A legnehezebb helyzetben is meg lehet találni a varázslatot – beszélgetés Nagy Eszter bohócdoktorral

A gyermekekkel az élet kalandos, kihívásokkal teli, általuk újra megismerhetjük az apró csodákat, és más szemmel láthatjuk a világot. De nincs annál nagyobb aggodalom, mint amikor egy gyermek megbetegszik. A gyógyuláshoz pedig nélkülözhetetlen orvosság a humor és egy csipetnyi varázslat, amit a kórházakban évtizedek óta olyan bohócdoktorok teremtenek meg, mint Nagy Eszter, vagyis Dr.Pirula.

Honnan jött az ötlet, hogy ezt a nem mindennapi foglalkozást válassza? 

A híradóban láttam egy rövid hírt 1996-ban, hogy elindultak a bohócdoktorok első kórházi vizitjei. Édesanyám hívott a képernyő elé, mondván, szerinte engem érdekelhet ez a dolog. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de még hét évnek kellett eltelnie, hogy meg is történjen. 2004-ben volt, hogy az egyik barátnőm egyszer leült mellém, és közölte, hogy két bohócdoktor-alapítvány száma is nála van. Rögtön lecsaptam az egyikre, pedig általában nem vagyok olyan bátor, hogy csak úgy felhívjak valakit. Akkor valamiért mégis így tettem, és nem sokkal később el is kezdtem bohócdoktorként dolgozni. 

Olvastam, hogy kell némi előképzettség ehhez a munkakörhöz. Az előadóművészeket például előnyben részesítik. Önnek volt ilyen jellegű tapasztalata, amikor jelentkezett?

Érettségi után, mikor felkerültem Pestre, jártam Versényi Ida nénihez, illetve a Teátrum Színiakadémiára, később pedig alternatív színházi előadásokban szerepeltem. Ehhez a hivatáshoz valóban kell a magabiztos kiállás. Jó, ha ezt az ember már eleve hozza magával, mert a bohócdoktorsághoz így is sok mindent el kell sajátítani, például a zsonglőrködést, az improvizációs készséget, nem beszélve a pszichológiai és orvosi modulokról.

Mi kell még ahhoz, hogy valaki alkalmas legyen bohócdoktornak? 

Az nem elég, ha ki tudunk állni a színpadra, fontos, hogy mennyire vagyunk képesek érzékenyen és nyitottan reagálni, kapcsolódni. Emellett rendelkeznünk kell olyan mély együttérző képességgel, mely lehetővé teszi, hogy elfogadjuk: minden úgy van jól, ahogy történik körülöttünk. Amikor egy adott helyzetbe megérkezünk, nem ítélkezhetünk a jelenlévők felett, csak mélyen együttérezhetünk velük. Fontos továbbá az a fajta játékra való készség, ami a gyermekekben is megvan, hogy fel tudjuk fedezni, akkor és ott mivel lehet kreatívan interakcióba lépni. Illetve megemlítem még a zenei készségeket is, hiszen majdnem minden bohócdoktor játszik valamilyen hangszeren, sőt énekel is. 

Mintha a személyközpontú terápia és a rogersi alapelvek – az empátia, a kongruencia és a teljes elfogadás – itt is nagy szerepet kapnának. 

Igen, továbbá akár az olyan dolgok elfogadása is, ami magánemberként nehezebben menne nekem. Ilyen például a kórházi hierarchia, ami bizonyos helyeken nagyon erőteljesen jelen van. Dr. Pirula azonban tudja szeretni mindazt, amit Nagy Eszter nem biztos, hogy tudna. 

Kicsoda Dr. Pirula?

Pirula az én bohócénem, aki mindent elfogad, és mindennek örül. Ha valamit nagyon meg akar mutatni, az nem szokott sikerülni neki, de sikerül helyette valami más, ami szintén egy csoda, de mivel ő nem azt tervezte, bosszankodik. Mindeközben a gyerekek mégis varázslatot látnak. Pirula gyakran megbotlik, mindig kilóg, leesik, kifordul valamije, egyszóval semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene. Folyamatosan a játékra fókuszál, és a dolgokat sokszor nem rendeltetésszerűen használja. Például a kezében egy portörlő is könnyedén mikrofonná változik. 

Tehát kapcsolódik a térhez, illetve a gyerekek fantáziavilágához.

Igen. Képzeljük el, hogy oda, ahol a gyerekek általában szoronganak, ahol azt kell csinálniuk, amit a felnőttek mondanak, és orvosok járkálnak körülöttük, egyszer csak besétál valaki, és elkezd hosszú karcsapásokkal úszni, mintha egy medencében lenne. A munkánk nagyon fontos eleme ez a dimenzióváltás. Az, hogy a látogatás végén úgy tudjunk kilépni a szobából, hogy az egy kicsit más hellyé váljon, mint előtte volt.

