Pálffy János előkelő székely nemesi, úgynevezett primor család sarja volt. Tarcsafalván született 1804-ben, apja részt vett a napóleoni hadak elleni nemesi felkelésben. János gyenge testfelépítésű, „aszkórra”, tüdőbajra hajlamos, visszahúzódó fiatal volt, mégis katonai pályára lépett, a József nádor huszárezred tagja volt, a harmincas évek közepére megjárta Stájerországot és Olaszországot. Főhadnagyként hagyta ott a katonaságot s tért haza világtól elzárt küsmödi birtokára. Magánéleti kudarcait – reménytelen szerelmet táplált sógornője iránt – egyre fokozottabb közéleti ténykedéssel kompenzálta, szerepet vállalt és nevet szerzett a megyei és az összerdélyi politikában.
Az 1841–43-as erdélyi országgyűlésen Küküllő megye követeként vett részt, 1842-ben pedig tagja volt annak a küldöttségnek, amely Pesten az új erdélyi kormányzót, gróf Teleki Józsefet köszöntötte. Ez a látogatás alkalmat nyújtott arra, hogy kapcsolatba kerüljön Batthyányval és Széchenyivel.
Az 1848-as erdélyi országgyűlés egyik központi figurája volt, az unió szentesítése után pedig bekapcsolódott a pesti kormányzat munkájába: pénzügyi államtitkár lett, alelnökké választotta a képviselőház, később a honvédelmi bizottmányba is bekerült.
Bár ifjúkorában rokonszenvezett a köztársasági eszmékkel, Pálffy a józan reálpolitikai szempontokat előrébb helyezte a hajthatatlan „forradalomcsinálásnál”. Mélyen megvetette a bécsi és a pesti kormányzat konfliktusát egyre inkább elmérgesítő ultrákat, a Madarász testvérek „vöröstollasait”, a Kossuth-kurzussal szembeni növekvő ellenérzései miatt 1849 elején lemondott pozícióiról. Közben egészségi állapota is egyre romlott, de kötelességének érezte, hogy képviselőként a kormány mellett maradjon egészen a szabadságharc végéig. Világos után Haynaunál feladta magát, 1850-ben huszonnyolc társával együtt halálra ítélték, de megkegyelmeztek neki. Pesten, Tarcalon tartózkodott, majd hazatért Erdélybe. Elkezdte írni emlékiratát, ám már nem fejezhette be, 1857-ben meghalt.
A Magyarországi és erdélyi urak néven kiadott Pálffy-emlékirat irodalmi értékeit a Nyugat hasábjain méltató Sárközi György szerint „[m]ár morális ítéleteinek túlfokozottsága is sebzett emberre, a lírával telített egyéniségre mutat, aki inkvizíciójában önmagát is máglyára viszi. Az a szerelmi sérülés, amit szenvedett, s amit hurcol egy életen át, kíváncsivá teszi mások szerelmi és családi életére és titkaira, s efféle adalékait oly feszélyezettség nélkül közli, mint aki nem is névvel megjelölt kortársairól ír, hanem kitalált regényalakokat igyekszik a diszkrétebb belső élet vonásaival is felruházni és elevenné tenni. A maga becsületes bukásának milyen elégtétel a sok becstelen siker – az eladó férfiak, a sárban fetrengő kanok csúf sorozata”.
Talán így van. Pálffy visszaemlékezése azonban nem öncélúan „bulváros”. A történelemben hajlamosak vagyunk pusztán elvont, személytelen folyamatokat látni. Szerzőnk éppen ennek az ellenkezőjét éri el, már csak azzal is, hogy nem megszokott lineáris krónikát ír, hanem lexikonszerűen, ábécérendben veszi sorra a magánéletében és/vagy az erdélyi-országos politikában szerepet játszó egyes személyeket.
Pálffy az események mögött munkáló rejtett, sokszor kicsinyes, sokszor irracionális emberi tényezőt, a messzeható döntéseket alakító, megmosolyogtatóan vagy meghökkentően esetleges körülményeket, pszichológiai hatások és ellenhatások szövevényét villantja meg.
Csodálatos történelmi leckét ad, nem annyira az események – szükségszerűen elfogult – elbeszélésével és értékelésével, mint azzal, hogy megmutatja a nagy időkben rejlő – az igazi nagyságot nem kisebbítő – kicsinységet.
