Biznisz vagy szerelem? – Magyar menyasszonyok múzeumi fókuszban

A Magyar Menyasszony alapjául szolgáló Facebook-csoport köré sok tízezres közösség épült ez az elmúlt két évben. Honnan jött az ötlet?

Két évvel ezelőtt indítottam el a Magyar Menyasszony Facebook-csoportot, arra kérve a csatlakozókat, hogy mutassák meg, milyen volt a menyasszonyi ruhájuk, illetve töltsék fel a saját és felmenőik esküvői képeit, akár az ezekhez kapcsolódó hosszabb-rövidebb történetekkel együtt. Az elsődleges cél a közösségépítés volt, csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt, amikor létrehoztam egy, a street fashionnal foglalkozó hasonló online archívumot. A Magyar Menyasszony gondolata már akkoriban megfogalmazódott a fejemben: 2009 környékén kezdtem el használni a Facebookot, és szembetűnő volt, milyen sok ismerősöm cserélte le a profilképét az esküvői fotójára. Ennek oka egyrészről persze a büszkeség, másrészről hogy az ezredforduló után itthon is nagyon megerősödött az esküvőbiznisz. Komoly iparág épült rá, hogy a menyasszonyok – mert ez az esemény elsősorban róluk szól – valóban királylánynak érezzék magukat ezen a napon, és a lehető legjobb formájukat hozzák. A lehető legjobb formáját pedig ki ne akarná megmutatni az ismerőseinek.

Az oldal elindulása után egyből özönleni kezdtek a képek, történetek?

Igen. Aminek érthető oka van. A 20. században a házasságok zöme már szerelemből köttetett, és kevésbé gazdasági érdekből, mint ahogyan az korábban sokszor jellemző volt. Ezért emocionálisan is más a viszonyunk az esküvőhöz. Általában az idősebbek is szívesen mesélnek róla, romantikus-nosztalgikus emlékképként, mint életük egyik meghatározó eseményéről. Arról nem is beszélve, hogy a covidjárvány közepén végre volt valami, ami nem a fenyegetettségérzetre, a szorongásra, bizonytalanságra erősített rá, hanem a szívmelengető élmények előhívásával egy kis örömöt csempészett a hétköznapokba.

De hogyan lesz, lehet ebből a rengeteg anyagból a végén kiállítás?

Nehéz kérdés, rengeteget töprengtem rajta magam is. A Nemzeti Múzeum saját anyagából is lehetne ilyen tematikájú tárlatot rendezni, ami sok szempontból jóval egyszerűbb volna. Annál is inkább, mert a Facebookra felkerülő képek és a sztorik elsősorban a szórakoztatást szolgálják, sok fotó, a minősége miatt eleve nem alkalmas arra, hogy kvázi kiállítási tárgy legyen. Ezért létrehoztunk egy önálló virtuális adatbázist is, azzal a vállalással, hogy abban névre, tájegységre, tárgyra, évre kereshető módon, megfelelő minőségben megőrizzük a képeket. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a csatlakozni vágyók maximum tíz, lehetőleg szkennelve digitalizált fotót feltöltsenek az adott esküvőről, mellékelve az információkat is, mikor és hol volt az egybekelés, mi tudható a pár későbbi sorsáról.

Nagyon fontos, hogy számunkra nemcsak a ruhák érdekesek, hanem minden egyéb kellék: a koszorú, a fátyol, a meghívó, a lakodalmi étlap, a viaszcsokor, és még sorolhatnám.

A beérkezett képek alapján válogatunk a végül a tárlatra kerülő tárgyak között is, amelyeket aztán bekérünk a tulajdonostól; ez a lehetőség március 31-ig még bárki előtt nyitva áll. A cél a virtuális és a valóságos kiállítással is ugyanaz: a jövőnek emléket állítani a múltból. Egy megosztással gyakorlatilag bárki beírhatja magát a történelembe.

A közösségi gyűjtés java, gondolom, 20. századi emlék, a Magyar Menyasszony viszont ötszáz évet ölel majd fel, egészen napjainkig. Miért pont ennyit?

Erre mondtam, hogy csak a múzeum saját anyagából lehetne akár egy hasonló kiállítás, én viszont úgy éreztem, a közösségi és a közgyűjteményi szint mixelésével tudunk valami igazán különleges dolgot létrehozni. Az ötszáz évvel ezelőtti kezdőpont nem véletlen. A Nemzeti Múzeum őrzi Mária királyné 1522-ből való menyasszonyi ruháját, amely Magyarország legrégebbi esküvői ruhának tartott öltözéke, és egész Európában is csak egy korábbról származóról tudunk. Ez világszenzáció, többször is láthatta már a közönség, de mivel a tematika teljesen más volt, eddig valahogy nem tudunk neki fényt adni. Most viszont végre sztárrá avatódhat. 

