A napfény ragyogása

Ebben a napfényes délutánban volna jó élni örökké. Ebben a kristálytiszta őszben, ahol a fák leveleit éppen csak meglebegteti az illatokkal teli, könnyű szél, ahol talán az idő is megáll egy hosszú pillanatra, csak a bogarak halk zsongását hallani, és messziről a kakukkszót. Ez a napfényes délután maga a gyönyörű élet.

Ferenczy Károly festménye, az Október nem az elveszett paradicsom, nem is az elképzelt elízium, ez maga a megtalált szép valóság. Előtte állva mintha a saját derűs emlékeinkkel találkoznánk. Az időtlenség, pontosabban a futó időből kilépés érzése szövi át a képet, azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy ezt átélni, megélni mindig magával ragadó élmény.

Az idő fontos dimenziója a művészetnek, ami maga is alá van vetve az időnek. De vajon létezhet a maga keletkezésének idejéből kilépni képes művészi alkotás?

Hogy a válaszhoz közelebb kerüljünk, érdemes két erre vonatkozó, egymással teljes ellentétben álló nézetet ütköztetnünk. Az egyik azt mondja, hogy egy jó mű nemcsak a maga ideje fölé képes emelkedni, de akár az emberi értelmezésből kiemelve, ad absurdum a Holdra elrepítve is tartalmazza az értéket, a minőséget. A másik nézet szerint viszont minden műnek csak helyi értéke van, a minősége kizárólag a többi műhöz, a keletkezéstörténetéhez és az utóéletéhez viszonyítva értelmezhető. 

Ferenczy színektől ragyogó képe előtt állva az első értelmezés felé hajlanánk, de el kell hogy gondolkodtasson, mennyivel gazdagabb a szemlélő élménye, mennyivel mélyebb betekintést nyújt a látványba, ha ismeri a mű és alkotója körülményeit is. 

Ferenczy Károly bánáti sváb földbirtokos családból származott, az apja a bécsi magyar minisztérium magas rangú hivatalnoka volt. Ő maga még Freundként a császárvárosban született 1862-ben, de az iskoláit már Sopronban és Pesten járta. Jogot és mezőgazdaságot tanult, aztán hazament a Bánságba gazdálkodni. Bizonyára ennyiben is maradt volna a dolog, ha bele nem szeret távoli rokonába, az akkor már ismert és elismert Fialka Olga festőnőbe. Beleszeretett, feleségül vette, és a festészetben tulajdonképpen a helyére lépett. Fialka Olga három gyermeket szült, mind a három – Valér, Béni és Noémi – jelentős művész lett, az anyjuk azonban felhagyott a festészettel.

Ferenczy Károly korának egyik legmegbecsültebb festője volt, testületek vezetőségi tagja, művésztanár, minden fontos kiállítás szereplője. Pedig nem volt érvényesülésre törekvő ember.

Ellenkezőleg, bár kellemes megjelenésű, de túlzottan érzékeny, az élet durvaságait kerülő ember volt (a fia, Valér egyenesen mimózatermészetűnek nevezte), aki mindenben a teljes szépséget, ahogy maga nevezte, a hiperesztézist kereste. 

Ez azonban egyáltalán nem jelentett esztétizálást, valamiféle szépségideálnak való megfelelést. Miközben Valér fia visszaemlékezése szerint „prűdebb volt, mint egy zárdában nevelkedett komtessz”, gyakran festett robusztus alakokat, a festészetben merész újítónak, par excellence modernnek számított. A kortárs és pályatárs festő, Réti István okkal mondta rá, hogy a művei a napfény effektusainak erejét és igazságát illetően páratlanul állnak a világ festészetében – márpedig ilyen eredmény eléréséhez szellemi bátorság szükségeltetik. 

Az Október Nagybányán készült, és ez lényeges momentum. Ebben a máramarosi városban az előző századelőn az egész magyar festészetet megújító művésztelep működött, amelynek első meghatározó személyisége éppen Ferenczy volt.

A magyar művészetbe itt tört be igazán a természet a maga tájaival és hétköznapi embereivel. Ferenczy sokat időzött, sok képet festett itt, többek között az úgynevezett napfénysorozatot is. Az elnevezés természetesen az utókoré, de a megalapozottságáról bárki meggyőződhet, aki sorban egymás után megnézi a Nyár, a Nyári reggel, a Festőnő vagy a Napos délelőtt című képeket. A címe alapján meglepő lehet, de szorosan ide tartozik a Levétel a keresztről című alkotása is.

Az Október ennek a festői napfénymegragadásnak, a művész saját szavait idézve az „erős, kolorisztikus természethűségnek” az egyik a csúcsteljesítménye. A néző úgy érzi, hogy a művészi megoldás kutatásában ennél tovább haladni már nem is lehet. Bizonyos értelemben így érezhette Ferenczy Károly is, mert az előretörő fiatalok mellett fokozatosan háttérbe szorult. Mégis kevesen hagytak nála nagyobb űrt, amikor 1917-ben, ötvenöt éves korában meghalt.