Hogy csak az ismertebb figurákat említsük: elénk lép Arany, Batthyány, Csányi, Damjanich, Deák, Dembinszky, Eötvös, Görgey, Guyon, Irinyi, Jókai, Klapka, Klauzál s a nagy mumus, Kossuth. „Kossuthot még megírhatta. Ez nagy elégtétel lehetett keserűséggel teli szívének” – véli Sárközi.
Hiú, nyerészkedő, elvtelen, ostoba nagyurak és közrendűek, szipirtyó feleségek, tékozló fiúk sorát vonultatja fel Pálffy az emlékiratában. „Szegény nemzet”, élhetnénk a szavajárásával. Még szerencse, hogy voltak mások is, értelmes, becsületes és tettre kész, példaszerűen kiváló magyarok, csak éppen túl kevesen, hogy megfordítsák az ország sorsát. Ha ez nem lenne elég, a nemzet éppen a tragédia felelőseit magasztalja. Pálffy szembeszáll a sommás közvélekedésekkel. A vereség és a megtorlás sokkja, emberileg érthető, egyszerre volt indítéka a bűnbakok és a makulátlan hősök keresésének.
„Általában arról kellett meggyőződnöm, hogy az emberek föl sem vették, sőt védették (s még most is!) bármily gaztettet követett el valaki a forradalom alatt, csak nagy szája lett légyen, s amolyan Brutus-Robespierre-féle arcot vágjon, ha semmit sem tett, s ha gyávák gyávája is volt. S e bizony nem nagy dicséretére válik magyar hazámfiainak, sem ítélőtehetség, sem morálitás tekintetében.”
Pálffy hangsúlyozza: 1848–49 szereplői nem mérhetők olyan homályos mércék alapján, mint hogy mennyire voltak elkötelezett „hazafiak”.
Mindemellett visszatérően bírálja a hozzá eszmeileg közel álló, mérsékelt államférfiakat is, akik képességeik alapján békeidőben sokra lettek volna hivatva, de elmulasztották mederben tartani a forradalmi eseményeket: így mindenekelőtt a gyengekezű Batthyány-kormányt, amiért nem vetett véget az utcai „kravalloknak” („inkább egy erélyes Ró’sa Sándor-minisztérium vészes időkben, mint egy becsületes, jámbor minisztérium – csakhogy mentse meg a hazát”).
És akadnak más „passzív” felelősök: István nádor, amiért nem fogadta el a Kossuth által felajánlott koronát, Görgey, amiért a debreceni vezetőket félrelökve nem ragadta magához a hatalmat, hogy tisztességes békét kössön Béccsel, amikor erre még lehetőség kínálkozott.
Az 1848–49-es kísérlet, sugallja Pálffy, a magyar politikai osztály végzetes emberi gyengeségei miatt bukásra volt ítélve: a képviselőháznak „alelemei voltak: 20% intelligencia, 10% aljasság és 70% értetlenség és becsületesség vegyesen, vagy más oldalról tekintve 5% bátorság és 95% gyávaság”.
Ha Pálffynak van is hajlama, ki tagadná, rosszmájú, nemtelen ítélkezésre (ennek leginkább visszatetszést keltő példája a forradalom után vele egy fedél alatt élő Kemény Zsigmondról írt visszaemlékezése), a „pletykálkodás” fordított célt is szolgál, azt, hogy széles körben elterjedt félreértéseket, igaztalan vádakat oszlasson. Az 1848 előtt az ellenzéki politika élvonalába tartozó, a forradalom alakulását látva azonban a békepárt hívévé szegődő s ezért megvetett Kazinczy Gábor kapcsán írja ezeket a sorokat:
„Az emberek nagy hibája mások megítélésében részint abban áll, hogy saját individualitásukat, szellemi és testi szervöket vetik mint mérvet másokra, részint abban, hogy mindig külesemények általánosságából ítélnek mindenki fölött egyenlően, mitsem figyelve a lélektanra, hogy szabályai szerint mérlegelve az események különböző hatását, különböző szervezetű egyéniségekre e szerint, s a lélek működésének ebből fejlődött processzusából merítnék a cselekvés indokait és védveit, fölismerve magát az organismus logikáját az emberben, mely erőszakolást nem tűr.”