Ez is lehetett volna egy irány: csak az legfelsőbb társadalmi körök, az arisztokrácia esküvői szokásait, házasságait bemutatni. 

Biztos az is érdekes lenne, pláne, hogy erre a rétegre kiváltképp jellemző volt, hogy a házasságok esetében az érdekek domináltak, gondoljunk csak a Habsburgok „Míg mások háborúznak, te, boldog Ausztria, házasodj!” jelmondatára. Birodalmak sorsa múlott az utódok megfelelő kiházasításán, ami ígéret szintjén gyakran már csecsemőkorban megtörtént. Aztán a feleknek vagy szerencséjük volt, vagy nem. Mária királynénak speciel igen. Bár már őt is csecsemőként odaígérték a II. Lajosnak, a vége szép szerelmi kapcsolat lett. Ugyanakkor, ne legyenek illúzióink, a 20. század előtt szinte minden társadalmi réteg érdekek mentén házasította ki a fiait-lányait. A megfelelő párok összehozása a vagyon gyarapítását, a közösség megmaradását, a network tovább építését szolgálta. Ezt az üzleti szemléletet ma is őrzi a nyelvünk például a lakodalmak

„Eladó a menyasszony!”

felkiáltásban vagy az „eladósorba kerülő lány” kifejezésben.

Fel lehetett azért lázadni a szülői döntés ellen?

A királylányoknak nem igazán, ebből a szempontból ők voltak a legkiszolgáltatottabbak. A szülőknek persze nagy általánosságban nem az volt a céljuk, hogy a gyerekük boldogtalan legyen.

Vagyis ha valakinek volt személyes preferenciája, és az megfelelt a család érdekeinek, mehetett a dolog.

Ferenc József és Sisi esete jó példa erre: az udvar eredetileg a nővérét szemelte ki, de az Erzsébet és a császár között kialakult szimpátia láttán senkinek nem volt kifogása a változtatás ellen. A zsidó ortodox közösségekben vétójoga volt a nőknek és a férfiaknak is. A falusi-paraszti és a városi polgári világban a bálokon lehetett előzetesen ismerkedni, ahol kiderült, ki kivel matchel inkább. Elvileg akadt tehát egy szűk mozgástér. A végső szó persze majdnem mindig, minden társadalmi rétegben a férfié, a családfőé volt. 

Az anyáknak, feleségeknek mennyire volt beleszólásuk mindebbe?

Maximum vélemény szintjén. A nők életfeladata a „jól” férjhez menés és a gyerekszülés volt, ha ez sikerült, akkor számítottak a társadalom értékes tagjának. Az öltözködés ezt nagyon jól leképezte. Régen, a jólétben élőknél a frissen házasodott, illetve a kisgyerekes nő járt a legdíszesebben, hiszen bizonyította, hogy „megéri” rá költeni. A menopauza környékétől a nő már kevésbé volt „hasznos”, ezért nem illett hivalkodnia. Orgona Angelika kolléganőm a 16–17. századi erdélyi arisztokrácia házasságkötéseiről írt a kiállításhoz tanulmányt. A forrás néhány férfi egymás közötti levelezése, amiben az ételekhez hasonlítják a szóba jöhető nőket: a fiatal szűz a bárányhús, az aktív szülőkorú nő a tehén, ami a termékenység, gazdagság, bőség szimbóluma, a negyven felettiek meg olyanok, mint a keszőce, azaz az aszalt gyümölcsökből főzött, tejfölös-savanyú leves.

Ilyenekkel szembesülve nem árt belegondolnunk, micsoda szerencse, hogy a 21. században lehetünk nők.

A korunktól függetlenül úgy öltözködhetünk, ahogy szeretnénk, és érzelmi alapon dönthetünk róla, kivel kötjük össze az életünket. Arról nem is beszélve, miféle traumáktól mentesülünk azáltal, hogy szexuális téren nem teljesen tudatlanul ér minket a nászéjszaka. Bár a szexualitás mint női örömforrás megélésében bőven van még hova fejlődni.

A jelenlegi elképzelés szerint hetvenhét pár története elevenedik majd meg a tárlaton, mindenféle korból, társadalmi osztályból, vallási felekezetből, szerte a Kárpát-medencéből. Miért pont ennyi?

