A méhek napja kapcsán szinte biztos, hogy mindenki a házi méhre gondol, pedig csak az egyik a hazánkban előforduló közel hétszáz méhfajból. Vajon miért alakult ez így?

Azért, mert bár a Kárpát-medencében valóban nagyjából hétszáz méhfaj él, világszerte pedig olyan húsz-huszonkétezerre teszik a leírt fajok számát, a házi méh, vagy hivatalos nevén európai mézelő méh az a faj, melyet gyakorlatilag tenyésztésbe fogtunk, tehát félig-meddig háziállatnak tekinthető. Azt szokták rá mondani, hogy a legkevésbé háziasított háziállatunk, mézet, méhviaszt ad, a közvetlen közelünkben él, így jóval ismertebb, mint a többi méhfaj.  

Emellett az említett húsz-huszonkétezer méhfaj többsége, mintegy tizenhétezer faj magányosan él. Bennünk mégis a családban élő, kaptárba gyűjtögető szorgos méhek képe él. Ezt is a házi méhnek köszönhetjük?

Pontosan, hiszen a házi méhet éppen azért háziasították, mert a családban élés miatt nagy mennyiségben felhalmozza az utódoknak szánt táplálékot – ezt veszik el tőle a méhészek. Tehát jól hasznosítható faj, nem nagyon van még egy ilyen a huszonkétezer között. Akad ugyan néhány közeli rokona a házi méhnek, melyeket próbálnak tenyészteni, ez az egyetlen, aminek közvetlenül, könnyen ki lehet nyerni a lépeiből a mézet. 

Fotó: Földházi Árpád

Nagy hiba lenne őket csupán a közvetlen hasznosíthatóságuk alapján megítélni. 

Ez így van, azonban az emberek többsége pontosan így, a közvetlen anyagi javak – a méz, a méhviasz, a propolisz – előállítójaként tekint rájuk. Pedig a becslések szerint csak a házi méh beporzótevékenysége alapján előálló mezőgazdasági, gazdasági haszon jóval meghaladja azt, ami a méhészeti tevékenységből származik. És ekkor még nem is beszéltünk az összes többi méhfajról, valamint a többi beporzóról, a különféle lepkékről, legyekről, szúnyogokról, poloskákról. De kétségkívül a méhek a leghatékonyabbak: az egész testfelépítésük úgy alakult ki, hogy jól megtapadhasson rajta a virágpor. 

A beporzókról szóló hírektől volt hangos néhány évvel ezelőtt a média: a szakemberek és a sajtó is elkezdte kongatni a vészharangot, pusztulnak és eltűnnek a méhek, nagy baj lesz, ha a tendencia folytatódik. Történt akkor valami hirtelen esemény, vagy akkor ért el olyan mennyiséget a méhek pusztulása, ami már a szélesebb tömegek ingerküszöbét is elérte? 

Inkább az utóbbi. A méhekkel, főként a vadon élő méhekkel foglalkozó kutatók már a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években figyelmeztettek a veszélyre, de akkor a szélesebb közvéleményt és a döntéshozókat nem érintette meg a dolog. Akkor változott meg a helyzet, amikor a házi méhekből, ebből a bizonyos egy fajból volt hatalmas pusztulás, főként Észak-Amerikában. Ez volt a sokat emlegetett kaptárelhagyás jelensége. Majd egyre sűrűbben érkeztek hírek arról, hogy több száz méhcsaláddal dolgozó méhészetekből néhány nap alatt a családok nyolcvan-kilencven százaléka eltűnt. Ekkor kezdett közvetlenül is érezhetővé válni a helyzet súlyossága. Ez ugyanis azonnal mérhető gazdasági kár volt, és sajnos az a jellemző, hogy a gazdasági érdekek sérülésére mindig sokkal hamarabb érkezik válasz, mint a pusztán – legalábbis látszólag – természetvédelmi problémákra. És mivel a vadon élő méhek nem termelnek közvetlenül értékesíthető anyagi javakat, az, hogy néhány faj száma lecsökkent, vagy akár teljesen eltűnt, csak azt a néhány embert érdekelte, aki velük foglalkozott.  

A tömeges kaptárelhagyások idején egyvalami hasonló volt a témával foglalkozó cikkekben: erős világvége-hangulatot árasztottak. A jelenség mögött álló okokban viszont nem sikerült megegyezniük.

