A húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe, amelyen Jézus Krisztus megváltó kereszthalálára és feltámadására emlékezünk. A zsidó vallásban a pészahot ünneplik, amelynek jelentése – elkerülni, kikerülni – az egyiptomi rabságból való szabadulásra emlékeztet. A két ünnep sokáig egybeesett, a pészahünnep előestéjén költötte el Jézus tanítványaival az utolsó vacsorát. A niceai zsinat 325-ben szabályozta a keresztény ünnepek rendjét, ekkor tette a keresztény húsvétot a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra. Ez az időpont évről évre változik, ezért a húsvét mozgó ünnep. A tavaszi nap-éj egyenlőség idején a kikeletet, a tavaszt, a természet ébredését, az újjászületést az ősidőkbe visszanyúlóan ünnepelték.
Több európai nyelv húsvét szava – például az angol Easter és a német Oster – a teuton Őstra istennő ünnepének elnevezéséből származik. A magyar húsvét szó utal arra, hogy a negyvennapos böjt után újra fogyaszthatunk húst (a hús vétele), és utal Jézus Krisztus feltámadására és a húsvéti szentáldozásra is.
Virágvasárnap a nagyböjti időszak utolsó vasárnapja és a nagyhét kezdete. A katolikus egyházban a virágvasárnapi ünnepi szentmise körmenettel kezdődik arra emlékezve, hogyan köszöntötte a szamárháton Jeruzsálembe bevonuló Jézust az ünneplő tömeg. A fákról letört és útja elé helyezett leveles gallyakat pálma vagy barka jelképezi. Elődeink a barkát a virágvasárnapot megelőző szombaton gyűjtötték össze, majd a mise után a megszentelt ágakat hazavitték, mert úgy vélték, különleges erejével megelőzi a betegségeket és megvéd a villámlástól. Virágvasárnapi szokás volt a kiszehajtás: a telet megszemélyesítő, ruhába öltöztetett szalmabábut körülhordták a településen, majd vízbe dobták vagy elégették. Ezen a napon nemcsak a telet hajtották ki, de a tavaszt is behozták, ez volt a villőzés szokása, mely során feldíszített fűzfaágakkal járták sorba a házakat.
Elődeink a nagyhetet a természet megújulását követve a környezetük kitakarításának, rendbetételének szentelték. Nemcsak a saját portájukat szedték rendbe, de az olyan közösen használt területeket, eszközöket is megtisztítottak, mint az árkok vagy a kutak.
Nagycsütörtökön „a harangok Rómába mennek”, e nappal megszűnik a harangozás, hogy legközelebb nagyszombaton szólaljon meg újra. Harangszó hiányában ezeken a napokon kerepléssel figyelmeztettek a szertartásokra – ez egyúttal a régi zajkeltő, gonoszűző szokások felelevenítése is volt. Nagypéntek, Jézus kereszthalálának napja nemcsak böjti, hanem dologtiltó és időjósló nap is volt. Nagyszombaton ősi szokás volt a tűzszentelés. Az új tűz meggyújtása a katolikus liturgiában Krisztus sziklasírból való föltámadását jelképezi. Húsvétvasárnap a feltámadt Jézus ünnepe. Elődeink számára ez is dologtiltó nap volt, nem főztek, nem takarítottak, és az állatokat sem hajtották ki.
Húsvétvasárnaphoz kapcsolódik az ételszentelés szokása. Az aznap fogyasztandó ételeket, a sonkát, a kalácsot, a tojást és a bort a templomban megszenteltek. Hittek abban, hogy a szentelt ételek maradéka, morzsája megvédi a jószágokat és serkenti a termést, így a későbbiekben adtak belőle az állatoknak, illetve elhintették a földeken.
A húsvéti misztériumjátékokból is születtek népszokások: a húsvéti határjárás vagy határkerülés során Jézus föltámadásának hírét vitték körbe. Bejárták a földeket, hogy a természet is részese legyen az Úr győzelmének, a természeti csapások távol maradjanak, és bő termés legyen. A Krisztus-keresés során, nagyszombat éjszakáján az egész közösség végigjárta a település határkeresztjeit miközben a bűnösök megtéréséért, különböző természeti csapások távolmaradásáért, jó termésért könyörögtek, majd körmenetben a temetőbe tértek, ahol mindenki hajnalig a szerettei sírjánál imádkozott. A húsvéti harmatszedés során a település kálváriáján a hajnali nap felé fordulva imádkoztak, majd a harmatban mosakodtak.
A húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó szokás volt a mátkálás, amely során két lány örök barátságot fogadott egymásnak, illetve a komálás, amely során a keresztszülők fogadtak egymásnak rokonságot. Szokás volt a komatál küldése is, amellyel szintén egymás testvérré fogadását pecsételték meg.
Húsvéthétfő legjellegzetesebb szokása a húsvéti locsolás, amelynek alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. A locsolókat a lányos házaknál étellel-itallal kínálták, és piros vagy hímes tojással ajándékozták meg. A tojás régmúltba nyúlóan a termékenység, az élet, az újjászületés jelképe, az egyházi szimbolikában pedig a feltámadás szimbóluma. A húsvéti tojást eredetileg csak pirosra festették, színe Krisztusnak az emberiségért kiontott vérére emlékeztet. A tojások festésére hagyományosan természetes anyagokat használtak. A legegyszerűbb mód a festésre az volt, hogy a tojás felületét levéllel burkolták be, és belehelyezték hagymalevél- vagy zölddióhéj-főzetbe, ami természetes módon fogta meg a tojás szabadon maradt felületét, a beburkolt felület helye pedig a csipkézett levél alakját visszaadva világos maradt. Viaszolással, karcolással is készítettek alakzatokat a tojásokra, amelyeket a festék nem fogott meg, így a minta jól láthatóan megmaradt. Különleges megoldás volt a patkolt tojások készítése.
A húsvéti tojás többféleképpen is lehetett ajándék. A feltámadt Krisztus jelképeként a keresztszülők hagyományos ajándéka volt keresztgyermekeiknek, de szokás volt az is, hogy a férj kettévágta a megszentelt tojást, és egyik felét ő, másik felét felesége ette meg – ezzel biztosítva, hogy ketten együtt mindig rátaláljanak a helyes útra.
Kiemelt kép forrása: MTI
