászó dalok adják, amelyek közül több – például az Egy Duna-parti csónakházban, a Glauziusz bácsi dala vagy az Egy boldog nyár Budapesten – ma is ismerősen cseng.
A képen szereplő művészek balról jobbra:
Flórián Antal, Kiss István, Réti Erika, Mucsi Géza, Kiss Jenő, Kiss Kati,
ismeretlen, Koltai Róbert, Helyey László és Csákányi Eszter.
Maga a történet igazából érdektelen, az volt akkor is. A cselekmény egy áruházban zajlik. A városban hamis nyugati propaganda hatására vásárlási pánik tör ki. A reakciós igazgató még rá is játszik a dologra, de a helyébe lépő derék munkás igazgató a dolgozók odaadó munkájával megmenti a helyzetet, közben megtalálja az igaz szerelmet, az öreg főkönyvelő pedig megérti, hogy a szocializmusé a jövő.
Ezt vitte színre a kaposvári társulat sok mozgással, sok dallal. Ahogy próbálok visszaemlékezni, az előadásban nem volt semmi politikai fricska. Még csak túljátszás sem rémlik, a szocreál elmebaj végletekig fokozása. Egyszerűen csak futott a színen a jól megírt darab, mi pedig néztük, és tapsoltunk. Aznap este a későbbi nagy kaposvári nevek – Pogány Judit, Csákányi Eszter, Jordán Tamás, Lukáts Andor, Koltai Róbert, Molnár Piroska, Helyey László – közül egyedül Csákányi Eszter játszott, de senkinek nem volt hiányérzete. A kaposvári társulat abban az időben egyébként is arról volt híres, hogy az utolsó statiszta is teljes szívvel játszott, a jók mindenkit maguk mellé emeltek.
Az első felvonás végén váratlanul leengedték a vasfüggönyt, majd a vasajtón két bőrkabátos, kalapos alak lépett ki, kétoldalt megálltak, és az egész szünet alatt szúrós tekintettel figyelték a közönséget. Ez tetszett. A közönség értékelte a gesztust.
Két felvonás volt vagy három, már nem emlékszem, de a darab végén a szó szerint szűnni nem akaró tapsra annál inkább. A színészek tapsrendbe álltak, külön-külön, aztán együtt meghajoltak, jobbra és balra el, vissza, tapsrend, meghajlás. A közönség azonban nem engedett. Vastapsolt, lábbal dobogott – tüntetett.
Miért és mi ellen? Én akkor ezt biztosan nem tudtam volna megfogalmazni. Utólag azt gondolom, a tüntetés élvezetéért. Tüntettünk, hogy megmutassuk, készek vagyunk tüntetni is. Kinek mutassuk? Hát az világos volt, a fafejű hatalomnak, amely most nyitva hagyta ezt a kis szelepet, hogy pirosra tapsolhassuk a tenyerünket valamiért, ami nem a fafejű hatalomtól jött.
A nagyszerű kaposvári csapat később különös módon osztódott föl. A társulat egy része ott maradt, a többiek Budapestre költöztek. A hatalom 1978-ban váratlan húzással a Kaposvárról és néhány más sikeres vidéki színházból toborzott társulatnak adta át az addig nem igazán sikeres Nemzeti Színházat. Azt azonban ők nem érezték otthonuknak, elkívánkoztak.
A hatalom ismét lépett, és új intézményt alapított számukra, a budapesti Katona József Színházat. Az egykori társulat magja ma is ott játszik. Sokan azóta Kossuth-díjasok lettek, mások megérdemelték volna, a sikeres rendezők némelyike pedig ugyanolyan hatalommá öregedett, amilyen ellen annak idején megcsinálták azt az Állami Áruház előadást ott, a Vígszínházban.
(Kiemelt fotó: Fortepan)
