A muhi csata nemzeti emlékezetben betöltött szerepe közel sem annyira jelentős, mint Mohácsé. Ennek több oka is lehet, az egyik talán az, hogy a következményei, az óriási pusztítás ellenére körülményesebben nyomon követhetők mind a források szűkössége, mind pedig a viszonylag gyors talpra állás miatt. (Drasztikus következményekkel járt a tatárpusztítás, például a településszerkezet átalakulásával, illetve a telepesek behívásával a népesség összetétele is megváltozott, de ezek nehezebben megfogható folyamatok, mint a három részre szakadt ország és a százötven éves török uralom.)
Mindenesetre a köztudatban így is számos tévhit társul a tatárjárás döntő ütközetéhez. Ezek közül az egyik, hogy a király és a nemesek közötti ellentét okozta a magyar csapatok vesztét. IV. Béla és az előkelők között valóban voltak feszültségek, de a király parancsára nagy létszámú sereg gyűlt össze, így ez nem játszott döntő szerepet. Emellett a magyar vezetés inkompetenciáját is szokás emlegetni, és bár a csata lefolyása alatt követtek el jelentős hibákat, nem vádolhatjuk őket amatőrizmussal.
Az Imre király és II. András uralkodása alatt több mint negyven hadjáratban részt vevő magyar hadsereget pedig nem tekinthetjük tapasztalatlannak.
A korabeli krónikások egyike, Spalatói Tamás a magyarok elbizakodottságát is megemlíti A salonai és spalatói főpapok története című művében. A IV. Bélával való rossz viszonya miatt azonban a forrást semmiképpen sem tekinthetjük elfogulatlannak, illetve tények bizonyítják, hogy a király érzékelte a helyzet súlyosságát, és fontos lépéseket tett a védelem megszervezésére. Julianus barát révén hamar értesült a veszedelemről, ezért próbálkoztak a kunok betelepítésével, valamint az uralkodó maga tekintette meg a hágókat, és rendelte el megerősítésüket.
Akkor mi okozta mégis a magyar hadsereg vesztét? – vetődik fel a kérdés.
A csata helyszínét a mai napig nem tudták pontosan meghatározni, bár jelentős kutatások folynak a témában. Azt tudjuk, hogy a Sajó jobb partján vertek tábort a főként könnyűlovas-íjászokból, félnehézlovasokból, illetve egy maroknyi nehéz lovasból – köztük a templomos lovagrend magyar rendtartományának lovagjaival – álló magyar csapatok, míg a lovas nomád tatárok a bal oldalon alakították ki a bázisukat. A magyarok kivártak, nem kockáztatták meg az átkelést a kulcsfontosságú Sajó-hídon, hogy a rendezetlen soraikat a tatárok rögtön megtámadják. Szekérvárat alakítottak ki, és várták, hogy az átkelő tatárokat a híd és a táboruk között elterülő szűk, mocsaras területen kézitusára kényszerítsék, ahol a páncélozott lovasság győzedelmeskedhet.
Batu kán az április 10-ről 11-re virradó éjszakán indította meg csapatait, a magyarokat egy mongoloktól megszökött hadifogoly értesítette.
A király öccsét, Kálmán herceget, valamint Csák Ugrin érseket és a nehézlovasságot küldte a hídfő védelmére. Véres harc alakult ki, Batu még a saját vértes testőrségét is harcba küldte, amelynek még a parancsnoka is elesett. A magyar csapatok győzedelmeskedtek, visszaverték a tatárokat a bal partra. A hídnál őrséget hagytak, és visszamentek a táborba; azt hihették, hogy döntő győzelmet arattak. Itt követték el az első nagy hibát, időt hagytak a mongoloknak az újratervezésre vagy eredeti tervük kivitelezésére – erre a kérdésre a történettudomány nem képes egyértelmű választ adni.
Előkészítették a következő támadást a híd ellen, míg a seregeik többi részével két ponton is átkeltek a Sajón, hogy bekerítsék a magyar szekérvárat. Kőhajítógépek segítségével megfutamították a hidat őrző katonákat, akik menekülve értesítették a fő sereget, azonban csak a templomosok, valamint Kálmán herceg és Ugrin érsek rontottak rá a közeledő tatárokra nehéz lovasaikkal. A többiek a szekértáboron belül próbáltak ellenállni, ami végzetes hibának bizonyult, hiszen ezzel elvesztették a kezdeményezés minden lehetőségét. A folyón átkelő tapasztalt mongol vezérek – Szübetej és Sejbán – hamarosan megérkeztek a harcba, és felmorzsolták az egyébként hősiesen küzdő nehézlovasságot.
A templomosok mind egy szálig odavesztek a mesterükkel, Rembald de Carumbbal együtt, Kálmán herceg és Ugrin érsek pedig halálosan megsebesült. A királynak is éppen csak sikerült megmenekülnie testőreinek köszönhetően.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a csatát sokkal inkább a mongol csapatok rugalmassága és parancsnokaik tehetsége nyerte meg, mintsem a magyarok alkalmatlansága vesztette el.
Kiemelt kép: A muhi csata korabeli ábrázolása (Forrás: Wikipedia)
