Öt éve indult A kert. Honnan jött az ötlet?

Teljesen véletlenül talált ránk az elképzelés. 2018-ban részt vettünk a férjemmel egy levendulaszüreten, majd miután hazamentünk és a teraszunkon csomózgattuk a virágokat, arra gondoltunk, milyen jó lenne a mi környékünkön is egy levenduláskert. Az ötletből pedig viszonylag gyorsan meg is született A kert terve – nem csoda, mindketten alkotó emberek vagyunk, szeretünk új dolgokat létrehozni. 

Volt valamilyen előképe az életükben egy ilyen jellegű vállalkozásnak?

Nem, semmi, teljesen másféle dolgokat csináltunk korábban, a kertészkedéshez összesen annyi közünk volt, hogy néha elültettünk otthon egy-egy virágot. A férjem külkereskedelemmel foglalkozik, én több mint húsz évig dolgoztam élelmiszermérnökként. Az említett levendulacsomózás idején ugyan már benne volt a levegőben, hogy valami mást kellene csinálnom, a többéves felső vezetői múlt után erősen a kiégés határára sodródtam. Közel ötvenévesen döntöttem úgy, hogy megérett az idő a váltásra. A kezdeti időszakban persze nem kiugrási pontként tekintettünk A kertre, egyszerűen csak jólesett valami kézzelfogható, gyönyörű dolgot teremteni.

Ma már így tekintenek rá?

Sok munka áll még előttünk, de úgy gondolom, hogy öt éven belül akár fő megélhetési forrássá is válhatna, igen. Én a vezetői munkámat már hátrahagytam, jelenleg tanácsadóként dolgozom a szakmámban, A kert pedig továbbra is a szerelemprojektünk. Mivel azonban rengeteg lehetőséget látunk benne, szeretnénk, hogy egy egyszerű virágoskertnél sokkal több legyen: pihenőhely, ahova feltöltődni, gyönyörködni jönnek az emberek. Rengeteg programötlet van a fejemben, és szerencsére egyre ismertebbek vagyunk Nyíregyházán is – sokan azért érkeznek hozzánk, hogy egy kicsit kiszakadjanak a napi rohanásból. 

Hogy találtak rá a telekre?

Igazából a mai napig nem tudom, hogyan szerettünk bele, ugyanis amikor először megláttuk, finoman szólva sem mutatta a legszebb arcát: szörnyen elhagyatott volt, olyan nagy gaz nőtt rajta, hogy csak akkor vettük észre, hogy a közepén egy nagyobbacska domb van, amikor elkezdtük rendbe tenni. 

A földdel dolgozni, kiszolgáltatva lenni az időjárás viszontagságainak nem könnyű. Egy nagyjából kiszámítható alkalmazotti lét után kihívást jelentett megszokni, hogy sokszor tehet az ember bármit, van, ami már nem rajta múlik? 

Ezzel nehéz együtt élni. Én irányító személyiség vagyok, és borzasztóan tud zavarni, ha valamire nincs ráhatásom. És az időjárás pont ilyen. Az első szüretünkkor adott is ízelítőt abból, hogy milyen szeszélyes tud lenni. Gyönyörű volt az ültetvény, fotózták, hirdettük mindenütt, hogy készen állunk, másnap kezdődhet a szüret, erre jött egy óriási vihar jégesővel, és elverte az egészet. Az összes levendula a földön hevert, minden csapzott volt, borzasztó állapotok uralkodtak. Egy órán keresztül zokogtam. Aztán kisütött a nap, a levendulák pedig elkezdtek magukhoz térni. Nem lett olyan szép a kert, mint előző este, de nem volt vállalhatatlan sem, és jól sikerült a szüret. Ez az élmény adott egy kis erőt, és megtanított elfogadni, hogy ilyen bizony bármelyik évben előfordulhat. Hozzászokni nem lehet, de megpróbálni elfogadni igen. Egyébként nemcsak az időjárással, a látogatóinkkal kapcsolatban is meg kellett ezt tanulnom, ugyanis mindig attól tartok, hogy nem elég jó, amit csinálunk, valamiért nem fog eléggé tetszeni A kert nekik. 

Voltak elégedetlen, csalódott visszajelzések? 

Nem, ez a félelem teljes egészében belőlem fakad. Úgy látom, hogy az emberek a közösségi média miatt mindig többet akarnak látni és kapni, mint amit a valóság nyújtani tud. A mi kertünk az ötezer tő levendulával és a harmincezer tulipánnal egy pindurka virágoskert, féltem attól, hogy a méretei csalódást kelthetnek. Pedig nem is akarunk nagyobbak lenni – mivel nem ez a fő megélhetésünk, megtehetjük, hogy olyannak tartsuk meg, amilyennek megálmodtuk, ahol a programok, a közösség építése az első, és nem a nagyobb bevétel hajszolása. Ezzel a kis kerttel azt szeretnénk üzenni, hogy ha szeretnél valamit létrehozni, és abban benne van az összes törődésed és szereteted, akkor meg fogja hálálni a munkát. 

Hogyan hálálja meg A kert?

Egész életemben alkottam valamit, aminek a hasznát az anyagiakban ugyan éreztem, a belső nyugalmat és megbékélést nem mindig találtam meg. Itt A kertben viszont ezt a nyugalmat leltem meg. Rengeteg pozitív és értékes emberi kapcsolatot köszönhetek neki: két évvel ezelőtt volt egy banális balesetem, szüret előtt elvágtam az ínszalagomat. Így a két szüreti hétvégét begipszelt lábbal töltöttem, és rengeteg szeretetet, támogatást kaptam teljesen idegen emberektől is. Volt, aki ebédet hozott, hiszen úgysem tudok most főzni, más pedig háromszor annyi levendulát vitt el, mint ahogy eredetileg tervezte, hiszen úgysem fogok tudni begipszelt lábbal szüretelni. Megható volt. De vannak olyan különleges kapcsolataink is, amelyek rengeteget adnak emberileg is. Egy sérült gyerekekkel foglalkozó nyíregyházi iskola keresett meg minket azzal, hogy kijöhetnének-e a kertbe szétnézni, töltődni. Azonnal igent mondtunk. Azóta évről évre visszajárnak, nyáron nálunk táboroztak, kézműves-foglalkozást tartottam nekik. Boldoggá tesz, hogy mennyi mindent tudok átadni az embereknek a kerttel, a növényekkel kapcsolatban. Mindent autodidakta módon tanulunk: hibázunk, újrakezdünk, és közben folyamatosan fejlődünk. Azért is vagyok ilyen büszke A kertre, mert velünk együtt fejlődött, a mi szenvedélyünkből nőtt ki, teljes egészében minket tükröz.