Hogyan jut el egy nő a filmvágó asztaltól az asztalosműhelyig?

Kis koromban nagyon szerettem legózni és kirakósozni. Mindig erős késztetést éreztem, hogy kétkezi munkát végezzek. Valószínűleg ezért választottam a filmvágást, mert az is olyan, mint a kirakós: apró snittekből épül fel egy történetet. Az asztalosság pedig az építés netovábbja, bár ezt a pályaválasztáskor még nem tudtam. Gimnazistaként a fotózás kezdett érdekelni, majd az érettségi előtti évben tartott médiaórák sodortak a film felé. Először az ELTE-n tanultam filmelméletet és filmtörténetet, majd a MOME médiadizájn mesterképzésére jártam. Az egyetem elvégzése után több filmessel közös stúdióban dolgoztunk. Szerencsére néhány rendezővel olyan jó kapcsolat alakult ki, hogy folyamatosan kaptam a megbízásokat. Azonban idővel úgy éreztem, hogy kicsit besokalltam. Felmondtam a belvárosi stúdió bérletét, és itthon, a mostani műhelyem helyén kialakított vágószobában dolgoztam. Egy évig még innen láttam el a feladataimat, majd szóltam mindenkinek, hogy a következő évben ne keressenek. Ez az év, 2020 volt a fordulópont. Abbahagytam a vágást, és elkezdtem barkácsolni és bútorokat készíteni az otthonunkba a férjem segítségével.

Neki van kötődése az asztalosszakmához?

Tizenéves kora óta magának készíti a bútorait, például szekrényeket. Én már ismertem ekkor, hiszen gimnazistaként szerettünk egymásba. Később egy nyomdában dolgozott, majd amikor megvásároltuk a házunkat, amire igencsak ráfért az átalakítás, gondolt egy merészet, és elkezdett a felújítással foglalkozni. Teljesen beszippantotta a lakásfelújítás világa, olyannyira, hogy azóta szakmát is váltott. Tőle tanultam meg helyesen fúrni és csavarozni, sőt az ő bátorítására jelentkeztem az asztalostanfolyamra is.

Egyéves szünet után nem tért vissza a vágáshoz, az új szenvedélyében mélyült el.

Egy film vagy reklám elkészítése többszereplős folyamat, sok fázisból áll, ezáltal rengeteg módosítást igényel. Nekem ez akkor lett terhes, amikor vasárnap reggel kutyasétáltatás közben is felhívtak, hogy fél órán belül küldjek egy új változatot. Szerintem ez nem egészséges. Ennek ellenére nem döntöttem el előre, vissza fogok-e menni vagy sem. Úgy voltam vele, hogy meglátom, mit érzek. Aztán telt-múlt az év, és egyre világosabbá vált, hogy nem akarok újra vágni, de mire megszületett bennem a döntés, lekéstem az utolsó OKJ-s asztalostanfolyamot. Aztán egyszer csak szólt a férjem, hogy mégis van egy utolsó utáni hely,  sikerült is jelentkeznem, a covidjárvány azonban igencsak megrövidítette a képzést, hiányzott a gyakorlat. Viszont találtam Solymáron egy asztalost, és elkezdtem hozzá járni; igazából nagyon-nagyon sok mindent tőle tanultam meg.

Tipikusan olyan szakma ez, amit az „inasévek” alatt lehet elsajátítani?

Mindenképp hasznos egy asztalos mellett szerzett tapasztalat. Persze az iskolában megmutatják, melyik gép hogy működik, sőt sok szakmai trükköt el lehet lesni YouTube-videókból is, de én a legtöbbet az asztalosmesternél töltött időben tanultam. Kezdetben nem voltak saját gépeim, így az ő műhelyében készült el a vizsgaremekem is. Azóta is szoros kapcsolatban vagyunk, mindig számíthatunk egymás szakmai segítségére.

A szülei is ennyire támogatták, mint a férje vagy a mestere?

Anyukám egészen addig jól viselte a változást, amíg apukám fel nem hívta a figyelmét arra, hogy az asztalosok le szokták vágni az ujjaikat. 

Ez valóban így van, vagy csak amolyan legenda?

Előfordulnak balesetek: az előírások be nem tartásából, figyelmetlenségből vagy a gép meghibásodásából erednek. Hallottam, hogy valaki úgy vágta le az ujját, hogy egy pillanatra felnézett az órára, és ez elég volt ahhoz, hogy áttolja az ujját a körfűrészen. Állandóan oda kell figyelni. Én, ha úgy érzem, hogy már nem koncentrálok eléggé, inkább kikapcsolom a gépet, és abbahagyom a munkát. Van olyan eszköz, amihez fáradtan inkább nem is nyúlok. Tudom, mikor kell visszavonulót fújni.

A kamerához azonban még vissza-visszanyúl, hiszen a közösségi médiában gyakran oszt meg bútorkészítésről és -felújításról szóló kisfilmeket.

Egyre kevesebbszer, mert ha forgatok arról, ahogy dolgozom, az kétszer annyi idő, pedig szívesen csinálom. Ahogy említettem, nem a vágásból ábrándultam ki, hanem a nyomásból, ami folyamatosan rám nehezedett. Lehetetlen határidőket kaptam, a magánéletem rovására dolgoztam, és ezt muszáj volt abbahagynom, nem akartam belerokkanni. Ha egy konyhaszekrényt kér valaki, ott is van határidő, de teljesen más, ha azt én adom meg, mintha nekem szabják ki. Magyarországon ráadásul olyan szakemberhiány van, hogy az emberek türelmesebbek, ha egyedileg tervezett bútorról van szó. 

A vállalkozásnak a Fatipli nevet adta. Miért erre esett a választás?

Ez az egyik legrégibb rejtett kötésfajta. Egy olyan alkatrész, ami rejtve van a bútorban, mégis nagyon hasznos. Ráadásul jó és kissé lányos a hangzása.

A női finomság a környezeten is meglátszik. Megakadt a szemem például az esküvői képükön, ahol egy különleges kék színű ruhát visel.

Az esküvőnk pont olyan volt, mint amilyenek mi is vagyunk. Vidéken tartottuk az esküvőt egy kis tó körül, nagyon szűk családi és baráti körben. Igazán emlékezetesre sikerült, mert a ceremónia előtt két órával a leendő férjemet megkergette egy szamár. 

A férjével láthatóan jó csapatot alkotnak, a közös otthon megteremtésének a sikere is ezt bizonyítja. Azóta is vannak közös projektjeik? 

Tavaly nyáron volt egy közös konyhafelújításunk, és olyan összhangban végeztük, hogy a férjem úgy döntött: jövőben inkább nekem szeretne segíteni a lakásfelújítások helyett. Abban állapodtunk meg, hogy egy fél évig együtt teljesítjük a megrendeléseket, és megnézzük, hogy működünk. Nekem nagyon hasznos a segítsége. Nemrég kétméteres pallókat kellett legyalulni, nélküle nem tudtam volna megcsinálni. Még nem tudjuk, mit hoz a jövő, talán családi műhellyé válik a Fatipli. Most ebbe az irányba tartunk.