Ha a szóban forgó Kazinczyról elárulja, hogy egy közös utazás során azt látta, félt a villámlástól és dörgéstől, azzal nem a gyávaságát akarja bizonyítani, hanem „testi túlérzékenységét”, amely a „nemesebb organismus” tulajdona, s amely magyarázza, hogy a „forradalom viharától” is óhatatlanul meg kellett rettennie. (Védjen meg téged a Pálffy, tehetnénk persze hozzá…)
Szinte mindegyik oldalon akad valamilyen emlékezetes anekdota, sajátos-izgalmas emberi mozzanat. Bornemisza József báró „a nagy ehetőségéről volt híres, míg mindenét meg is ette”: „Kérdésemre, hogy miért van még ágyban, azt felelte, hogy korán reggel hashajtót vett be, hogy ebéden annál többet ehessék, s ekkor egy valóságos nyalánk gyermek örömével kezdette sorban elszámolni egy hosszú étlapról az ételeket.”
Damjanich egyik jelentésében ezt írta: „Én kiirtom egytől egyig a rácokat, e gaz fajt, azután, hogy magva se maradjon, főbe lövöm magamot.” Eötvös József azért hagyta el sietve az országot Lamberg meggyilkolása után, mert ifjúkorában három, akkor képtelennek tűnő dolgot jósolt meg neki egy párizsi jósnő: hogy elveszti vagyonát, de „gazdag házasság által helyrehozza veszteségét”, hogy független magyar miniszter lesz, s hogy vérpadon fogja végezni. Minthogy 1848-ra az első két jóslat már teljesült, a „költészileg élénk képzelmű, ingerlékeny idegrendszerű” bárónak nem volt maradása.
Farkas Károly képviselő, „ki bizony elég jámborul viselte magát, tökéletesen hitte, hogy felakasztják, s mielőtt amnesztiát kapott volna, pesti szállásán naponta kötelet hurkolt nyakára, mindig szorosabbra fűzve, hogy szoktassa magát ezen utósó műtételhez”. A királyi táblai ülnök Gál Jánost nem „állhatta ki senki, még a kormánypárt sem, melynek hű embere volt. Igaz, hogy külsője is okozhatta némileg, lévén kicsiny, száraz, nagyon fekete és büdös” – Pálffy aztán hozzáteszi, hogy egy megyei közgyűlésen csak azért vonta vissza az egyik saját javaslatát, mert ez az alapjában véve jóravaló, de visszataszító ember is támogatta.
Kazinczy Ferenc testvére, József az irodalmárt „gyűlölte egész életében, árváinak apai birtokát potom áron magához csempészte s testvére elleni gyűlölségét egész haláláig megtartotta. Kazinczy Ferenc Széphalmon van eltemetve, s a nagy költő és hazafi sírját emlékoszlop jelöli. József ezen birtokot is magához váltotta s testvére sírját sertésekkel hagyta túratni”. Kemény Sámuel gróf „[l]egfőbb sajátságai a minuciózus tisztaság, következőleg undor mindentől, ami bepiszkolhatná és az elkésés. Ő például elmosakodik 3-4 óráig is, újból meg újból bevizezvén kezét és arcát, s a víznek mindannyiszor csak megszikkadni kell, mert sohasem törölközik, félvén, hogy a legtisztább törölköző is bepiszkolhatná. […] Ő nőtlen, s mint a fáma mondja, csupán a beszennyezési undor miatt nem házasodott.”
Földváry Károly, a hős vitézzé avanzsáló papucsférj, Bethlen Gergely, e ragyogó ifjú gróf, aki jellemtelen apja helyében párbajt vállalt s elvérzett – s így tovább, sorolhatnánk még a különös-különleges történeteket. Szerzőnk, való igaz, olyan személyekről is kényes részleteket oszt meg, akiknek komolyabb történelmi szerepük nem volt. De olyan nagyon nem bánjuk ezt a személyeskedést, bármennyire is érződik mögötte, amire Sárközi is utal, a megkeseredett, magányos ember mizantrópiája: így kerekedik lecke nem csupán a korról, de az emberi természet örök esendőségeiről és ellentmondásairól: befejezetlenségében is teljes, nagyszerű „emberi színjáték” ez.
Kiemelt kép: Barabás Miklós: Választási menet a pesti Kristóf téren (Forrás: Wikipedia)
