„A magyar népművészet lélektől lélekig hat, és vannak ugyan elágazásai, végső soron megbonthatatlan az egysége – pillant körbe Vetró Mihály főkurátor a LélekFormák tárlat első kiállítóterében. – Hiszen egy leány ugyanazokat a gondolatokat, érzéseket hímzi bele a jegykendőbe, mint amit kiénekel magából, vagy egy legény ugyanazt a mondanivalót fogalmazza meg a faragásban, mint amit a legényesben eltáncol a kedvesének. Így ezek a tárgyak, melyek itt körbevesznek bennünket, érzések és gondolatok megtestesülései.”

A Nemzeti Szalon-tárlatok második ciklusát záró kiállítás a magyar néphagyomány egységét kívánja bemutatni, és a termeken végigsétálva könnyen át is élhető a teljesség érzése: a népi kézművesség valamennyi ágából érkeztek alkotások, és a kiállítást fotótárlat, népzenei felvételek és egy néprajzi filmekből készült válogatás teszi még gazdagabbá. Ez utóbbi egy izgalmasan ellentmondásos része a LélekFormáknak: egyszerre beszél arról, hogy a 20. század technikai fejlődése milyen nagymértékben járult hozzá a hagyományos népi kultúra felbomlásához, de az is látható, hogy ugyanennek a technikának milyen sokat köszönhetünk, ha az emlékek megőrzéséről, továbbadásáról és az újratanulás lehetőségéről van szó.  

Modern, a világra reflektáló néphagyomány

„Szerettük volna megmutatni, hogy milyen óriási szerepe van egyes műhelyeknek, közösségeknek és családoknak abban, hogy egy-egy mesterség technikájában, formavilágában, motívumrendszerében évszázadokon keresztül fenn tudott maradni” – mutatja be Kolozsvári István, a tárlat társkurátora az Örökítés termet, ahol különféle mesterségek meghatározó családjait ismerhetjük meg, az általuk készített népművészeti alkotásokon pedig pontosan látszik a generációk óta öröklődő, csiszolódó tudás. Bármerre sétálunk is a teremben, a velünk élő múlt kézzelfogható remekeit látjuk: a nádudvari Fazekas családban már 1714 óta száll apáról fiúra a fazekasmesterség, a fafaragó Hafner család négy generáció óta készíti míves busómaszkjait, a Kovács család pedig 1836 óta foglalkozik a kékfestő textíliák készítésével. Viszont véletlenül se valami ódivatú, poros tárlatra készüljünk: ezek a nagy múltra visszatekintő családok úgy ápolják a néphagyományokat és saját örökségüket, hogy közben reflektálnak az őket körülvevő világ folyamatos változásaira is. 

Csodavárás műtárgyba formázva

Ez a jelenben élés és alkotás a kiállítás további részeire még hangsúlyosabban igaz: a Gyöngyvel leveledzik nevet viselő teremben kortárs képző- és iparművészek népművészet inspirálta munkáit láthatjuk. Legyen szó a tűzzománc képektől kezdve a festett oltáron át egészen az újragondolt hagyományos öltözetekig, „alkotóik vállaltan a magyar lelket fogalmazzák anyagba” – jegyzi meg Kolozsvári István. A befogadóban mindamellett felmerülhet a kérdés, hogy mi a szervezőelv a rendkívül színes alkotások között. A válasz valahol a csodavárásban kereshető: minden kiállított tárgy a csodát, a varázslatot, a minket körülvevő misztikumot kutatja, és érdekes végignézni, hogy ugyanabból a kiindulópontból, a hasonló lelkiségből hová jut el egy festő, egy szarufaragó vagy egy hímző. 

A Harminchárom nevű terem szól talán leginkább a jövőről és a népművészeti hagyományok fennmaradásának ígéretéről: harminchárom, legfeljebb harminchárom éves alkotó mutatkozik be, akik közül csak kevesen tanulták családi körben a kézművességet, alig néhányuknak adatott meg, hogy a hagyományokat testközelből, organikus módon, születésüktől fogva ismerjék meg. Többségük a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnáziumban találkozott a mesterségekkel és köteleződött el a hagyományok irányába. 

Fenntartható népművészet?

„A népművészet nem csupán egy közösségi alkotási folyamat. Élő, a jövőbe mutató, kortárs dologról van szó, mely megoldásokat kínál társadalmunk számos problémájára, hiszen rengeteget tanít nekünk a fenntarthatóságról, az élhető környezetről, a hulladékkezelésről. Eleink még pontosan tudták, hogy minden újra felhasználható, semmi sem hulladék” – mutat rá Szerényi Béla társkurátor, a tárlat zenei anyagának összeállítója. A kiállítás termein végigsétálva valóban nem nehéz belátni: ahogy a hagyományos népi művészet, úgy a mindennapi használati tárgyak készítése is fenntartható volt, hiszen a régi korok embere a legritkább esetekben engedhette meg magának a pazarlást. Egy-egy ruhadarabot sokszor több generáció is viselt egymás után, ha pedig már javíthatatlanná vált, akkor újrahasznosították, rongyszőnyeget szőttek vagy ágytakarót csomóztak belőle, amit a végtelenségig használtak, javítottak. A kiállítás ezek előtt az elfeledett, megvetett, a fogyasztás oltárán feláldozott erények előtt is fejet hajt, és kísérletet tesz arra, hogy bebizonyítsa: igenis lehet úgy modernnek lenni, hogy közben nem gyújtjuk fel az egész világot magunk körül.