Ha nem gondozzák, még a legnagyobb alkotók emlékezete sem marad fenn örökké. Az utókornak tennie kell azért, hogy a közös emlékezet újra és újra felfrissüljön. De nem kötelességtudatból, valamiféle tisztelgésképpen az egykor élt nagyságok előtt, hanem önös érdekből, hogy a kései utódok ne hagyják a feledéssel megfosztani magukat a művek élvezetétől. Ez a megállapítás még olyan csodaemberre is igaz, mint a huszadik század egyik legnagyobb zongoristája, Cziffra György. Nagyon kellett hát ez a másfél órás dokumentumfilm róla, a hihetetlen életutat bejárt zseniről, aki úgy tudta megszólaltatni a hangszerét, ahogy senki más. És erre csak nagyon kevesen képesek.
A film olyan felütéssel kezdődik, hogy a néző csak ámul: akit lát, az most színész, vagy tényleg maga a mester? Elárulom: igen, ő maga, akiről sikerült egy olyan filmrészletet fellelni az archívumokban, ami egészen közel hozza őt. És elárulom azt is, hogy a mai megszólalók mellett még rengeteg archív felvétel következik, amelyeken Cziffra játszik, és önmagáról, a művészetéről beszél, hol magyarul, hol franciául, mindkettőt lenyűgöző természetességgel.
A jól megválogatott filmfelvételek között Balázs János zongoraművész, a Cziffra-örökség legelhivatottabb gondozója kalauzolja a nézőt a kalandos életpálya állomásain. Ez a kalauzolás, a lekerekített mondatokban megfogalmazott narráció kezdetben kissé iskolásnak és túl tisztelettudónak hat, de Cziffra saját megszólalásai rendre áttörik a távoltartó tisztelet falát, és őszinte, hiteles embert állítanak elénk. Olyan embert, akiről bár a tisztelő utódok a filmben ismételten elmondják, hogy milyen szerény és egyszerű ember volt, valójában nagyon is tisztában van a saját született zsenialitásával, egyúttal persze tökéletlenségével is. Ez a film egyik legizgalmasabb gondolata: hogy a páratlan virtuozitással megáldott művész hogyan folytat szakadatlan küzdelmet önmaga, a művészete tökéletesítéséért.
Érdekes hozadéka a filmnek, hogy kiderül belőle, amit pedig a megszólalók mind cáfolni igyekeznek: hogy ugyanis volt idő, amikor Cziffra György szeretett bárokban zongorázni, cigarettázva, pohárral a zongorán. Hiszen még az iskoláit sem járta ki, sem a középiskolát, sem a Zeneakadémiát, kamaszfejjel beszippantotta a budapesti éjszakai élet, amely a háború után sem engedte el. Kudarcba fulladt disszidálási kísérlete, a két rabmunkával telt börtönév kellett hozzá, hogy engedjen a baráti rábeszélésnek, és visszatérjen a klasszikus zenéhez. Nem kérdéses, hogy az igazi otthona a koncertpódium volt, sajnálatosan rövid ideig, 1956-ig itthon, azután élete végéig Párizsban és a világ nagy koncerttermeiben.
Hihetetlen élettörténetet mesél el híven a film, de nem ez a legnagyobb erőssége. Hanem a zene, Balázs János és a kortársak zenei illusztrációi, és még inkább, legfőképpen, mindenekelőtt Cziffra György saját zongorajátéka, amiről még a laikus is tisztán hallja, hogy valami rendkívülinek a tanúja. Valószínű, hogy nem az élettörténet elbeszélése, nem a rokonszenves megszólalók teszik, hogy a néző figyelme a szokatlanul hosszú dokumentumfilm alatt egy percig sem lankad, hanem ez a bizonyos zene. A végén úgy áll föl a néző, hogy ezt a zenét még sokáig szívesen hallgatná.
De hiszen ennek semmi akadálya. Ezer módja van annak, hogy valaki ma Cziffra György zongorajátékát élvezhesse. Magát gazdagítja, aki megteszi.
A dokumentumfilmet – amelyet hamarosan az MTVA is műsorára tűz majd – legközelebb Zalaegerszegen láthatja a közönség március 31-én.
Képek forrása: Cziffra György fesztivál
