A magyar festménykánonnak, amely mondjuk M S mester világszép Vizitációjától körülbelül Rippl-Rónai József Piacsek bácsijáig terjed (a későbbiekkel a kánon még nemigen tud mit kezdeni), szóval az érettségi szintű alapműveltségnek feltétlenül része Szinyei Merse Pál A pacsirta című képe. Egyszerre okkal és ok nélkül. Ez a kép ugyanis úgy zseniális, hogy nem jó.

Az őseit a 13. századig visszavezető, művelt és gazdag nemesi családban, 1845-ben született és 1920-ban elhunyt Szinyei Merse Pál élete nagy részében megtartotta a különállását a festők, egyáltalán a művészek közösségétől. Nem a nemesi származás miatt, hiszen például a vele majdnem egyidős Mednyánszky László báró, bár különc ember volt, mindvégig szoros kapcsolatban állt a hazai és külföldi művészekkel. Szinyeit a sajátos szemlélete billegtette egyre az amatőr és a zseniális művész állapota között.

Abban a korban, amikor nálunk még az akadémikus irányzat volt a meghatározó, és a történelmi tárgyú festészetet, a historizmust tartották a festészet csúcsának, első magyarként fölfedezte magának az impresszionizmust, ráadásul anélkül, hogy tudta volna, mit fedezett föl. Csak az élete végén, amikor már az egész művelt világ az impresszionizmus lázában égett, kapta meg az őt megillető elismerést. 

A tehetsége már egészen fiatalon kiderült, annak rendje-módja szerint tanult is a kor legjobbjainál, Budapesten a remek historista Wagner Sándornál, Münchenben Európa egyik legkeresettebb festőmesterénél, a szintén historista Karl von Pilotynál. A jó mesterek megengedték neki, hogy nyisson a plein-air, a természetes környezet felé, de a saját hangját még nem találta meg.

Aztán önállósítva magát, 1873-ban, egy évvel azelőtt, hogy Párizsban kiállították volna Claude Monet Impresszió, a felkelő nap című, korszaknyitó képét, megfestette a Majálist.

Valószínűleg maga sem tudta, milyen hatalmasat alkotott. Hiszen az a kép remekmű, minden „ám” és „azonban” nélkül.

Annál szomorúbb, hogy szinte teljes közöny fogadta, még a Nemzeti Múzeum sem fogadta el, pedig a festő ingyen ajánlotta fel. 

Ami azért tragikus, mert Szinyei Merse elvesztette a hitét a saját művészetében. Visszavonult a birtokára, és csak elvétve vette a kezébe az ecsetet. Hogy mit veszített ezzel a magyar művészet, azt az egyik ilyen „elvétve” készült műve, az 1878-ban készült Léghajó mutatja.

A varázslatos jelenetet ma a Városligetben minden nap többször megidézik, aki fölpillant, Szinyei Merse piros csíkos léghajóját látja a kék ég alatt.

A művészet csak nem hagyta nyugodni, a családjával 1882-ben Bécsbe költözött, és ott megfestette A pacsirtát. Amit aztán a kritika jól lehúzott. Elsősorban a nyers, durva színekkel volt bajuk. Kelety Gusztáv, akkor a képzőművészeti főiskola elődjének rektora, a kor egyik legnevesebb festője „delirium colorans”-szal, színőrülettel vádolta meg miatta a festőt (Keletyt ma helyi érdekű kismesternek látjuk, Szinyei Merse pedig klasszikus), és volt kritika, amely egyenesen pipicsli-papacslinak nevezte a képet.

Pedig nem a színekkel van a baj, hanem annak az alkotói szabadságnak a hiányával, ami ott ragyog a Majálison. Ahogy Pátzay Pál írta, ennek a képnek „nincs meleg varázsa”, túlságosan megtervezett, keresett, túl sok a mesterségbeli tudás és túl kevés a költészet.

Nagy tanulság vonható le mindebből. Persze megértjük Petőfit, aki szerint „ha kritikusok nem volnának, a világon a legjobban utálnám a tejfölös tormamártást”, mégis úgy van az, hogy értő, segítő kritika nélkül még a legjobb művésznek is nagyon nehéz boldogulnia.

A kritika nem tudja megmondani, hogy a művész merre menjen, de azt igen, hogy merre ne menjen.

Hangosan dicsérni a jót és halkan rámutatni a rosszra, erre minden művésznek szakadatlanul szüksége van. Szinyei Merse Pál nem kapta meg ezt a segítséget, és utat tévesztett. Persze egy zseninek – és ő az volt – még a téves útjai is izgalmasak. A kudarc keserű kenyér. Szinyeinek ráment a házassága, megkeseredett, évekre abbahagyta az egészet. Egész kis művészi összeesküvés kellett ahhoz, hogy kimozdítsák az apátiából.

Újra festeni kezdett, és most már sikert aratott, egy képét a király vásárolta meg.

Az élete utolsó huszonöt évében végig dolgozott, de akkor is csak évi négy-öt képet festett, sokat töprengve, lassan. Elégtétel lehetett a számára, hogy 1901-ben a Majális Münchenben aranyérmet nyert – hogyne, hiszen az impresszionizmus ekkor már virágkorát érte. A Nemzeti Szalonban 1905-ben megnyílt az első önálló kiállítása, és ezzel végre főrendi tagja lett a művészek arisztokratikus köztársaságának.