Viszonylag ritka, hogy egy adott színészre írnak egy forgatókönyvet, a Műanyag égbolt esetében mégis ez történt. A rendezőpáros, Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta azt nyilatkozta, hogy bár sokat jártak színházba, megnéztek egy csomó színészt, és castingoltak is, a forgatókönyvet már úgy írták, hogy Keresztes Tamásnak és Szamosi Zsófinak kell eljátszania a főszerepeket.
Miután volt casting, nem gondoltam, hogy rám írták volna a forgatókönyvet, de az tény, hogy kevés embert néztek meg a válogatáson. Csodálkoztam is, hogy végül Tamást és engem választottak, mert az forgatókönyvben a karaktereink jóval fiatalabbak a mi valós életkorunknál. Tibor és Sarolta azzal indokolta a döntését, hogy a Műanyag égbolt világában mást jelent az életkor, máshogy mérik, hogy ki hol tart az életében, mennyi van még hátra neki, mik a lehetséges perspektívái.
Amikből azért nincs túl sok a száz évvel későbbi, megváltozott, élhetetlen Budapesten és más magyar helyszíneken játszódó film szereplőinek. A bemutatott világ disztópia, de nem nehéz észlelni az áthallásokat a mai helyzetünkkel, hogy ha minden így halad tovább, akkor már bőven az odavezető úton lépdelünk. Hozhat bármilyen változást a szemléletünkben egy művészeti alkotás?
Nem hiszek a művészet társadalomformáló erejében. Olyan szűk szegmenshez jutnak el az ilyen típusú alkotások, hogy egyszerűen nem lehet igazán nagy hatásuk. Ettől függetlenül nagyon fontos, hogy megszülessenek. A művészetnek nem okvetlenül a társadalomformálás a célja.
Akkor mi lenne az?
Talán leképezni a valóságunkat, amiben élünk, és amiről folyamatosan gondolkodunk. De ez nemcsak a filmkészítésre, hanem bármilyen más művészeti területre is vonatkozik. Élményt és tapasztalatot adni az embereknek, ami valamilyen módon hat rájuk, de nem elvárni, nem képzelni azt, hogy ez a hatás társadalomalakító lesz. Ilyen ereje talán csak a nagyon fősodratú alkotásoknak lehet.
Érdekes, hogy ezt mondod, mert végignézve az eddigi munkáidon, sosem a habkönnyű szerepek találtak meg. Az általad megformált karakterek rendre nehéz élethelyzetekben, bonyolult emberi viszonyokban jelennek meg, a filmek és színdarabok, amelyekben játszottál, pedig jórészt társadalmi vagy minimum sokunkat érintő kérdéseket feszegetnek.
Valóban így van, de többnyire nem én választottam ezeket a szerepeket. Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy a színészek nagyon válogathassanak a szerepek között. Egyszerűen az ilyen szerepek találnak meg, mert valószínűleg a személyiségem, a karakterem, az arcom hordoz valami olyat, amivel ezeket az üzeneteket jól át lehet adni. Egy színésznek tisztában kell lennie azzal, hogy az alkata, az arca mit tud üzenni.
Ez önreflexióra is késztet? Elgondolkodtat, hogy mi lehet az oka, milyen is vagy, ha rendre ilyen szerepeket kapsz?
Egyrészt nagyon örülök annak, hogy nem papírmasészerepekkel találnak meg, és nem egy „szimpla” karakterként gondolnak rám. Ez valóban erős visszajelzés, mert azt feltételezik rólam, hogy képes vagyok komplex problémák ábrázolására. De az önreflexió az élet minden területéről érkező visszajelzésekből alakul, nem csupán abból, hogy hogyan tekintenek rám szakmailag. Abból, hogy a gyerekem, a férjem, és a többi ember, akivel nap mint nap találkozom, mit mond rólam, hogyan reagál rám. Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, nem a legsimulékonyabb a természetem, de már nem haragszom magamra emiatt.
Régen máshogy volt?
Fiatalabb koromban nagyon sok dolog miatt haragudtam magamra, de ma már elfogadom, hogy ilyen vagyok. Nem gondolom, hogy ne lehetne változni, ne kellene törekedni a fejlődésre, de alapjaiban már nem kérdőjelezem meg azt, amilyen vagyok. Hiszek abban, hogy az élet úgy alakítja magát, hogy olyan emberekkel legyek körülvéve, akik szeretnivalónak éreznek.
A Műanyag égbolt cselekményének egyik fő mozgatórugója is a szeretet, a gyász és a veszteség mellett. A film rotoszkópos technikával készült: hús-vér színészekkel, ingerszegény környezetben, fehér falú szobában vették fel a történetet, és ezt később alakították animációvá. Milyen volt így játszani?
Kicsit olyan, mint egy színházi próba, amikor még nincsenek díszletek, nincs köréd varázsolva az egész illúzió, csak az emberi viszonyok átadására koncentrálsz. Sokat tud persze segíteni a berendezett környezet vagy egy jelmez, de alapvetően a színész dolga az, hogy egy szituációt átéljen és eljátsszon. Technikailag okozott némi nehézséget megfogni egy tárgyat, ami nincs ott, vagy viszonyulni valahogy ahhoz a környezethez, ami nem látok. De összességében szórakoztató volt, és nagyon megkönnyítette a stáb dolgát, hogy nem kellett órákat tölteni a forgatások előkészületeivel, amivel egy élő szereplős film esetében rengeteg idő megy el. Nem kellett világítani, nem kellettek díszletek, smink és haj, mindent az animátorok varázsoltak körénk később.
Eltelt öt év a forgatás óta, most láttátok először egyben a filmet?
