Éjszaka van, a mező közepén két sátor áll. Egy vaddisznó szuszog közöttük, kíváncsian keresztülröfögi az egyik ponyvát. A bent alvó felébred, érzi az állat szájából kicsapó párát. Nem sokkal később már visszaaludna, akkor meg hatalmas robajjal szarvas dübörög el a sátor mellett. 

Hogy mindez pontosan hol történt, nem is kérdeztem, pedig Laci az ő térképészbeállítottságával biztosan megmondta volna. De inkább arról beszélt, hogy a vaddisznó jobban megijedhetett Zoli horkolásától, mint Zoli a vaddisznótól.

Tátrai Zoltán és Tátrai László nemrég egyhuzamban teljesítette az Országos Kéktúrát, ötven nap alatt tettek meg csaknem 1200 kilométert. Március 28-án indultak Írottkőtől, és május 18-án érkeztek Hollóházára. Az út végén rövid hírt adtak magukról a Facebookon, és ők döbbentek meg legjobban, mekkora lelkesedést váltott ki a történetük. 

A nagy érdeklődés talán nem is nekik és a teljesítményüknek szól, inkább annak, milyen sokak számára elérhetetlen álom kiszakítani az életükből ötven napot azért, hogy megtegyenek valamit, amire vágynak. Hányan játszanak el a gondolattal, aztán csak a halogatás marad. Zoli és Laci nem azt mondta, majd, hanem azt: most.

 „Sokat túráztunk, motoroztunk, a Kékből is megcsináltunk már úgy háromszáz kilométert, de még csak nem is pecsételtünk. Többször beszéltünk már arról, hogy jó lenne végigjárni egyben. Eljött a pont, amikor készen álltam rá – kezdi Zoli.

–  Tizennégy évet dolgoztam ugyanazon a munkahelyen, Laci ugyanott több mint tizenötöt. Abból a társadalmi rétegből jövünk, ahol az ember mindenért megdolgozik, amije van, így huszonvalahány év után eléggé ki voltunk égve. Egy átszervezés után úgy döntöttem, vége, kilépek a verkliből. Nem haraggal, hanem mert máshogy akarok élni. Laci szólt, hogy csatlakozna, mert ugyanerre az elhatározásra jutott. Így nem hónapokig tartó készülődés után, hanem gyorsan, Laci kilépése után három héttel el is indultunk. Hozzáteszem, egyikünknek sincs családja, így azért könnyebb elmenni.”

A felszerelésük megvolt, egy-két dologgal kellett csupán kiegészíteni. Meg leengedni otthon a hűtőt, elzárni a vizet, elintézni ezt-azt, és március 28-án máris az Írottkőnél voltak. Fagypont körüli hőmérséklet és hatalmas szél fogadta őket, nem sokkal később havat is kaptak. Az út alatt sokszor volt hidegebb a szokásosnál, de ha az embernek van gyapjú alsóneműje, alkalmas lábbelije, megfelelő kabátja…! A gyapjúholmik a legnépszerűbb és megfizethető sportáruházból valók, és márkajelzés nélkül is jelesre vizsgáztak. Kint tartották a hideget, felfogták az izzadságot, elég volt csak szellőztetni őket. Annak, aki nem tud mindennap megfürdeni, ez sokat számít.

„Külön sátrunk volt, hogy legyen elég hely és tér mindkettőnknek. Vittünk hálózsákot, derékaljat, kempingfőzőt, még kotyogós kávéfőzőt is. Az valami csodálatos, amikor reggel széthúzzuk a ponyvát, elénk tárul a táj, megfőzzük a kávét, és nyugalomban megisszuk” – teszi hozzá Laci.

Tőle tudom, hogy az első háromszáz kilométert lazábbra tervezték, hogy közben megedződjenek. Tizenhat-tizenhét, néha akár huszonhárom kilós zsákkal mentek eleinte napi tizennyolc-húsz, később akár harmincnyolc kilométert. 

Egyik nap éppen kávét főztek valahol – Vértestolnánál, jegyzőkönyvezi Laci –,  amikor egy lány vágott át a tisztáson. Megkínálták kávéval, a lány leült melléjük, érdeklődött, merre tartanak. Arra gondoltak, szívesen segítenek neki bármiben, ha tudnak.

„Valahonnan ismerős volt, később rákerestem, és kiderült, hogy ő az első magyar, aki teljesítette az új-mexikói határtól Kanadáig tartó túrát, vagyis egyben lenyomott ötezer kilométert. Mi meg segíteni akartunk neki…! Az ember bizonyos értelemben az emberek elől megy az erdőbe, de egy ilyen találkozás ajándék. A Harcosok klubjában hangzik el, hogy utazáskor kis adagokban kapjuk a lekvárt, a vajat, és kis adagokban a barátokat, akikkel útközben találkozunk. Mi is ilyen barátadagokat kaptunk. Tulajdonképpen azért is született a bejegyzésünk a Facebookra, mert ők kérték, tudassuk, ha megérkeztünk.”

„Meg azért, mert a sátras teljesítésről van néhány gigabájtnyi információ a fejünkben, és szívesen megosztjuk másokkal – teszi hozzá Laci. – Nem akartunk blogot, tudósítást, hírverést, magunkat szinte nem is fényképeztük. Inkább a tájat, amit nem lehetett megunni. Szelfiből is csak ez az egy készült. Ez nem a magamutogatásról szólt, nem rögzíteni akartunk, hanem átélni.”