Mert igazából a mai napig nem tudják az ezzel foglalkozó kutatók sem, hogy pontosan mi váltotta ki. A világvége-hangulat pedig érthető, hiszen ha komolyan vesszük ezt a jelenséget, márpedig komolyan kell vennünk, és megnézzük a legszélsőségesebb forgatókönyvet, ami ezekben a cikkekben is mindig előkerült, akkor rendre ezt a láncolatot látjuk: ha így folytatjuk tovább, kipusztulnak a méhek, mi pedig mind meghalunk. A következtetés hibátlan, de szerencsére itt még nem tartunk. Viszont hátradőlnünk sem szabad, muszáj mindent megtennünk azért, hogy a folyamat ellen hassunk. De vissza az okokra: számtalan dologgal próbálták magyarázni a jelenséget, kezdve az olyan egészen valóságtól elrugaszkodott ötletekig, mint hogy a mobiltelefonok sugárzása zavarja össze a méheket. A legvalószínűbbnek az a magyarázat tűnik, hogy számtalan negatív hatás együttállása okozta, és ebbe beletartozik a növényvédő szerek használata és a méhek stresszes élete is. Főleg Észak-Amerikában volt nagyon rossz a helyzet, amihez hozzájárulhatott a méhek rendkívül intenzív használata is. Gépesített „mézgyárak” működnek, sok a vándorméhészet, amelyek beporzási céllal, több ezer kilométerre utaztatják őket folyamatosan. Ez a nagyfokú használat gyengítheti az immunrendszerüket, stresszesebbé teheti őket. Aztán itt egy kis méreg, ott valami kártevő vagy vírusfertőzés, máshol meg az egysíkú táplálkozás.

Különféle felmérések szerint a méhek és más beporzást végző rovarok hiányában a táplálékul szolgáló növényeink kétharmada nem hozna termést. És ezek a felmérések a nem emberi vagy haszonállataink élelmezésre szánt növényeket nem is említik. 

A kétharmad teljesen reális adat. A táplálékunk egyharmada közvetlenül a beporzók munkájától függ, másik egyharmada közvetetten szükséges a haszonállatainknak szánt takarmánynövények miatt, a harmadikat viszont a gabonafélék adják, melyek szélmegporzásúak, nem igénylik a rovarok munkáját. Technikailag egyébként meg lehetne élni ebből az egyharmadból is, hiszen lehet élni kenyéren és vízen – de egészséges, kiegyensúlyozott táplálkozásról ekkor már egyáltalán nem beszélhetnénk. 

Ennek a forgatókönyvnek van bármi realitása?

Azt, hogy a beporzók jelentős része tíz-húsz éven belül egy csapásra eltűnjön, nehezen tudom elképzelni. Ha kisebb mértékű lesz a csökkenés, maximum a beporzók tíz-húsz-harminc százalékát fogja érinteni, az még túlélhető, kompenzálható. De ha nem vesszük komolyan a jelenséget, ötven-száz év múlva óriási kihívásokkal kell szembenéznie az emberiségnek. És lehet, hogy még ennyi időt sem kell várnunk. Kína bizonyos részein már nincsen elegendő rovar ahhoz, hogy például az almafákat megporozzák, ezért az emberek másznak fel a fákra és ecsettel porozzák az almavirágokat. Első hallásra mulatságosnak tűnhet ez a kép, miközben valójában a legkevésbé sem az.

Maja Lunde Kínában játszódó regényében, A méhek történetében is pont ez történik. Eltűnnek a beporzók, a tevékenységüket emberek tömegei próbálják meg elvégezni. Elképzelhető lenne a regény által felvázolt emberi beporzás?

Ez mindenképpen csak szükségmegoldás, ahogy a kínaiaknál is az. Tehát ha komolyabb léptékben eljutunk idáig, már nagyon nagy baj lesz. Ez egy tragikusnak tűnő szcenárió, aminek sajnos van realitásalapja. 

A göncruszkai református gyülekezet közösségi méhészete (fotó: Földházi Árpád)

Mivel lehetne a káros tendenciákat megfordítani vagy legalább lassítani?

Én mindenképpen a nevelésre, szemléletformálásra helyezném a hangsúlyt. Fontos lenne, és nem csupán a méhek és a beporzás, hanem általában a természetvédelem kapcsán, hogy felismerjük végre, hogy ez nem másnak, hanem nekünk fontos. Hogy ebbe mi, a homo sapiens fogunk belepusztulni, a bioszféra túlél bennünket. Lehet, hogy szüksége lesz pár millió évre, hogy regenerálódjon, de meg fogja tenni. Így én egyetlen dolgot látok, ami célra vezethet, ez pedig a szemléletformálás. El kell mondani az embereknek, hogy mit tehetnek a beporzókért.

És mit tehetnek?

Fontos megtalálni mindenkinek a saját környezetében azokat a pontokat, ahol képes hatást gyakorolni. Ez pedig egyáltalán nem lehetetlen. Például ha valakinek kertes háza van, akkor ne akarjon golfgyepet nevelni. Legyenek virágok, legyenek ritkán kaszált részek, ahol ezek a jószágok túl tudnak élni, ahol fészket tudnak építeni. De ha csak egy erkélyünk van, már arra is több praktika van, hogy miként lehet méhbarát módon berendezni. Valójában a nagy probléma iszonyú pici szeletéről beszélünk, de erre az iszonyú pici szeletre igenis van ráhatásunk.

(Nyitókép:  MTI/Balázs Attila)