Voltak már filmek korábban is, melyek azzal a gondolattal játszottak el, hogy mi történik egy társadalommal vagy egy kisebb közösséggel akkor, ha kikapcsol egy-egy érzékünk. Ilyen a Vakság, amelyben az emberek tömegesen veszítik el a látásukat, vagy a Hang nélkül, amelyben életveszélyt jelent a beszéd, egy hangosabban kimondott szó. A másik érintésének főhősei pedig egy titokzatos vírus hatására képtelenek megérinteni egymást. Miért pont az érintés?
Mert már nagyon régóta érdekelt. Nemcsak az érintés, hanem az, hogy az emberek mennyire igénylik a másik közelségét, vagy épp taszítja őket, hogy másokat megérintsenek. Régóta érdekel mindaz, amit az emberek közötti közelség és a távolság el tud mesélni. Emlékszem, hogy egészen fiatal koromban hallottam egy afrikai utazásról szóló előadáson, hogy ha Afrikában egy ember felszáll egy olyan buszra, amelyen csak egyetlen utas tartózkodik, akkor nem a tőle legtávolabbi sarokba, hanem közvetlenül mellé fog leülni. Nálunk ez teljesen máshogy van, és az északi országokban talán még nagyobb a távolságtartás. Nagyon érdekes dolog az érintés vagy annak hiánya, hiszen nemcsak a társadalmakról, hanem az egyének közötti lelki kapcsolatokról is rengeteget el tud mondani. Például arról, hogy milyen a szülő és gyereke közötti viszony. Gyakran hallani arról, hogy a kisgyerek ölelve, érintve, szeretve legyen. De arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy egy kamasznak vajon mekkora szüksége van minderre, hogy mennyire marad meg ez a fontos intimitás az életében, és mi történik azzal a kapcsolattal, ahol egyre nagyobbak a távolságok.
Ezzel a kérdéssel sokat foglalkozik A másik érintése is. Van egy megrázó jelenet a film elején: az apa reggel bemegy a fia szobájába, hogy felébressze, és tipródik, szeretné megérinteni őt, de képtelen rá, majd végül visszahúzza a kezét, és egyszerűen rászól, hogy keljen fel.
Igen, ez egy erősen szimbolikus jelenet, hiszen a filmben a vírus miatt képtelen erre az apa, legalábbis a felszínen. A mélyben viszont ennél sokkal összetettebb lelki okok húzódnak meg, melyek megakadályozzák őket abban, hogy képesek legyenek kapcsolódni, ám ezek csak később, a film folyamán bomlanak ki. Amúgy talán azért is megrázó ez a jelenet, mert gyakori, hogy nem tudjuk, hogyan érintsük meg a gyerekeinket. A fizikai érintés itt a lelki sík transzformációja szeretne lenni. Valóban nagy munka, hogy a szülő baráti, megértő felnőtt tudjon lenni a gyereke mellett, de erre lenne szükség, azért, hogy a kamasz bizalommal forduljon felé, merje elmondani a problémáit, megosztani a titkait, és ne máshol keresse a támaszt, a vigaszt, mert annak a családi kapcsolatokra nézve romboló hatása lesz.
A film főszereplőinek, az apának és a fiúnak ezt a saját kárán kell megtanulnia. A másik érintése egy road movie, ami valós és átvitt értelemben is igaz a filmre, hiszen hőseink számtalan helyszínen megfordulnak, mégis sokkal inkább egy belső utazás az, amin részt vesznek.
Pontosan, hiszen az édesapa ezen belső utazás alatt döbben rá arra, hogy az érintésképtelenségnek a feloldása csak az lehet, ha keservesen, fájdalmasan, de szembenéz a múlttal, és engedi a gyerekének is, hogy megismerje a saját eredettörténetét, amit eddig eltitkolt előtte. Fontosnak éreztem megmutatni a folyamatot, ahogy lépésről lépésre rájön, hogy nincs tovább, nem lehet folyton takargatni azt a rengeteg titkot, ami az évek alatt elválasztotta őket egymástól. Mindnyájunknak vannak titkaink az életben, de előbb utóbb ezeket fel kell dolgozni, nincs mese.
Általában jellemző a filmjeidre az erős vizualitás, a dialógusoknak kisebb a szerepük. Ez erre a filmre is maximálisan igaz. Sokszor úgy éreztem, hogy ha azt a kevés dialógot, ami benne van, kivennénk a filmből, a képek ugyanúgy el tudnák mesélni az egész történetet.
Lényegében arra törekszem a pályám kezdete óta, hogy képekkel meséljek el egy-egy történetet; képekkel, hangulatokkal fejezzem ki a főszereplők lelkiállapotát és érzéseit. Ebben az esetben Tóth Zsolt képei, Nemes Tímea nagyszerű vágása segítette ezt a törekvést, és sokat ad a hangulathoz a zene, a hangkulissza, ami Barabás Lőrinc zeneszerzőnek és Erdélyi Gábor hangdizájnjának köszönhető.
Végignézve a filmográfiádat feltűnt, hogy többnyire nehéz témákat választasz. Említhetjük akár a gyermekét eladni kényszerülő anya történetét (Életbevágó), a fiatalon mártírrá váló Bódi Mária Magdolnát (Magdolna) vagy A másik érintése súlyos titkokat rejtegető, diszfunkcionális családját.
Ha az ember a filmes pályát választja, biztos, hogy van egy erős alap lelki beállítódása, amit magával hoz a hivatásába. Én mindig nyitott voltam a nehéz élethelyzetek, emberi tragédiák iránt, ami annak is következménye, hogy már gyerekként találkoztam ilyen helyzetekkel, és nem megrémültem, majd elfordultam, hanem lehetőségemhez mérten igyekeztem segíteni. Később olyan mestereim lettek, mint Dárday, Fekete, Jeles, akik szintén nehéz témákat, drámai szituációkat dolgoztak fel, és kedvelt rendezőim – Tarkovszkij, Bergman, Fehér György vagy Tarr Béla – munkáit sem a könnyű szórakoztatás jellemzi. Humorkedvelő, víg kedélyű ember vagyok, de a történetmesélés szempontjából a lelki nehézségek, a tragédiák érdekelnek, és az, hogy miként lehet őket túlélni. Ezekről szeretek beszélni. Mindemellett egyáltalán nem gondolom, hogy a filmeknek és a filmalkotóknak az lenne a dolga, hogy tanítsák a nézőt. Az a dolgunk, hogy kérdéseket tegyünk fel, és hagyjunk teret a nézőknek, hogy ők is feltegyék a maguk kérdéseit.
Képre vinni a lelket | Magyar Krónika
Buvári Tamás rendezőt új filmje, a Magdolna kapcsán kérdeztük.