Miről szól a Zenekaraván?

Közepesen és súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeknek tartunk színházi bohócelőadást, amelynek ők is részévé válnak.

Hogy fogadják a bemutatót?

Ez nagyon változó, de nagyon izgalmas is. Először felvesszük a kapcsolatot a gyógypedagógusokkal, akiktől jellemzést kérünk a gyerekekről, hogy tudjuk, kinél mire számíthatunk. Az előadáson a gyerekek bármit csinálhatnak, jöhetnek-mehetnek, nem kötelező egy helyben ülniük. Rengeteg olyan élményem van, hogy a közönség tagjai lógnak a nyakamban. Egyszer egy kisfiú jellemzésében az állt, hogy semmilyen testi érintést nem visel el. Tíz perc után hátulról átkarolt a lábával, majd az egész előadás alatt ide-oda cipeltem. 

Ilyen érzékeny gyermeknél ez elképesztő áttörés.

Abszolút. A gyógypedagógusok visszajelzései alapján sokszor előfordul, hogy a gyerekek teljesen máshogy viselkednek velünk, körülöttünk, mint ami egyébként jellemző rájuk, hiszen az előadás által olyasmiben vesznek részt, amire egyébként nem lenne lehetőségük. Ezért is fontos, hogy olyanokhoz is eljussunk, akiket szinte sehova sem visznek el.

Gyakran jár súlyos állapotban lévő gyerekek közé, például az onkológiára. Milyen érzésekkel lép be egy ilyen osztályra?

Fontos leszögeznem – és ezzel nem az onkológiai betegségek súlyosságát akarom kisebbíteni –, hogy amikor egy alig pár éves gyermek az otthon védett burkából kiszakadva, életében először bekerül mondjuk a gégészetre, az is traumatikus lehet, még ha kedvesen bánnak is velük. Tehát a segítségünkre még a látszólag kevésbé súlyos esetekben is nagy szükség lehet. Persze egyértelműen más az, amikor már ismerem azt, aki az ágyon fekszik, tudom, mit szeret, és mit nem, ráadásul azt is tudom mi lesz a vége a történetének. 

„De nagyon más bohócjelmezben találkozni bármivel az életben, mint anélkül. Olyankor arra fókuszálok, hogy találjak valami varázslatot, ami elmozdít ebből a nyomorúságos, fájdalmas, beszűkült állapotból. Ebben nagy erő lakozik.”

Van olyan eset, ami nagyon megérintette? 

Eszembe jut egy lány, aki nem olyan régen ment el. Az édesanya nagyon nem szerette volna, hogy bemenjünk a gyermekéhez, de kiderült, hogy a lánya nagyon is akarta. Kialakult egy rendszer: amikor az édesanya látta, hogy jövünk, gyorsan elment valamerre. A lány eleinte csak hagyott minket játszani, még abban sem voltam biztos, hogy tetszik neki, amit csinálunk, olyan erőtlen volt. Aztán kiderült, hogy valójában mindig nagyon várt minket, sőt a végére már ki is fejezte az igényét. Emlékszem, ott ült a teremben, én pedig színes kendőkkel simogattam a csontsoványra fogyott lábát, miközben a társam ukulelén játszott egy dalt, ami úgy hangzott, mintha egy patakocska csörgedezne. Minden olyan békés, nyugodt volt. Ez volt az utolsó találkozásom vele. 

Gyakran vannak jelen az utolsó pillanatokig? 

Egy alkalommal az orvos kifejezetten megkért minket, hogy ne menjünk be egy kisfiúhoz, mert már az utolsó óráit éli. A négy év körüli fiúcskának hosszú szempillái voltak, és olyan szépen csengő neve, mint egy Móra Ferenc-regényhősnek. Meghallva az orvos szavait, elindulunk kifelé, mert mindig tiszteletben tartjuk a doktorok véleményét és a család akaratát. Már a folyosón voltunk, amikor kijött a nagymama, és a lelkünkre beszélt, hogy mindenképpen menjünk vissza az unokájához. Így is tettünk. Buborékot fújtunk, és ugyanazt a csörgedező dalt játszottuk az ukulelén, aztán már csak arra emlékszem, hogy az öltözőben ülünk, és vagy húsz percig képtelenek vagyunk megmozdulni.

Hogyan dolgozza fel a történeteket, ha valaki, aki az előző nap még várta, másnap már nincs ott az ágyban? 

Az alapítvány havonta egyszer tart szupervíziót, és egyéni beszélgetést is lehet kérni. A feldolgozás azonban az egyes személyekről szól, mindenkinek más segít. Én úgy érzem, ha bármilyen munkám lehetne a világon, akkor is ezt csinálnám. Bohócdoktorként legalább annyit kapok, mint amennyit adok, ha nem többet.