Igen, Berlinben. Az utószinkron miatt az összes olyan részt láttam korábban, amiben szerepeltem, de ez egészet elejétől végéig először a Berlinalén. Nekem különösen érdekes volt visszatekinteni erre az időszakra, ugyanis úgy forgattam a filmet, hogy közben terhes voltam.
Nagyon sűrű és megterhelő periódus lehetett: utána született meg a gyermeked, vesztetted el az édesanyádat, és a Mindenki, majd az Egy nap szakmai sikerei is körülvettek.
A nagy magasságokról és a nagy mélységekről szólt ez az időszak. Anyukám halálát mély gyászmunka során kellett feldolgoznom, de szakmailag sem úgy alakult ez az időszak, ahogy reméltem. A Mindenki és az Oscar-díj után úgy gondoltam, hogy bőven lesznek megkereséseim. Ehhez képest pont az ellenkezője történt, néma csönd állt be, legalább két évig nem hívtak semmire. Óriási csalódás volt. Azért is sújtott le nagyon, ami történt, mert nagyjából egy évvel korábban döntöttem el hosszas vívódás után, hogy lássuk meg milyen, amikor nincs alattam védőháló, megpróbálom a szabadúszó létet.
A Pintér Béla és Társulata volt ez a védőháló?
Igen.
Miért döntöttél úgy, hogy tizenegy év után feladod ezt a biztonságot?
Hosszú ideig érlelődött bennem, de végül közös döntés volt. Akkorra már feszült volt a viszonyunk Bélával, minden az elválás irányába mutatott. Az én személyes indíttatásom az volt, hogy szeretnék már máshogy, másokkal is dolgozni. Fel akartam szabadítani magam.
Annak ellenére, hogy a jelentős szakmai elismerések dacára két éven keresztül nem csörgött a telefonod, még ma is felszabadításként tekintesz erre a döntésre?
Százszázalékosan. Soha nem éreztem úgy, hogy visszacsinálnám. Béla egy hihetetlenül tehetséges ember, semmit nem vonok kétségbe abból, amit tud, de ez a társulat egy egyszerzős, egyrendezős színház, egy ember víziója, idővel óhatatlanul kiismerhetővé válik. Nagyon vágytam már másfajta ingerekre, új feladatokra.
Amik meg is érkeztek a Mindenkivel, az Egy nappal és a Műanyag égbolttal. Bár a filmes karriered nem 2016-ban, a Mindenkivel indult, előtte már sok sorozatban és egész estés filmben szerepeltél, például a Terápiában.
A Terápia eddigi pályám legnagyobb kihívását jelentő pontja volt. Ami a sorozat egyik erejét adta, a nagyon kevés vágás, minket, színészeket óriási összpontosításra késztetett. Sokszor akár húsz percet, egy egész epizódot kellett egyben eljátszanunk, ami a filmezésnél rendhagyó. Amellett pedig, hogy technikailag nagy feladat volt, egy olyan lélektani drámáról beszélünk, ahol minden rezdülésnek a helyén kellett lennie.
Ahogy az Egy napban is. Számos olyan jelenet van a filmben, ahol hosszan vesz közvetlen közelről a kamera, miközben tengernyi érzelem hullámzik át az arcodon.
Ott a nehézséget színészileg az jelentette, hogy képes legyek átlátni, átérezni és átadni annak az egyetlen napnak a milliónyi érzését. Nagyon rövid idő telik el a jelenetek között, nem is történik semmi eget rengető, mégis óriási lélektani folyamatok zajlanak le a karakterben. Minderre pedig nincsenek szavak, kevés a szöveg a filmben, szinte mindent gesztusokkal kellett elmesélni. A másik nehézség a három, különböző életkorú gyerekkel való forgatás volt. Gyerekekkel dolgozni egyszerre áldás és átok: ha jók, egy hihetetlenül természetes létezést visznek a filmbe, ami valahogy a felnőtt, profi színészt is rákényszeríti erre a létezésre. Viszont cserébe minden az ő fizikai, szellemi, lelki kondícióik függvényében alakul, gyakran felülírva az eredeti terveket. Ráadásul, ha egy hároméves gyereknek azt mondják, hogy ne nézzen a kamerába, ezer százalék, hogy oda fog nézni.
Nincs túlélés áldozatok nélkül | Magyar Krónika
A magyar-szlovák koprodukcióban készült Műanyag égbolt megejtő szépségű, érzékeny mozi, amelyben messze nem csak a világ megmentése a tét.
A Mindenkiben ilyen gond nem volt.
De ott volt egy egész kórus! Mégse gondnak nevezném ezt, hanem speciális helyzetnek, ahol nagy a nyüzsgés, így nehezebb koncentrálni. Viszont igen, a két főszereplő kislány valóban elképesztően profi volt, úgy jöttek oda, hogy már mindent tudtak a filmezés technikai részéről.
A karvezető Erika néni karakterét milyennek érezted? Nagy vitákat generált a film és az ő személye is. Az egyik oldal végtelenül gonosznak tartotta, a másik oldal amellett érvelt, hogy valójában kényszerpályán mozog. Ha az kell a külföldi versenyre való kijutáshoz, hogy a hamisan éneklő gyerek csak tátogjon, akkor ez a megoldás.
Azért tetszett nagyon a forgatókönyv, mert rendkívül komplexnek éreztem a figurát és a történetet is. A valós és a szimbolikus síkon is annyi mondanivalója van ennek a történetnek, ami messze túlmutat a huszonöt perces játékidőn. Nagyon szerettem, hogy képes volt vitákat generálni, kérdéseket felvetni, arra ösztönözni az embereket, hogy az életünk vetületeiről beszélgessenek. Képes volt hatni.