Most ez a terv, de még bármi felülírhatja, mindennap újabb és újabb ötletekkel ébredek. Azért pont hetvenhétre gondoltam, mert a hetes mágikus szám, amihez rengeteg pozitív érzést társítunk: boldogságot jelöl, a számmisztikában a hetes szimbolizálja a megvilágosodást, de az odavezető utat is: a spirituális ösvényen való haladást, amely tudással és bölcsességgel van kikövezve. A népmesékben is gyakran találkozunk a hetes számmal: hetedhét ország és égbolt, a szivárvány hét színe, hétmérföldes csizma, hétországra szóló lakodalom stb. És még ez a hetvenhét is kevés a teljes képhez, maximum a figyelmet tudjuk felkelteni még jobban a téma iránt. Folyamatosan próbálok a rengeteg felgyülemlett anyagban valami rendet vágni, és az igazán jellemző példákkal megmutatni a tipikusságokat, és ezeken keresztül a nők fél évezred alatt bejárt hihetetlen útját. Erről is mesélnek majd a tárgyak: a többtucatnyi menyasszonyi ruha, a hetvenhét bekeretezett koszorú – ez ma már egyáltalán nem divat, régen a szüzesség jelképe volt – és egyéb esküvői kellékek meg a rengeteg fotó. És mesélnek a történetek. A királyoké, királynőké, polgároké, paraszti vagy munkássorból származóké, falvakban vagy városokban lakóké éppúgy, mint egy mai, online társkeresőn összejött páré. A célcsoport természetesen a nők, 3–99 éves korig. Azért mondom, hogy hároméves kortól, mert sok kislány ma is nagyon korán arról álmodozik, milyen csodálatos királylányként tündököl majd egyszer a nagy napon. Én, mondjuk, pont nem voltam ilyen, de abszolút megértem, ha valakinek ez a szíve vágya.

Annyiban viszont óva inteném a fiatalokat, hogy a házasság kapcsán ne csak ez az egynapos királylányság lebegjen a szemük előtt.

A divatból vagy nyomásra köttetett frigyek ritkán hoznak tartós boldogságot. Ezt a több száz általam olvasott történet is visszaigazolja.

Voltak ezek között olyanok, amelyek különösen megérintették?

Persze. Három is, és nagyon szeretném is, ha ezek nagyobb súlyt kapnának abban a könyvben, ami a reményeim szerint megjelenik majd a tárlathoz kapcsolódóan. Az egyik egy nő története az 1910-es évekből, aki Erdélyből szökik át Magyarországra, hogy színésznő lehessen. Sikerül neki, a Vígszínház üdvöskéje lesz, a karrierje villámgyorsan ível felfelé. Aztán beleszeret egy férfiba, a galíciai fronton megesküsznek – erről egyébként van fotó is –, majd a férje hazatérte után gyermekeik születnek, és ő soha nem tér vissza a színpadra. Bár nem tudjuk, ezt mekkora lemondásként élte meg, a sztoriból szépen kiviláglik, hogy egyszer fel lehet lázadni a társadalmi normák ellen, de kétszer már nem biztos, hogy van hozzá az embernek ereje. A másik történetet egy unoka küldte, felsorolva, mennyi nehézségen ment át a nagymamája az életében, és mindig felállt belőlük. Ez a pár sor egy nagyon nehéz időszakomban ért el, amikor kezdtem a kiégés jeleit mutatni, és rögtön észhez térített, hogy tulajdonképpen mi bajom is van nekem? A harmadik pedig egy gyönyörű, ötvenes évekbeli fotó, amin egy menyasszony imádkozik az oltár előtt gyermekáldásért. Azt hiszem, a lánya küldte be néhány mondat kíséretében, elmesélve, micsoda emberfeletti erővel tartotta össze az édesanyja sok évtizeden át a családot. Ahogyan sok más nő is így tett vagy tesz ma is anélkül, hogy érdemrendet vagy kitüntetést várnának – vagy kapnának – érte.

Számomra ez a Magyar Menyasszony projekt igazi küldetése: minél több sorson keresztül felmutatni a feleségek, anyák hétköznapi heroizmusát. És összehozni a generációkat.

Hogy az unokák az előkerült fényképek apropóján beszélgessenek a nagymamákkal, tiszteljék, becsüljék meg őket azért, hogy a miénknél sokkal súlyosabb korokban is sziklaszilárdan helytálltak.

Magyarország legnagyobb online esküvői gyűjteményéhez a kiállítás honlapjára várják a családi fotókat és történeteket.