Ficam, rándulás, csípés és harapás nélkül értek célba, de ehhez az is kellett, hogy kicsire ők nem adnak. Egyiküknek a térde, másikuknak a válla sajgott tartósan, és Zoli telefonja beázott. Ez nem hatalmas tragédia, inkább az addig készített képeket sajnálja.

„De legalább nem tudtam belecsúszni a hírnézegetésbe! Sajnos van rá hajlamom, és mert a hazai közélet mérgező és nyomasztó, kicsit azt is vártam az úttól, hogy emberi tempóban megismerjem az országból, amit lehet. Ha az ember gyalogol, bemegy a boltba, leül, beszélget, megszólít és megszólítják, akkor rájön, hogy az ország tele van kedves, jó fej emberekkel. Láttunk szegénységet, főleg a keleti részeken, de az emberek kedvesek voltak, köszöntek, kérdeztek és válaszoltak. Mogyorósbányán is éppen kávét főztünk a buszfordulóban, amikor odajött egy néni, hogy nincs-e valamire szükségük. Pedig szerintem nem voltunk túl bizalomgerjesztőek. Így volt végig, amíg be nem értünk a budapesti régióba. A kéktúra Hűvösvölgynél vezet, a kétszázmilliós villák teraszáról már nem köszönt vissza senki. Azon a részen már az erdőben sem köszönnek egymásnak az emberek.”

„Úgy a tízezer lélekszám körüli településeknél tűnik el a köszönés – tűnődik Laci. – Az elidegenedés nagyon érzékelhető. És a szorongás! Ahogy egyik tájból mentünk át a másikba, és érzékeltük a domborzat, a növényzet változását, úgy érezhető volt ez is. Az egyetlen olyan sátorban töltött éjszaka, amikor autókat meg szirénát hallottunk, az is Budán, az Árpád-kilátónál volt. Alig vártuk, hogy visszamenjünk a zöldbe, a csendbe. Addigra átálltunk, mert eleinte nekünk is furcsa volt, hogy mezőn verjük le a sátrat. De egy idő után már nemcsak jó volt, hanem természetes is. Szarvas, vaddisznó, madarak, csillagok, szabad levegő, csend.”

Azért az, hogy csend… Egyik éjjel egy patak mellett sátoroztak, meg is fürödtek benne, Zoli már elaludt, Laci még nem, és kivételesen nem a szomszéd sátorból hallatszó horkolás miatt. „Egy madár a sátram feletti ágon ült, elképesztő hangja volt. Már kimentem a fejlámpával, de nem hagyta abba. Persze, ő volt otthon.” A madarakról halvány ismereteik vannak, ma sem tudják, melyik az, amelyiknek a hangja leginkább egy lézerpuskás sci-fi-paródiát idéz.

„Magyarország egy édenkert, bárhová megyünk a természetben, egy nyolcezer forintos sátorban százszázalékos biztonságban tölthetjük az éjszakát. Nincsenek emberre veszélyes állatok, skorpió, mérges pók, hasonlók. Igaz, a Bükkben éppen medveveszély volt, ki is vittük az élelmet a sátortól száz méterre, de nem jött a medve. Viszont láttunk sok szarvast, mufloncsapatot, mindennap több vadat. Kétszer láttunk szarvasrudlit, az valami csoda, ahogy egy pillanat alatt képesek elillanni a mezőről.”

Összesen tizenötször aludtak ágyban, szállásokon és barátoknál, a többi éjszakát a sátorban töltötték. Ennyi idő alatt az ember megérzi, hogy ő is biológiai lény, otthon lehet a természetben. Kicsit sántít a hasonlat, de olyan ez, mint a különbség az állatkerti és a vadon élő oroszlán között. Az egyik úgy él, ahogyan egy oroszlánnak élnie kell, a másik viszont messze kerül attól, aminek született. 

Mi, emberek is olyan életformába kormányoztuk magunkat, ami betegít. A tempója, a levegője, a táplálékai, a szűkös terei, az elveszett csendje. Ez a két srác, akik között amúgy öt perc különbség van, merthogy ikrek, visszalopták magukat az igazi életbe. És hazaérve már inkább ehhez akarnak közelebb maradni. Mert aki képes ezer kilométert a maga lábán hegyen és völgyön át megtenni, az képes más értelemben is a saját útját járni. 

Amúgy ez az ötven nap kettőjüknek hatszázezer forintba került. Vagyis a havi költés fejenként úgy százötvenezer. Tegyük hozzá, hogy addig egyiküknél sem ment a fűtés, a villany, nem fogyott a víz. Az erdőben senki nem él nagy lábon. Reggel, ha csak lehetett, rántottával indították a napot, a tojást felverve tárolták. Volt zacskós leves, zabkása, a születésnapjukat tésztalevessel és egy-egy Sportszelettel ünnepelték. Ha úgy alakult, beültek egy étterembe, és rendeltek egy bőségtálat. A felét elviszik vacsorára, gondolták, aztán megettek mindent. Kellett a kalória. Lángosos, réteses, fagylaltos mellett sem mentek el megállás nélkül. Zoli így is tizenhárom kilót fogyott, Laci ötöt.

Kérdeztem, változott-e a kapcsolatuk, miközben végigjárták Alpokaljától Zemplénig az országot, és jó volt hallani, hogy nem, mert előtte is nagyjából csillagos ötösre osztályozták, utána is. És ugyanígy vannak a húgukkal is.

„Mi nemcsak tesók vagyunk, hanem legjobb haverok, partnerek, sporttársak, kollégák.”

Fotók forrása: Tátrai Zoltán és Tátrai László