A Duna–Ipoly Nemzeti Park Ócsai Tájvédelmi Körzetének része az ócsai Öregfalu, amelynek közepén található a 19–20. század fordulóját idéző tájházegyüttes. Az épületek az eredeti településszerkezet szerint maradtak fenn, az apró porták mai szemmel nézve közel fekszenek egymáshoz. Ennek oka, hogy Ócsa vizes élőhely, a lápokról-mocsarakról elnevezett Turjánvidéken fekszik, így az itt letelepedőknek meg kellett keresniük azt a magaslati pontot, ahova építkezni tudtak. A település legmagasabb pontja a pincesor, a második legmagasabb az 1200-as években épült Árpád-kori templom.

Ócsa a homokhátság mindenkor lakott területe volt. Az itt élők azt használták az építkezéshez, amit találtak: agyagot és nádat. A természetvédelmi őrök felújított irodáját övező vesszőkerítés is ócsai sajátosság. A másik felújított épületet utolsó lakója után Erzsi néni házának nevezték sokáig, ám ma a Vendégkapus ház nevet viseli. A cseréptetős, oszloptornácos épület programok, előadások helyszíne lesz, de alkalmas csoportok fogadására. A házban 2023 májusától lesz látható a tájvédelmi körzet különböző növényeit, a lápréteket, mocsarakat bemutató kiállítás.

A tájházegyüttes viszonylag nagy területen fekszik, az épületeket övező kertek füve ragyogó zöld a tavaszi napfényben. „Nekünk mindegyik épület fontos, mindegyiket nagyon-nagyon szeretjük. Ezek az öreg házak sok gondoskodást igényelnek, olyanok, mint az idős emberek” – mondja Nagy Lászlóné, Erika. Látszik a szeretetteljes törődés, a gondos kezek munkája. Mindenütt élénk színű virágok tündökölnek, az udvarokon régi használati tárgyak, munkaeszközök vannak kiállítva.

A Nagygazda házában kezdjük körutunkat. Az egykori módos család otthona tipikus alföldi ház, konyhával, tisztaszobával és kamrával. „Az eredetileg füstös konyha lassan alakult át, kemence épült benne, amit aztán elbontottak, és bekerült a sparhelt” – tudjuk meg vezetőnktől. Ez akkor történt, amikor az itt élők elkezdtek Budapestre dolgozni járni. A vasút érkezésével sok minden megváltozott, az addig mezőgazdaságból szűkösen élő emberek a jobb megélhetés reményében kezdtek el ingázni a fővárosba. 

Az asszonyok piacozni mentek, cselédnek álltak, a férfiak gyárba jártak dolgozni – közel volt a kőbányai sörgyár. Ezeknek a fővárosban szerzett élményeknek a hatását mutatja a ház polgárias berendezése is: a tisztaszobát ünnepeken és vendégvárás során használták, esküvők alkalmával, illetve gyermek születésekor itt fogadták a látogatóba érkező rokonokat. A képek mellett a fali tékában mirtuszkoszorú és fátyol, az ágyon gazdagon hímzett ágynemű. „Az összes tárgy ócsaiaktól származik – meséli Erika. – Az első tájvédelmi körzetvezető, Sára János ismerte fel a hetvenes években, hogy ezek a kincsek el fognak veszni, hacsak nem kezdik el az összegyűjtésüket. Azóta is igyekszünk megőrizni mindent, amit csak lehet.”

A másik bemutatóház a Sütőasszony háza nevet viselő zsellérház, egy szegény család otthona volt. A sütőasszonyok szerepe abban az időszakban vált jelentőssé, amikor még az otthonokban dagasztottak, de a kemencéket már elbontották – így a kenyereket valahol máshol kellett megsütni. Voltak asszonyok, akik nem dolgozhattak a városban, mert kisgyermekük, idős hozzátartozójuk miatt nem vállalhatták a mindennapos ingázást, volt viszont kemencéjük, így meg tudták sütni tíz-tizenöt család kenyerét. A döngölt padlós ház konyhájában az aknás kemence mellett a csikótűzhely rendkívül takarékos megoldást jelentett, amin gyorsan meg lehetett főzni a család ebédjét. A tűztere olyan közel volt a platnihoz, hogy fa helyett bármilyen, otthon fellelhető és éghető maradékot, például szőlővenyigét használhattak a fűtésére.

Következő állomásunk az ócsai népviseleti babakiállításnak otthont adó Turján-ház, amely két helyi tanárnőnek, Magyar Máriának és Magyar Ilonkának köszönhetően jött létre. Ők kutatták fel a viseleteket, varrták meg az eredeti anyagokból a ruhákat, és készítették el a babákat. A fiatal leányok világos színű – halvány rózsaszín, kék, zöld és lila – ruhákban jártak, a férjes asszonyok sötétebb színeket – bordót, barnát, sötétkéket – viseltek, ráadásul menyecskekendővel takarták el a hajukat. Meglepőnek tűnhet a fekete menyasszonyi ruha, de az 1920-as évek előtt a fekete volt az ünnep színe. A sok szép viselet között kitűnnek a dolgos hétköznapok kékfestő ruhái, amely elé otthon úgynevezett szakácskát – viasszal átitatott textilt – kötöttek, házon kívül pedig a ruhához illő szép kötényt viseltek.

A tájházegyüttes része még a szatócsbolt és a zöldségtároló verem, amelynek aljzatkövei egyidősek a templom köveivel. „A régészek elmondása alapján ilyenben éltek a templomépítők, aztán később megtalálta a parasztember, és újrahasznosította” – meséli vezetőnk. Lassan a kapuhoz érünk, ahonnan még visszatekintünk a gondosan ápolt épületekre. „Rengeteg munka van velük – összegzi Erika –, de mi mindannyian, akik itt dolgozunk, tudjuk, hogy ezt csak úgy lehet csinálni, ha az ember a magáénak érzi, mert akkor tudja átadni a látogatóknak is azt a szeretet, amit ezek iránt a házak iránt érez.”