A fiatal katonaorvos noteszt vesz elő, fekete tintával rögzíti a nap eseményeit. Törés, lőtt seb, magas láz, kötéscsere. Mindez a szabadságharc idején, 1848-ban és 49-ben történik. A mindössze huszonegy esztendős Korányi Frigyes az egyetemi előadóteremből ment a harctérre, korábban egyike volt a leglelkesebb márciusi ifjaknak is. Március 15-én is éppen az egyetemen hallgatta egyik professzora előadását, amikor megérkezett a hír, hogy odakint valami fontos történik. A kis naplókötetbe akkor még nem harci cselekményekről, hanem Petőfi szavalatáról született bejegyzés. A költő feltűnően sápadt volt, írta a medikus, és nem minden szavát lehetett hallani.

Akkor még Kornfeld Frigyesnek hívták azt a fiatalembert, aki Nagykállóban született, és édesapjához hasonlóan az orvosi hivatást választotta. A tehetős zsidó család Bécsből Prágán át érkezett az országba, első fiukat gondosan iskoláztatták, érettségit a szatmárnémeti piaristáknál szerzett. 1844-ben iratkozott be a pesti egyetem orvosi karára, és bekapcsolódott a később márciusi ifjakká lett fiatalok közösségébe. Filozófia, jog, a forradalmak története –  minden érdekelte, tele volt tervvel és ambícióval. Nem véletlenül lett tagja a pozsonyi országgyűlésre utazó ifjak küldöttségének, majd az erdélyi unióról tárgyaló csoportnak sem.

Ebédvendége volt Eötvös Józsefnek, találkozott Wesselényivel és szemtanúja volt a Zichy testvérek meglincselésének.

A család 1848-ban katolizált, akkor vették fel a Korányi nevet. A korány szó a nyelvújítás egyik terméke volt, és azt jelenti: hajnal. 

Magától értetődő módon a fiatal Korányi szaktudásával is segíteni akarta a forradalom ügyét. Nemzetőr lett, katonaorvos, több helyen gyógyított, szervezte a gyógyító munkát és a gyógyszerellátást. A fegyverletétel idején Arad közelében járt, sikerült épségben és szabadon kijutnia. A szabadságharc bukása után folytatta a tanulmányait, sebésznek készült, de a megtorlás őt is utolérte. Egy magánlevélben jóképű fiúként jellemezte Ferenc Józsefet, ám szavait akarattal félrefordították, és száműzték Pestről is, Bécsből is. Utóbbi helyen éppen műtéti tanulmányokat folytatott. Nem volt más választása, hazament Nagykállóba az apja mellé. Magánpraxist indított, de hamarosan belefolyt a helyi kórházalapításba. Kiváló diagnoszta volt, tudományos ember, de amellett, hogy az egyes emberre is nagy figyelemmel és érzékenyen nézett, a társadalom egészének egészsége is érdekelte. Adatokat gyűjtött, határozott elképzelései voltak a közegészségügy és az orvosképzés megreformálásáról, az oltási rendszerről, a megelőzés menetéről. Amikor kinevezték Szabolcs vármegye főorvosává, kötelezővé tette a himlő elleni oltást, vizsgálta a gyermekhalandóság okait, és szorgalmazta a szülésznői rendszer létrehozását. 
A forradalom és szabadságharc egész életének alapélménye lett, később is kiállt az eszméért, ami nem segítette a karrierjét. Azt a karriert, amely még így is elképesztő magasságokba emelkedett. Hamarosan visszamehetett Pestre, ott több kórházat vezetett, tanított az egyetemen, és 1878-ban elkezdődött saját klinikájának építése – természetesen az ő elképzelései alapján.

Európa vezető kórházait és orvosegyetemeit bejárva tudta, mekkora jelentősége van a laborvizsgálatoknak, a röntgennek, ezeknek helyet és időt is adott.

A sebészet helyett végül a belgyógyászat lett a szakterülete, foglalkozott a mellkasi betegségekkel, és idővel a tuberkulózis felé fordult a figyelme. Már királyi tanácsosként szorgalmazta a megelőzést, mert jól tudta, hogy a szociális körülményekben rejlik a tbc kiváltó oka.